Mi az a jorkyball, és mire jó?

2009.03.11. 09:19

Az ember úgy van az új sportok kipróbálásával, mint amikor Thaiföldön elé rakják élete első édes-savanyú gyíkherepörköltjét. Nézegeti, méregeti, nincs nagy bizalma a dologban. Főleg, ha egy olyan kalitkába zárják focizni, ahol padlószőnyeg van, és egy plüssgolyót kell rugdalnia. De a Sportiskola pont azért jött létre, hogy ne finnyáskodjunk, hanem minden kipróbáljunk, amire lehetőségünk van, ha pedig ez a valami már első ízlelésre gyermeki örömöt okoz, akkor egyszerűen kötelességünk megosztani olvasóinkkal. Következzék az első látásra teljes kreténségnek tűnő, de kipróbálás után a bátor kísérletezőt azonnal rabul ejtő jorkyball bemutatása.

A squash, azaz fallabda (tenisz kalickában) pályáját biztosan mindenki el tudja képzelni, azt viszont már talán kevesebben, hogy miként lehetséges egy annál cirka kétszer nagyobb akváriumban focizni. Az 5 x 10 méteres, speciális padlószőnyeggel borított pálya valóban ijesztően kicsi, és az emberben azt a kényszerképzetet kelti, hogy itt aztán mindenki Roberto Carlosszá változva gondolkodás nélkül kartácstűz alá veszi a kaput, ahogy a csövön kifér, aki meg éppen nem lő, az nyomozza a falakról visszapattanó labdákat. Ez azonban nem így van, egyszerűen azért, mert Zsukov marsall taktikájával jorkyban nem lehet nyerni.

A kétfős csapatok célja természetesen az, hogy a pálya alapfalába süllyesztett kapuba (1,10 m x 1,10 m) juttassák a labdát. A gól néven ismert jelenséget hétszer kell realizálnia egy csapatnak ahhoz, hogy magáénak tudhasson egy szettet, a végső győzelemhez pedig két szett megnyerése szükséges. A játszmákon belül nincs olyan szabály, hogy két góllal kell nyerni, sőt, első tapasztalataink szerint a 6-6-os állás utáni labdamenetek során bukkan elő a jorkyball igazi lényege.

Aki most arra gondol, hogy ilyenkor könyöklés van, meg brusztolás a palánk mellett, reccsennek a csontok, röpködnek a fogak, az csalódni fog: a jorky lényege a sportszerűség, így tulajdonképpen mindenféle testi kontaktus tilos. Hátulról szerelni szabálytalan, az ellenfelet testtel elnyomni szintén. A fair play nem ér véget ott, hogy a legdurvább sérülésveszély a másnapi obligát izomláz, hiszen a szabálytalanságokért járó szabadrúgásokat és büntetőket a jorkyban nem szokás elvégezni. Ehelyett a hátvéd nekirúgja kétszer az oldalsó falnak a labdát, és elsüvölti magát, hogy visszük!. Ennyi.

jorkypalya.png

Lássuk akkor, mivel is kell tisztában lennünk, amikor belépünk a zavarba ejtően sok vonallal tagolt pályára. A kiindulási zóna hasonló, mint a legutóbbi posztunkban bemutatott crest, itt kizárólag a hátvéd tartózkodhat, ha viszont kimegy innen (márpedig kimegy, mert nem kapusról, hanem hátvédről beszélünk), akkor már nem viheti vissza a labdát a biztonságot nyújtó vörös zónába. Előre sem mehet akármeddig, csak a középső vörös zóna félpályát jelző vonaláig, illetve a zóna végét jelzőig, de ha átlépni a felezővonalat, akkor a szabály szerint lőnie kell. A csatár az egész pályán mozoghat (sőt, kell is neki) a két kiindulási zóna kivételével mindenhol ott kell lennie. A játék pörgős ritmusának fenntartását célozza az egyik legfontosabb szabály: a labda soha nem állhat egy másodpercre sem. Ha a bíró kiszúrja, jöhet(ne) a szabadrúgás, de ugye azt nem szokás elvégezni, ilyenkor egyszerűen csak az ellenfélhez kerül a labda, és folytatódik a játék. Maga a labda egyébként a sokak által - méltán - gyűlölt teremlabda kisebb változata, de érdekes módon jorkyzás közben nincs meg a plüssgolyó-feelingje, ami miatt sokan ránézni sem hajlandók erre a sportszerre.

A két nyert szettig tartó meccs egyik játszmájában védőt játszik az ember, a másikban támadót, ha pedig döntő szettre kerül sor, akkor a játékosok egymás közt dönthetik el, melyik pozícióban játszanak. Játék közben nem lehet helyet cserélni, egyébként pedig a fenti döntést megkönnyíti, hogy aki csatárposzton végigjátszott egy szettet, az ritkán kíván egyből utána egy másikat is végigdarálni.

A játék alaptaktikája úgy néz ki, hogy a védő megkísérli a falak segítségével valahogy helyzetbe hozni a csatárát, esetleg maga próbál gólt szerezni. A dél-amerikai értelemben vett cselezés gyakorlatilag teljesen hiányzik a játékból, labdafényezéssel a jorkyban nem lehet eredményt elérni. A legtöbb, ami ebből kihozható, egy jó testcsel utáni lövés, vagy egy láb között elgurított passz, de ezek egyike sem jellemző. Mondanunk sem kell, az összeszokottság, a fejlett taktikai érzék és némi billiárdban szerzett jártasság jól jöhet, ha sikeresek akarunk lenni jorkyban, de a gyorsaság és a jó erőnlét is döntő lehet.

jorky1.gif

A jó erőnlét szerepét majd akkor érti meg a tisztelt olvasó, amikor élete első jorky-szettje után fújtatva kicsörtet a kalitkából, és az elveszített négy liter folyadékot kifacsarja a pólójából. Egy szett – legalább közel azonos erősségű csapatok esetén – cirka 15-20 percig tart, mivel a labda soha nem áll, ez nagyjából azt jelenti, hogy másfél Cooper-tesztnyi ideig megállás nélkül lót, fut, rohan, lő, passzol, blokkol az ember. Lehet lustálkodni is, csak akkor ellenfelet is érdemes úgy választani, ellenkező esetben elvernek minket, még jég a határt. A játék akkor áll csak meg, amikor valaki gólt lő. Ilyenkor a labda a találatot bevivő csapatnál marad, ők jöhetnek a saját kapujuk előteréből, méghozzá egy elég furcsa játékkezdési attrakciót követően.

A kezdőrúgást a hátvéd végzi el, a dolga annyi, hogy a szemben lévő falra fellője a labdát úgy, hogy az odafelé ne érje a földet, azaz ne guruljon. Középkezdésből gól is érhető el, de ilyenkor mindkét ellenfél a kapujába tömörül (bemehet a saját vörös zónájába a csatár is, de ezt szinte kizárólag ilyen esetekben teszi meg), az élő szöveten pedig igen nehéz átpasszírozni a labdát. Meg lehet próbálni, de az ilyenkor tökön rúgott ellenfél ritkán boldog, cserébe gyakran bosszúálló. A falra felrúgott mandinert viszont megkaparinthatja az ellenfél, ha elég gyors, vagy elég pontatlan a kezdőrúgás, és már kezdődhet is elölről az eszement rohangálás.

jorky2

Persze csak az első pár alkalommal eszement, egy idő után ugyanis az ember magától is rájön egy csomó hasznos dologra. Egy ezek közül a megfelelő taktika. A hely szűkössége miatt a cselekvésre jutó idő körülbelül annyira elegendő, hogy a fejünket forgatva kövessük a labda útját, ez azonban egyrészt unalmas, másrészt nem kecsegtet a győzelem ígéretével. Mivel a passzok nem direktben jönnek, célszerű egyszerűen hátat fordítani a védőnek, és az ellenfél kapujával szembe helyezkedve várni a hátvéd valamelyik fal irányából felbukkanó labdájára. Néha elengedhetetlen azért hátrasandítani, mert ha közben a védő elveszíti a labdát, azt nem árt észlelnünk, ezért csatárnak lenni kimondottan fogyókúrás tevékenységnek minősíthető: hol megfeszített idegszálakkal koncentrálva várja a felbukkanó labdát, hol az ellenfél labdát felhozó védőjét támadja, hol a csatárt próbálja megkerülni, hogy ne kelljen hátulról szerelnie – mert az ugye szabálytalan.

Aki viszont azt gondolja, az angol másodosztályban látható atlétikaedzésre hasonlít egy jorkymeccs, az nagyon téved. A játék bőven ad lehetőséget szép megoldásokra, ami lehet akár egy mesterien megkomponált háromfalas passz, vagy okos lefordulás, de egy felső sarokba ágyúzott lövés sem kisebb élmény, mint bármelyik másik foci-vadhajtásban. Akár védőként, akár támadóként szerepel az ember, elég gyorsan ráérez, mivel tud eredményes lenni, a játékkal szembeni idegenkedés percek alatt elpárolog, és a végére kiderül, hogy az édes-savanyú gyíkherepörkölt az egyik legjobb étel a világon.

A Sportiskola köszönetet mond Nemes Koppánynak, a Magyar Jorkyball Szövetség elnökének a bejegyzés elkészítéséhez nyújtott segítségéért. Akik kedvet éreznek a játék kipróbálásához, azoknak további információk a szövetség honlapján, és az nst.blog.hu-n állnak rendelkezésére.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!