A test egy hónappal hamarabb tért haza Párizsból, mint a fej és a szív

Talán gyenge a gyomrom. Talán a minőségi italoktól szokott el.

Mindenesetre bevallom, az a méregdrága francia rum egyáltalán nem esett jól. Huber Tamás kollégám szeme ki is kerekedett, mielőtt enyhe megvetés vette volna át tekintetében a döbbenet helyét, amint az ital felénél sem járva kikértem mellé egy kólát kísérőnek, aztán jó nagyot kortyoltam a piros címkés üvegből... 

Az olimpia elején jó ötletnek tűnt a fogadás, tizenkilenc napnyi nem, vagy alig alvás után már kevésbé. Noha a rítus maga nagyon is ideillett. Néhány órával korábban még Versailles utcáit róttam, a kaviccsal felszórt ösvények között úgy eltévedtem a híres kastély tőszomszédságában, hogy a nap főhősének bizonyult Gulyás Michelle lovaglásáról le is maradtam, mire megtaláltam a helyem. A rohanás mindenesetre megérte, a párizsi játékok örömteli csattanója nekem jutott: a hatodik magyar arany – s közülük az ötödik, amit a helyszínen élhettem át, egyúttal írhattam róla az Indexen. Volt mit ünnepelni!

A fogadás, amit az első párizsi napunkon, a francia–magyar női kézimeccs után hajnali egy magasságában kötöttünk a szállásunkon, két tételből állt. Pontosabban két játékból: minél pontosabban megtippelni öt-öt aranyérmes és dobogós olimpikonunk végső helyezését, és ezek közül minél több érmes eseményről tudósítani. Előbbi, hogy, hogy nem, döntetlenre jött ki. Utóbbit – a jó szerencsémnek, esetleg a vívás és az úszás szeretetének, vagy ki tudja, minek köszönhetően – 5–1-re nyertem.

„A sugárúton sétáltam, nyitott szívvel az ismeretlen felé.”

Az első aranyra rémisztően sokat kellett várni, az esélyesek sorra estek ki idő előtt. Az első négy-öt nap nem a szerencsémet áldottam, már azon vakarództam, vajon én viszem-e sportolóinknak az ártást. Akivel csak interjút készítettem, vagy pár szót váltottam, egy-két körrel később váratlanul kiesett... Szerencsére viszont ez nem azt jelentette, hogy kellemes élmények, emlékezetes pillanatok a várakozás alatt ne érték volna az embert. Rögvest megérkezésünk 15. percében ott volt a tőlünk három méterre elsétáló Zinédine Zidane. Más kérdés, hogy a Juventus, a Real Madrid és a francia válogatott korábbi klasszis labdarúgóját kevésbé jellegzetes tar feje, mint az őt körülvevő, mintegy kéttucat rendőr és a reptér biztonsági embereinek gyűrűje miatt volt könnyű észrevenni. 

– Zidane?

– Zidane.

– Jól van, akkor megérkeztünk. 

Valahogy így festett köztem és Tomi közt a beszélgetés, miközben a csomagunkra vártunk, nyakunkban a frissen érvényesített olimpiai akkreditációs kártyával, nézve, amint a tekintélyt parancsoló csapat a távolban elfordul jobbra, majd apránként el is tűnik a látómezőnkből.

„Kedvem támadt köszönni szinte bárkinek, és a bárki te voltál."

Az is hamar kiderült, nem csak a reptéren veszik komolyan a biztonságot. Az utcákon majdnem annyi volt a gépfegyveres katona, mint a játékok zöldes pólóját viselő önkéntes. A legtöbb eseményre reptéri átvilágítást idéző tortúra útján lehetett csak bejutni. A szervezők arra kérték az újságírókat, hozzanak saját kulacsot az olimpiára, mert a fenntarthatóság jegyében úgy oldják meg a vízfogyasztást, PET-palackok helyett csak vízadagoló gépek lesznek kihelyezve. (Ugyanannak a szervezői részről némileg képmutatónak tetsző törekvésnek volt a része ez is, ami miatt a médiacentrumokban kialakított büfében húsételt nem lehetett vásárolni, mondván, a növényi helyettesítőkkel készült hot-dognak – még a büfés is grimaszolt, mikor erről beszélt – kisebb az ökológiai lábnyoma.) 

A biztonságiak a legtöbb bejáratnál azt kérték, kortyoljunk egy nagyot a kulacsunkból, függetlenül attól, szomjasak vagyunk-e. Nehogy valami kemikáliát, mérget csempésszünk így a stadionokba. Kétszer-háromszor kifejezetten vicces eredményre vezetett, amikor egy ügybuzgó biztonsági nem találta elég meggyőzőnek a kortyolást, és még nagyobbat kért... 

Az már a legkevésbé sem volt vicces, amikor az olimpia első harmadának végéhez érve, a férfi kardcsapat ezüstérme után terroristának hittek. Kutyával szagoltatták át a csomagom és ruházatom, és mindenféle mintákat vettek, a „csak néhány perces rutinellenőrzés” során. A bűnöm? A versenyt követően kissé elhúzódó sajtótájékoztató eseményeit – és az már az egész héten gyülemlő fáradtság miatt jobban elhúzódó folyamat volt – megírva úgy éreztem, hiába közel az éjfél, ideje, hogy videón bejelentkezzek a feleségemnél. A hívás alatt pedig a Grand Palais ideiglenes lelátói alatt kialakított folyosókat róttam fel és alá, meg-megállva, hogy a telefon kamerájával ezt-azt megmutassak az ekkor már teljesen üres, részben félhomályba burkolódzó, de még ebben az állapotában is lenyűgöző létesítményből.

Ezt valaki kiszúrta, aki kérdés helyett inkább három biztonságit küldött a nyakamba. Én meg zavartan letettem a telefont, akkor még azt sejtve, pusztán azért jönnek, hogy szóljanak, még ilyenkor sem szabad videózni a helyszínen... A folytatásban már hiába mutattam a passzomat, hiába mutattam az újságírói igazolványomat, vagy próbáltam épp elmagyarázni, ki vagyok, és hogy alig öt perce végeztem az írással, már nem számított. Mondjuk a félreértések elkerülésében lehet, az is segített volna, ha nem csak a biztonsági sátornál ülő ember beszél angolul – legalább picivel jobban, mint én franciául. 

Az öt perc végül valóban nem volt tíz-tizenkettőnél sokkal több. De a pulzusom közben így is verdeste a plafont. Akkor még mit sem sejtve abból, hogy két nappal később még micsoda izgalmak várnak majd rám a helyszínen, köszönhetően férfi párbajtőrözőinknek, valamint Siklósi Gergely aranytusos akciójának.

Az élőben átélt öt arany mindegyike különleges így vagy úgy, de ha a szívemre teszem a kezem, párbajtőrcsapaté egy hajszálnyival mindegyiknél közelebb áll hozzám. S nem csak az emlegetett drámaisága miatt. A négy muskétás, Siklósi, Andrásfi Tibor, Koch Máté és Nagy Dávid útját kis túlzással ezer éve követem. Pályám úgy alakult, utóbbi három juniorkorosztályú sikereit egészen közelről követhettem végig. Így pedig a történetükbe és párizsi küzdelmeikbe is alaposan bevonódtam. Hogy ez a tudósításaim előnyére vált, csak remélni merem, mindenesetre a személyes megélés szempontjából alaposan fokozta a győztes támadás utáni katarzist. Izgultam a többi vívóért, a többi magyarért is, de úgy, mint a Japán elleni döntőben, egyszer sem remegett a kezem az utolsó mondatok legépelése közben. 

„Azt mondtad, találkozni készülsz egy bárban néhány őrült alakkal...”

Nem mondhatom el ugyanezt a lábaimról. Azok ugyanis még ingatagabbaknak érződtek, mikor újabb két nap elteltével, életemben először az olimpiai faluba készültem. A játékok jelentette varázsvilág addig számomra teljesen elzárt szegletébe. A médiabejáratnál akkreditációs kártyát kellett cserélni: az eseményé le, az olimpiai falué fel. Utóbbi limitált, 200 darabban készült, így próbálták a szervezők megoldani, hogy ennél több zsurnaliszta ne lehessen egy időben odabent.

Bent Siklósi és a vívóválogatott szövetségi kapitánya, a fegyvernemi nagy előd, Boczkó Gábor párosa fogadott, hogy előbbivel majd negyven percet beszélgessünk, újra meg újra az örömkönnyek eleredése, a sírás határán táncolva. Mint kiderült, nemcsak én, hanem a főszereplő is igen mélyen élte meg a két napja történteket, és még javában küzdött azzal, hogy feldolgozza a sikert. A végeredmény, egy néhány pontján inkább formabontó, mint az iskolában tanult szakmai követelményeknek betűhíven megfelelő, de összességében, érzésem szerint jól sikerült beszélgetés – és podcast. 

(Hasonló emberi pillanatokat még a Márton ikrekkel kávézgatva, Viviana tekvandó-aranya után volt szerencsém átélni egy újdonsült olimpiai bajnokkal.)

Persze nekünk sem, nekem sem jöhetett össze minden. A falulátogatás arra a napra esett, amikor Halász Bence kalapácsvető döntője is volt, a kettő között egy női vízilabda-mérkőzéssel. A helyzet annyiból még szerencsésen alakult, hogy az olimpiai falu ugyanúgy Párizs északi részére esett, mint a Vizi központ, és a második héttől az atlétikai versenyeknek otthont adó Stade de France. A terv az volt, egy átszállással, körülbelül négy metrómegállóból és 600 méter sétából teljesítem a transzfert, legfeljebb 30 perc alatt átérek a stadionhoz, a médiacenterben lesz két és fél, jobb esetben három órám megírni és szerkeszteni a felvett interjút, a kis hídon átrohanni az uszodába, megírni a magyar–ausztrál pólómeccset, aztán visszarohanva kényelmesen lesz idő a legjobb helyet megtalálni Halászék döntőjére. Aha... Ha-ha...

Mai napig nem tudom, hogy oldotta meg a belső robotpilóta, ami délután következett. Hogyan írtam egy betűt is az ausztrálok ellen elvesztett kulcsfontosságú meccsről. Amit sikerült rekonstruálni, hogy a médiacentrum egyik asztalára borulva, a nyitott laptopom mellett két órát horpaszthattam a teljes öntudatlanság határán, mielőtt, bár erről szintén nincs tárolt emlékfájlom, átrohantam volna az uszodába, a találkozó első negyedének végére beesve. Az önkéntesek és a többi nemzet újságíróinak javára legyen mondva, senki sem keltett fel – vagy legalábbis nem próbálkozott elég határozottan –, s szemben néhány kolléga Paris La Défense Arénában lába kélt eszközének történetével, a tudósítói felszerelésem is hiánytalanul megmaradt. 

„Mentem veled, énekeltünk, táncoltunk és még csak nem is gondoltunk a...”

A pólómeccs keserűsége után a kalapácsvetők döntője – Halász ezüstérmével – nyújtott vigaszt, az eufória érzete pedig néhány órára újfent kisöpört, de legalábbis elnyomott minden fáradtságérzetet. 

Nem az önfényezés miatt, de a párosunk tényleg hardcore nyomta az ipart, kódolva volt a sztoriban, hogy előbb-utóbb valahol bekapcsol szervezetemben a vészleállító. Emlékszem, Tomival hol csodálkozva, hol megrökönyödve hallgattuk a nagyobb stábbal érkező magyar kollégákat, akik délelőttönként kondiedzésekről, az otthoni rutinjuknak megfelelő 4-5 kilométeres reggeli testébresztő futásról, esetleg hetyke városnézésről meséltek. Én meg közben azon sakkoztam, melyik két tudósítás között lesz reális esélyem találni valahol egy FranPrix-boltot, hogy az ott 5 euróért kapható steak burgonya–sült csirkecomb (kétszer-háromszor tényleg, szinte életmentőnek bizonyuló) kombinációjának hála valami meleg ételt is egyek.

Nálunk rendre reggel nyolc-kilenctől estig tele volt a naptár eseménnyel, a város egyik pontjából a másikba való, remélhetőleg zökkenőmentes rohanással. S amikor egy-egy délelőtt vagy este szabadabban is alakult volna... Hát, pihenés helyett, bár arra is lett volna igény, az ötödik-hatodik naptól kezdve mind óriásibb igény, nyert a másik rendkívül erős késztetés. Az, amely arról duruzsolt az ember fáradtságtól zúgó fülébe: most kell megnézni mindent, amit lehet! 

Ilyen szempontból jól sikerült a szállásválasztás, Párizs déli pavilonsoránál, a Versailles-i kapunál laktunk. Ott ahol a helyi Hungexpót idéző helyszíncentrumban a kézilabdatorna csoportmeccsei mellett megannyi röplabda-mérkőzést, az asztalitenisz összecsapásokat, a második héttől a különböző súlyemelőszámokat is rendezték. A fehér hollóhoz hasonlóan ritka üresjáratok mindegyikére jutott valami sportos nyalánkság. Mi pedig Tomival égre-földre az egyetlen közös szabad esténken – amikor esetleg még egy podcastet felvehettünk volna – úgy tartottunk kimenőt, elmentünk megnézni a Brazília–Egyesült Államok férfi röplabda-nyolcaddöntőt. Mikor láthatunk még egyszer ilyet?! – felkiáltással.

Annyit elárulhatok, a mérkőzésből kevés maradt meg. Bár arra még emlékszem, milyen gyermeki módon csodálkoztam rá, a 190 centimmel a mezőny második legalacsonyabb tagja lennék. Ellenben azt valószínűleg életem végéig emlegetem majd, hogy a drukkerek ugrálásától az ideiglenes lelátó teteje, ahol a sajtóhelyek is voltak, érzésre fél-egy métert kilengett. A második szett végén már konkrét halálfélelem mellett remegtem azon, az brazilok lehetőség szerint ne szépítsenek, és legyen minél rövidebb a találkozó. Persze, hogy nyertek egy szettet ők is, hogy a dél-amerikai szurkolók még nagyobb táncba és ugrabugrába kezdjenek alattunk, nekem pedig már ne csak a gyomrom, az agyam is hintázzon odabent. 

Utólag azt mondom, kifejezetten szerencsésen alakult az egész kaland, hogy csak egy ilyen eset volt. Menet közben azonban pokoli volt megélni az egyetlen, atomjaira hulló helyszíni tudósítást is. A triatlonversenyt. Noha a közeli metrómegállóból előtte napokon át a III. Sándor hídon kialakított ideiglenes lelátósor árnyékában jártam át a Grand Palais-ban zajló vívóversenyekre, így a legkevésbé sem volt ismeretlen a terep, ami aznap reggel fogadott, teljesen ledöbbentett. Az előző este beharangozott átjáróknak nyomuk sem volt, a híd megközelíthetetlennek bizonyult, az élmezőny már a futást kezdte, mire nagy nehezen, a lezárások közepette a Grand Palais biztonsági bejáratáig jutottam, majd onnan egérúton végre valahára a hídon kialakított, ám teljesen megtelt sajtópáholyig. Esélyem sem maradt időben leadni a cikket... Az itthoni stáb megoldotta, de egy darabig még marcangolt az egyik szerkesztői csoportban kapott megjegyzés, „nem csak nézelődni küldtek ki”.

Napokkal később nyert értelmet az egész kudarcélmény. Kicsit azt éltem meg tudósítói fronton, mint amit női kézilabdázóink élhettek át a lille-i, hosszabbításban elbukott, Svédország elleni negyeddöntő, és a november-decemberi Európa-bajnoki menetelés között. Kellett a lyukrafutás, hogy aztán a kellő tanulságokat levonva, a tapasztalattal felvérteződve később helyt tudjak állni. Ez a későbbi kaland pedig, az előzetes esélyek és a ténylegesen megszülető eredmények szempontjából is fontosabbnak bizonyult nyíltvízi úszás volt. Abból is a férfiak versenye, Rasovszky Kristóffal és Betlehem Dáviddal.

A tíz kilométer rajtja és célja ezúttal is a III. Sándor híd volt, én pedig a kora reggeli órákban pontosan tudtam immár, hogy merről kerüljek, hol keressem az egérutat, az időszakosan megnyíló átjárókat. Hogy melyik biztonsági kapun a leggyorsabb a bejutás, és hogy hol lesz a munkához szükséges, a hátunk mögül érkező erős fényben is a laptop láthatóságát biztosító árnyékos rész a médiaszékeknél. Amilyen huzavona jellemezte a verseny lebonyolítását a Szajna sajnálatos vízminősége és állapota miatt, annyira volt kompakt élmény az egyébként lenyűgöző látványt nyújtó – háttérben a Grand Palais kupolájával és az Eiffel-toronnyal – környezetből megírni és átélni azt. Már-már a párbajtőrözőink ünnepléséhez hasonlóan égett belém a kép arról, ahogyan a két magyar a célban összeölelkezik és visszaborul a vízbe, majd jó 30 perccel később együtt lép a dobogóra átvenni a kiérdemelt arany- és bronzérmüket. 

„Tegnap este két idegen, ma reggel két a hosszú éjszakától kábult szerelmesmadár...”

Azt a hazatéréskor készült Sportcastben is elmeséltük, milyen különleges volt megtapasztalni a sport szeretetének összekötő erejét. Például az újságírók között. Olyan kollégákkal dolgoztunk minden túlzás nélkül bajtársiasan össze, akikkel idehaza nem is feltétlenül beszélgetünk. Szerkesztőségeink jobb esetben konkurálnak, rosszabb esetben ilyen vagy olyan beidegződések és képzeletbeli billogok mentén egymásra mutogatnak; szélsőséges pillanatokban a nyilvánosság előtt utálkoznak a másik irányába. Kint ennek nyoma sem volt. Közéleti párhuzammal élve a sportújságírók számára olyan az olimpia, mint a plenáris ülésen civódó ellenzéki és kormánypárti politikusoknak a parlamenti büfé, esetleg a képviselői irodaház étterme: az asztalnál, ahol nem forog a kamera, amelynek közelében nem járhat már fotós, jó tíz éve újságíró sem, vidáman elparolázhat egymással mindenki a képviselőfánkra várva. 

S ezt legalább olyan jó volt megélni, mint a férfi párbajtőrcsapat aranyát. 

Az olimpia eszelős élmény. A forgatagában állni szédítő. Szédelegve kapaszkodni a fő események sodrának fonalába szinte lehetetlen. Mintha bikán akarna megülni az ember úgy, hogy előtte póniháton gyakorolt csak. Fárasztó, mégis varázslatos. Érzelmi, fizikai, szellemi hullámvasút. Egyúttal egy fél életen át dédelgetett álom beteljesülése. Nálam legalábbis az volt. Klisé vagy sem, ahogy a hét-nyolc éves vívóban, az első hosszait sikerélménytől kísérve teljesítő úszóban, a serdülőbajnokságban bombagólt jegyző pólósban, úgy fogalmazódott meg bennem is a vágy már nagyon-nagyon fiatalon, kisgimnazistaként a Babits Firkák című iskolaújságba az újonnan érkezett tornatanárral készült interjú írása közben, hogy egyszer jó lenne kijutni egy olimpiára. Ez a vágy, ez az álom kísérte végig a pályám, még azokban az időkben is, amikor nem feltétlenül írhattam sportról. 

Elárulhatom, előzetesen kifejezetten féltem attól, ha a párizsi tudósítás is összejön, harmincegy évesen komoly motivációs problémáim lesznek majd. Mégis mi vihetne szakmailag még előrébb? A pozíciók sosem érdekeltek, a szerkesztők többsége az asztal mögött ül, ha nem az asztalnál, hát valami esti szmokingos gálán vagy bálon, egy számomra túl puccos galéria ünnepi megnyitóján építi, ápolja kapcsolatait, még akkor is, ha fő profilja a sport. Számomra terepen lenni, az események sűrűjében lenni jelenti a mindent. A szakma varázsát. Amiért jó újságírónak lenni. Ahogyan egyetemi előadásokon is mondom: azokat a pillanatokat, amelyekre a rajongók – a bennem is élő rajongó – 99 százalékban csak vágynak, ám a kulisszák mögé ilyen mélyen szinte sosem juthatnak. Nekik nem adatik meg, nekünk, újságíróknak viszont igen. Cserébe kutyakötelességünk igyekezni kielégíteni a 99 százalék kíváncsiságát a kérdéseinkkel és a háttér bemutatásával.

Itthon kellett pár nap alvás. Egy-két olyan – tortúraként megélt – hét, amilyennek az elvonókat képzelem. Hirtelen megszűnt az a sok-sok inger, a sok-sok csábító esemény keltette vonzás – csend lett. Szinte síri csend. Persze a hétköznapi élet zaja, kihívása és sodrása itt várt Budapesten, de mégis szinte semmiségnek hatott, annyi minden történt a megelőző pár napban. Beszédes, napokon át álmodtam azzal, az olimpiai eseménynaptárt böngészem, az ismét tele eseményekkel, de hiába minden, innen is, onnan is elkések. Verejték áztatta pólóban ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy csörög a telefon, hol a hetedik olimpiai aranyról írt anyagom... 

„A napon, az eső alatt, délben vagy éjfélkor – itt minden elérhető, amit csak akarsz. (Ez) a Champs-Elysées.”

A feleségem és a fiam alighanem herótot kapott Joe Dassintől és a Les Champs-Elysées-től – eleinte Párizsban én is –, annyiszor kellett meghallgatni. Ahogy a YouTube-on szerencsére elérhető, az olimpiai éremátadó ceremóniák alatt használt zenei mixet is lejátszottam pár százszor ezekben a hetekben. (Ezt alább be is ágyaztam, miután meghallgatva még most is kirázott tőle a hideg, majdnem meg is könnyeztem, annyi emléket hívott elő pillanatok törtrésze alatt. Hátha így hat majd a kedves olvasóra is!) Aztán valahogy a paralimpia utáni napokra teljesen megritkult, majd abba is maradt ez a kis szeánsz. A testem után majd egy hónappal fejben is megérkeztem Budapestre.

Apránként megfogalmazódott bennem a válasz a miért és hogyan továbbakra is. Azóta pedig nemhogy motiválatlan lennék, szabályosan vágom a centit Los Angelesre várva, vágyva.

A Franciaországban szerzett tapasztalatokkal reményeim szerint hatékonyabb munka mellett még jobb anyagokat tudnék onnan adni. Ha más nem is, annyi biztos, az olimpia első napján még véletlenül sem valami helyi, nevezetes ital elfogyasztásában kötnék fogadást.

2028. július 14-ig még 1295... 1294... 1293 nap.

A szöveget megtörő, dőlt és vastagbetűkkel szedett idézetek az olimpia egyik himnuszává vált,  Joe Dassin 1969-es Les Champs-Elysées című slágeréből származnak. A szerző szabadfordításában született idézetek. 

(Borítókép: Rasovszky Kristóf (középen) és Betlehem Dávid (jobbra) a dobogón a férfi nyíltvízi úszás 10 kilométeres száma után. Előbbi arany-, utóbbi bronzérmes lett Párizsban. Fotó: Getty Images Hungary)