Olimpiai ezüstérmes nagymama tombolt mesterhármast szerző unokája bravúrjainál

Kicsi, de lelkes magyar különítmény biztatta Varga Zsolt szövetségi kapitány fiait vasárnap este a párizsi Aquatics Centre lelátóján a Magyarország–Franciaország-mérkőzésen, a B csoport rangadóján. (Ma már nyugodtan lehet rangadónak titulálni a franciák elleni meccseket, főleg, amióta kikaptunk tőlük a dohai világbajnokság negyeddöntőjében...)

A drukkerhadban ott izgult unokájáért, az első negyedben mesterhármast szerző Vigvári Vincéért Makray Katalin, az 1964-es tokiói olimpia felemáskorláton ezüstérmes tornász és férje, Schmitt Pál, a kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, a nemzet sportolója. A boldog nagymamával beszélgettünk telefonon percekkel a 13–12-re megnyert összecsapás után.

Várjon, kimegyek a folyosóra, mert egy szót sem értek a pokoli hangzavarban! – szabadkozott Makray Katalin, majd odakint már azonnal elkapta a fonalat. – Épphogy elkezdődött a meccs, még fel sem ocsúdtunk, és Vince máris bevert három gólt, még mindig nem térek magamhoz. Nem hittem volna, hogy ilyen elementáris lesz az unokám, impozáns volt, beindította a csapatot! 

Arról érdeklődtünk, volt-e előjele, hogy Vince ilyen huszárosan teszi le a névjegyét 21 évesen, élete első olimpiáján.

Makray Katalin 2021. december 17-én

Fotó: Balogh Zoltán / MTI

Tudja, nem egy szívbajos gyerek, nem izgulja túl a feladatokat, sejtettem, hogy kitesz magáért. Na de ennyire... Ez még engem is meglepett. Mindig bátran ellövi a labdát, nincsenek gátlásai. Nagyon egyben van, ezt már előzőleg is éreztem – felelte.  

Arra a kérdésemre, hogy milyen gondolatok kavarognak most benne, hiszen ennél nagyobb öröm aligha létezhet egy nagyszülőnek, Makray Katalin azt felelte: – Például arra is gondoltam, hogy az olimpia után elmegy Barcelonába, merthogy oda szerződött az OSC-ből, és ilyenkor az jut eszembe, hogy a középkorban a céhlegények nyakukba vették a világot, elmentek külföldre tanulni a mesterséget híres műhelyekben, és aztán mesterként tértek haza. Hát valami ilyesmi vár Vincére is, remélem – fűzte hozzá. 

Makray Katalin szívesen mesélt arról, hogy Vince hol ismerkedett meg a vízilabdával.

Ó, hát a szentendrei Kópé pólósuliban, Kósz Zoli és Petőváry Zsolt keze alatt. Nagyszerű iskola, vagy inkább óvoda volt az, nagyon sokszor mi vittük Palival az edzésekre Vincét, és persze a bátyját, Vendelt is, aki nélkül nem jutott volna idáig a kisebbik unokám. Vendel nagyon jó testvér, otthonról szurkol az öccsének, ő is olimpiai kerettag volt, csak az utolsó rostánál került ki az utazó csapatból. Szóval, a Kópé. Később az UVSE-be kerültek a srácok, Kiss Józsi – nekik bácsi – pallérozta őket, aki szerintem a világ legjobb utánpótlásedzője. Ott, az UVSE-nél robbantak be az élvonalba.  

Makray Katalin beszélt arról is a mérkőzés után, hogy bár beszélt Vincével a mérkőzés után, de fogalma sincs, miről, annyira transzban volt az unokája, de ő maga is. „Valamit kérdeztem tőle a nagy felfordulásban, ő meg csak annyit mondott, nem tudom. De hogy ezt mire válaszolta, fogalmam sincs...” – mondta, majd hozzátette: „Nem vitás, hogy ez volt élete meccse eddig. Nemcsak mesterhármast szerzett az első negyedben, hanem mind a négy ráúszásnál elhozta a labdát, volt gólpassza is, szóval, igen, eddig ez volt élete meccse. Hihetetlenül fontos volt megverni a házigazdát, ez a győzelem megadhatja az alapot a jó szerepléshez” – mondta telefonon kérdésünkre Makray Katalin. 

Arra a kérdésemre, hogy megnyeri-e az olimpiát az unokája, csak annyit felelt: 

Erre azt válaszolom, amit versenyzőkoromban is szoktam: majd ha hazajöttünk, megmondom!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!