Iskolásként majdnem kirúgták a bunyói miatt, Párizsban az egész ország szurkolt az őslakos sportolónőnek

Bár a 66 kilogrammos súlycsoportban lévő Williamson múlt csütörtökön, a bírák egyhangú döntése alapján kikapott Hámori Lucától, az ausztrál származású ökölvívó már azt is csodának tartja, hogy egyáltalán ott lehetett az ötkarikás játékokon. 

Marissa Williamson a Victoria állambeli Geelongban született, biológiai édesanyja mentális betegséggel és kábítószerrel való visszaéléssel küzdött, ami egy viharos otthoni környezetet teremtett, amelyet erőszak és instabilitás jellemzett. 13 éves korára Marissa a nevelőszülői rendszerbe került, ahol öt év alatt 16 különböző áthelyezése volt. 

A nevelőszülőknél töltött idő alatt Williamson gyakran érezte magát elveszettnek, és nehezen tudta eldönteni, merre is haladjon tovább az életben. A nehézségek ellenére a sportban talált menedéket.

Kezdetben az ausztrál futballban jeleskedett, ami a rögbi speciális helyi kiteljesedése – elsősorban az ovális pálya a rendhagyó benne –, majd áttért az ökölvívásra. 

Szó szerint bármi miatt bunyóba keveredtem.

Az iskolaigazgatója arra bátorította, hogy sportoljon, azt gondolta, talán így javíthat a viselkedésén. Márpedig azon volt mit, balhé balhét követett, senkinek nem sikerült őt megzabolázni. Egy szerencsétlen eset után az igazgató vissza sem akarta engedni az iskolába, mondván, nem akar erőszakos embert az iskolában. Azonban Williamsonnak sikerült rávennie, hogy visszavegye, két feltétellel, nem hiányozhatott az iskolából és nem lehetett több verekedésbe keverednie.

A sportban viszont Marissa jól boldogult. Mielőtt a bokszban rejlő lehetőségek elsőbbséget kaptak, addigra ausztrál futballistaként profi (AFLW) karrierje küszöbén állt. 

Csak belevetettem magam a sportba és a tanulásba, mert ez tartott távol a bajtól, miközben könnyen belekeveredhettem volna valami másba is.

A koronavírus-járvány korai szakaszában hajléktalansággal kellett szembenéznie. Ekkoriban egy Hoppers Crossingban található edzőteremben edzett, és fölötte lakott, hogy időben és pénzben spóroljon. A hely biztonságáról sokat elmond, hogy annak ellenére élte ott mindennapjait, hogy az edzőterembe gyakran betörtek.

Volt azonban jó része is ottani életének: a helyi közösség tagjai, különösen a muszlimok, élelmiszerrel és pénzzel támogatták őt, ami segített neki túlélni ezt a nehéz időszakot.

Nehéz helyzetben voltam. Nem volt semmilyen érdemi kapcsolatom a világgal, nem álltak mellettem közvetlen családtagok és barátok sem. Tényleg szarban voltam

– nyilatkozta a sportolónő arról az időszakról.

Egy elkeseredett pillanatában felkereste azt a nőt, akit a viktoriánus Aboriginal Gyermekvédelmi Ügynökségen keresztül ismert meg. Ez a lépése döntőnek bizonyult, később ugyanis ő lett az örökbefogadó anyja.

Azonnal fogadta a hívásomat. Úgy voltam vele, hogy hé, hajléktalan leszek. Volt nálam 14 dollár, beszálltam a kocsimba és elmentem hozzá. Befogadott, aztán sosem mentem el.

A hozzá való költözés biztosította számára a stabilitást, amelyre nagy szüksége volt, később pedig úgy döntött, hogy felveszi új családja vezetéknevét, és Marissa Williamson-Pohlman lett.

Bokszolói útja Kel Bryant edző mentorálása alatt kezdett virágozni, aki a kezdeti kudarcok ellenére felismerte a benne rejlő lehetőségeket. 

Egy lány rohant el mellettem az edzőterem bejáratánál, és majdnem feldöntött. Volt benne valami. Volt benne energia. Soha nem adta fel. Nem tudta, hogyan kell harcolni; fogalma sem volt róla. De ő nem hagyta abba. Azt gondoltam, bajnokot tudnék faragni belőle

– nyilatkozta az edző.

Edzője állandó támasza volt, különösen a legsötétebb pillanataiban, beleértve egy súlyos öngyilkossági kísérletet a járvány idején. Bryant azt javasolta Williamson-Pohlmannak, aki akkoriban az örökbefogadó anyukájuk kanapéján éjszakázott, hogy el kell költöznie, és egyedül kell élnie.

A lakás közel volt Bryant Collingwoodban található edzőterméhez. Először nem kérte meg Williamson-Pohlmant, hogy a sporttal kapcsolatos célokat tűzzön ki.

Annyira békés volt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy van egy hely, ahol mindent átgondolhatok és fejlődhetek. Csak az volt a célunk, hogy minden nap találkozzunk egy kávéra. Így is tettünk. És nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk. Olyan, mintha az apám lenne. 

Bokszolói karrierje aztán gyorsan vett lendületet. 2019-re, mindössze három mérkőzés után csatlakozott a Victorian Futures Squadhoz, majd ezt követően állami és országos bajnokságot nyert a 64 kilogrammos súlycsoportban. Eredményei közé tartozik, hogy 2019-ben az őslakosok szervezete (NAIDOC) az év sportolójának választotta, a 2023-as országos bajnokságon pedig megkapta a rangos Arthur Tunstall-trófeát, amivel ő lett az első nő, aki elnyerte a legjobb amatőr ökölvívónak járó elismerést.

2000-ben, az ausztrál csapat főnökeként Tunstall leszidta Cathy Freemant, amiért a sydney-i olimpián az aboriginal zászlót vitte a győzelmi körén. A női ökölvívást is teljes mértékben ellenezte, és híres kijelentése szerint a nő egy kis termetű ember, akit nem szabad megütni.

Amikor megkérdezték Williamson-Pohlmant, hogy mit szólt a díj átvételéhez, ironikusan elmosolyodott.

Az, hogy én vagyok az első, aki megnyerte, hogy queer vagyok, hogy Blackfella vagyok, és nő, ez tulajdonképpen a legnagyobb bemutatás rá, ehhez már nem is kell semmi egyéb komment.

Marissa a párizsi olimpiára való kvalifikációját a 2023-as Csendes-óceáni Játékokon (Honiara, Salamon-szigetek) nyújtott figyelemre méltó teljesítménye után érte el, ahol a 66 kg-os kategóriában térdsérülése ellenére aranyérmet szerzett. Bár saját bevallása szerint voltak elbizonytalanító tényezők a sérülése miatt: „Félelmetes volt az egész, mert azt hittem, hogy az olimpiai álmomnak vége.”

Williamson-Pohlman nem tudta, hogy már korábban is volt egy MCL- (medialis keresztszalag) húzódása, ami a ficamot okozta. A Csendes-óceáni Játékokon való versenyzéshez számos vérlemezkékben gazdag plazmainjekcióra volt szükség (amikor a sportoló saját vérsejtjeit fecskendezik a gyógyulást igénylő területbe), valamint Williamson-Pohlman és kezelőcsapatának a hitére.

Több mint egy hónappal ezelőtt meghozta a döntést, hogy abbahagyja a munkát, és a párizsi játékok végéig a megtakarításából és a szponzori pénzből él majd. Korábban hétfőtől péntekig dolgozott, a munkából egyenesen a collingwoodi edzőterembe ment, és heti hat napot edzett. Ausztráliában az ökölvívók nem kapnak támogatást, ha kvalifikálják magukat az olimpiára.

A ringeken kívül Marissa a viktoriánus miniszterelnöki és kabinetminisztérium örökségvédelmi szakreferenseként segíti a közösségét, az őslakos polgárok szemszögéből látja át a törvényalkotást.

Önfejű vagyok. Ha akarok valamit, meg fogom szerezni. Ledolgozom érte a seggemet. Ilyen minden egyes Blackfella, akit ismerek.

(Ajánlókép: Richard Pelham / Getty Images)