Csak két percig tartott, de élveztem

Vívni kezdtem, egészen pontosan kardozni, több mint harmincévesen, azt terveztem, hogy néhány nap alatt megtanulom, amit tíz év alatt szoktak. Méghozzá a legmagasabb fokon: Gárdos Gábor, a női kardválogatott vezetője tanított meg az alapok alapjainak alapjaira, majd a kétszeres olimpiai bajnok Szabó Bence mesélt a sportágról, és folytatta a technikai oktatásomat. Megtanultam – elvileg legalábbis, a gyakorlatban korántsem – előre és hátra lépni, kitörni, védekező vívóállásokat és a főbb szabályokat. A tatai edzőtáborban folytatódnak a kalandjaim, az olimpiai ezüstérmes Navaratte Józseftől azt is megtudom, miért nem jó a szédülős vívó. És aztán szablyát rántok, nem is egyszer!

Hogy kerültem én ide? Keszekusza gondolatok az agyamban, a túlélés atavisztikus, génekben évezeredes rutinnal átörökített ösztöne diktálta „menekülj, te barom, hát itt felnyársalnak” kiabálása keveredett valami trashmetalos halálhörgős zenével, közben előbukkant egy idézet, Rejtőtől, naná.

Ez a Ligenström szorgalmas ember, és mindenáron tovább vívott, pedig már hosszában is, keresztben is teleragasztották tapasszal, és olyan volt, mint egy dühös hirdetőoszlop.

Hát igen.

Nem ragasztottak tele tapasszal, nem vágták le egyik fülemet, a fejemen sem keletkezett tizenkét centiméteres seb, arcomat és mellemet sem vágták meg. Mármint úgy, hogy vérezzen.

Egyébként viszont úgy éreztem magam, mint Gorcsev Iván elhíresült ellenfele, A tizennégy karátos autóban epizódszerephez jutó ellenszenves, hülye báró; talán csak azt tudtam remélni, hogy én ellenszenves nem vagyok, viszont eléggé hülyének éreztem magam. Álltam egy karddal a kezemben egy nem túl hosszú és széles csíkon – ami akkor még keskenyebbnek és rövidebbnek, nyomasztóan kicsinek tűnt –, tudtam, hogy egyszerre kellene a kezem és a lábam helyes tartására figyelni, ügyesen lépni, eltáncolni a támadás elől, betáncolni egy támadásba (már nem is tudom, kiktől, de az elmúlt hetekben a vívás és az ökölvívás analógiájáról nem egyszer hallottam), mozogni könnyedén, mint egy kósza tavaszi szellő, fürgén, mint a gondolat, és pontosan, mint egy atomóra.

Ehelyett abban a pillanatban, ahogy elindul az asszó, és felém lódul egy hatalmas(nak tűnő) fehér ruhás ember egy veszélyes(nek tűnő) fegyverrel a kezében, lebénulok, mint egyszeri közterületes, ha tilosban parkoló rendőrautót lát.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

De tényleg – hát hogy kerültem én ide?

Úgy volt ugyebár, hogy a Mol Vívó Világbajnokság örömére vívni, kardozni fogok. Vagyis, derült ki az első alkalommal, elkezdek megtanulni, elindulok egy reménytelenül hosszú, az én koromban már be nem járható úton (egyébként csakazértis megpróbálom, de erről később). Mégis elszántam magam, hogy addig nem kezdődhet el a vb, amíg én legalább egyszer nem fogok páston, éles (legalábbis nekem éles) helyzetben vívni.

Tatán történt, az edzőtáborban.

Már úgy tűnt, minden kísérletem kudarcba fullad, és a vb kezdetére továbbra is annyiszor lesz rajtam plasztron (vívókabát), lamé, maszk, vívókesztyű és a többi, mint a vívószövetség elnökén, és annyiszor is fogok vívni, mint ő: nullaszor. A lelkesedésemet, hogy valakivel kardoznék (a három vívásnemből ezzel kezdtem el foglalkozni, a nemes magyar hagyományok lázában égve), senki nem vette komolyan, és senkinek nem akaródzott kiállnia ellenem.

Amit persze megértettem. Eszembe jutott, hogy pofára estünk, amikor a tavalyi írásbeli magyar érettségi idején kerestünk olyan jó tollú, ismert kortárs írókat, akiket kellően fogékonynak és nyitottnak gondoltunk egy olyan tréfára, hogy megírják azt a feladatot, amit az akkori 18 éveseknek kellett. Nevüket elhallgató írótitánok egymástól függetlenül azzal érveltek, hogy ők ezzel csak leégni tudnának, tőlük a száz százalékos eredmény lenne a minimális elvárás. És hát ugyanez volt itt is: egy vb-re készülő válogatott kardozónak én csak egy kínos teher lettem volna a páston: ha 15:0-ra lever, azzal sem csinált semmi különöset, ha meg esetleg valahogyan (berepül egy darázs a maszkba, vagy rájön a tüsszentés) mégis tudnék neki egy tust adni, az milyen ciki már, még a lányoknak is.

Szóval már-már lemondtam a Nagy Bemutatkozásról, pedig elméletben felkészültebb voltam, mint valaha: aznap épp Navarette József, olimpiai ezüstérmesünk pallérozta az elmémet egy kis iskolázás után. Megtudtam, hogy a páston milyen vonalak vannak, hogy ha sokáig menekül az ellenfelünk, akkor technikai tust lehet elérni, és hogy a pástnak nincs kötelezően előírt magassága, illetve a szélességét is egy másfél-kétméteres tartományon belül határozzák meg. A magasság különösen érdekes: a 96-os atlantai olimpián például az amerikai szervezők félméteres magasságú pástokat alakítottak ki, ami sok vívót zavart, és ami miatt több bokaficam, lábsérülés is volt.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Itt viszont a földön vannak a pástok, ami ideális nekem, aki egy székre állva is szédülök. Csak éppen nincs ellenfelem, borongtam. De akkor Nemes Balázs, a BVSC magyar bajnoki ezüstérmese, aki a válogatott edzőpartnereként volt ott Tatán, megkönyörült rajtam. Abból a szempontból örültem is, hogy mégsem hölgyekkel kell vívnom, mert addigra már felkészítettek, hogy a kardozás egyik varázsa, hogy amikor eltalálnak, az még fáj is, és gondoltam, akkor mégis csak úgy igazán fájjon, férfiasan.

Ekkor már csak egy probléma volt: az öltözék. A testalkatom, hát, nem épp atletikus, ha Schobert Norbi meglátna egy strandon, minimum ezerkarakteres Facebook-posztban zúzná szét az önbecsülésemet, ha még lenne ilyen. „A plasztronnal lesz egy kis gond” – mondta Balázs, amikor az edzés a végéhez, a mi asszónk pedig az elkezdéséhez közeledett. „Ilyen udvariasan sem kövéreztek még le” – nevetgélünk fotós kollégámmal, Szabolccsal. Pláne, hogy aztán még jön is a magyarázat, hogy nem a méret miatt (ugyan, persze, minden vívónál sportági követelmény a hordóhas), hanem mert mindenki túl van egy kétórás edzésen, és eléggé izzadtak ezek a masszívan hőszigetelő vívókabátok. Hát igen, a jószándékú magyarázkodás győzött meg végképp arról, hogy ezek a vívósrácok tényleg úriemberek, „igen, van abban a közkeletű vélekedésben valami, hogy vívni azért viszonylag jó társaság jár, a vívók között jó eséllyel botlunk diplomásokba, elég gyakran doktorokba” – mondja Szabó Bence.

Végül aztán sikerült találni egy szinte jó plasztront, a legnagyobbat, Noseda Norbertét. Tényleg iszonyatosan izzadt, de nemcsak azért tapadt nagyon, és tudtam nagyon nehezen felvenni. De végül fel tudtam – levegő kifúj, és néhány percig, míg az asszó megy, kinn is marad –, zippzár egy gyors rántással fel. Aztán szép lassan elkezdett lecsúszni, miután a tépőzár nem érte át a tulajdonosénál sokkal vastagabb nyakamat. Megpróbáltuk ziherájsztűvel rögzíteni, praktikus férfielméknek nem jut eszébe, hogy ha a plasztron a kardcsapások és -szúrások ellen véd, akkor valószínűleg egy nyomorult tűt sem tudunk beleszúrni – hát tényleg nem is tudunk.

Aztán már csak a maszk felvételével adok elő egy rövid bohózatot, miután nemcsak a fejem nagy, hanem egy szemüveg is súlyosbító körülményként hat. Végül minden rajtam, addigra Nemes Balázs is beöltözött, a korábbi BEK-győztes Szetey András vállalja a mérkőzésvezető nem túl nehéz szerepét.

En garde, beállunk, aztán rajt

Fotó: Barakonyi Szabolcs

No, és akkor innentől jönnek a keszekusza gondolatok, trashmetál és Rejtő-idézet, és a teljes káosz. Kábé az első akciónál mindent elfelejtek, amit tanultam, talán két másodperc sem telik el, épp csak felvettem a vívóállást, és már koppan a fejemen a kard. Aztán csattan a karomon, újra és koppan a fejemen, csattan a hasamon, mellemen.

Körülbelül 0-6 lehetett, amikorra felfogtam, hogy hol is vagyok, és mit is kellene csinálnom, és hogy nem túl szerencsés taktika, hogy mindig, ha az ellenfél felemeli a kardját, én ijedten becsukom a szemem; ekkorra már egy sárga lapot is kaptam, már nem is tudom, miért (valószínűleg akkor sem tudtam). Illetve addigra kiderül az is, hogy a konvenció – miszerint mindig van egy támadó és egy védekező – nem azt jelenti, hogy felváltva támadunk. Hanem hogy eddig mindig én menekültem, döbbentem rá; később a képeken azt is meglátom, hogy néha módfelett mókás testtartással.

Megpróbáltam hát én is előremenni, és ekkorra már kicsit fejben is összeszedtem magam. Mindennek az lett eredménye az, hogy volt egy csörténk, ahol sikerült támadnom, annak borítélkolható kudarca után kivédekeznem az ellenfél vágását, majd újra támadnom. Aztán persze a végén tus lett neki, de ebben az öt másodpercben úgy éreztem magam, mintha tényleg kardoznék. Sőt, ebben a szakaszban kis időn belül sikerült két együttes találatot is összehoznom, vagyis ha ez nem kard lett volna, hanem párbajtőr, akkor a sokkal látványosabb 2-15-tel zártam volna.

Így viszont a vége 0-15 lett, mondjuk taktikai hiba volt, hogy amikor 0-11 körül, kábé másfél perc elteltével éreztem, hogy fáradok, fújtam egy nagyot, összepárásítva a szemüvegem és a maszk műanyag részét is. Persze nem ezen múlt. Bár senki nem válaszolt pontosan, hány évig kellene vívnom, hogy egy profit eltaláljak, de a ködös válaszokban olyanok voltak, hogy „attól függ, mikor kezdi valaki”, és hogy „három-négy év után kezdhetünk egyáltalán rendes vívásról beszélni”, meg hogy „minél fiatalabban kezded, annál jobb esélyed lett volna”. Hát igen.

A végén viszont még meg is tapsoltak – persze nem engem, hanem minket, gondolom –, ami kifejezetten jó érzés volt, pláne, hogy az ütések nem is fájtak igazán, csak egy piros folt maradt a könyökömön; Balázs később azt mondta, nem kíméletből nem ütött nagyobbat, „az éles meccseken is az a lényeg, hogy eltaláljam, nem az, hogy fájjon”. És még jobb volt aztán kibújni az addigra az én izzadtságommal jócskán összekevert Noseda-izzadtságból. Sőt, még ebédre is meghívtak, amit lehet, hogy később már nem találtak jó ötletnek, mivel váltópólóm nem volt, intenzív jómunkásember-szagom viszont igen. Mondjuk a kalóriák, de főleg a folyadék pótlása igencsak rám fért, bár a kardozó lányok szóltak, hogy a rostos üdítőt higítsuk, mert nagyon cukros, „mindig ilyen ez a Tata”.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Az öltözékes hibámból viszont képtelen voltam tanulni, derült ki néhány nappal később, amikor a vb felvezetéseként szerveztek egy médiavívást újságíróknak. Nagy reményekkel és némi rossz érzéssel mentem, hiszen egyrészt én már vívtam egy ideje, a többieknek meg nem, vagyis volt egy csúf kis helyzeti előnyöm, másrészt meg úgy készültem, hogy végre olyanokkal vívhatok, akik ellen van némi esélyem. Aztán a helyszínen kiderült, hogy nem kard, hanem párbajtőr, miáltal a helyzeti előnyöm jelentősen elolvadt, mintha gyorsúszásra gyakoroltam volna, és most mellen kellene.

Itt viszont már volt kényelmes öltözék (amibe persze szintén beleizzadtam, és ami után persze szintén nem volt váltópólóm), ráadásul bekötöttek minket a vívógépbe, ami rendesen számolta a találatokat. Ahhoz képest, hogy a kard és a párbajtőr igen távol van egymástól – a kardban vágni is lehet, és egész addig én csak vágtam, a párbajtőrben viszont csak szúrni lehet, de azt az egész testre –, nem kezdtem rosszul, egy német srác ellen 5:2-re nyertem. Aztán volt egy 5:3-as győzelmem, majd 4:5-ös vereségem.

Ráadásul ekkor, az egyik kitörésnél – ez egy gyors, dinamikus támadás, jobb láb előre, rogyaszt térdben, bal láb kinyújt hátul, és gyorsan szúrunk vagy vágunk – a jobb combomban a magamhoz képest alapos bemelegítés és nyújtás ellenére volt valami csúnya hang, ami után ráállni még csak-csak tudtam, de behajlítani már nem, rálépni pláne nem. Ezek után kész csodának éreztem, hogy még 5:4-re nyerni tudtam egy asszót egy mexikói srác ellen, de aztán a döntő partiban egy Helyi Témás kolléga, Molnár Attila fürgén és szépen levívott, 5:4-re győzött, ezzel ő nyerte a médiavívást, és én lettem a második. Ráadásul eltörtem egy pengét is; keretesbe szerkezetbe foglalva eddigi vívóélményeimet; talán emlékeznek, amikor először pást közelében jártam, Várhelyi Anna tört le a kardjából egy darabot, azt haza is vittem.

Fotó: Magyar Vívószövetség

A mi kettős magyar sikerünk egyébként remélhetőleg elég jó ómen a vébé kezdetére, gondoltam hazafelé menet. És az első két nap után úgy tűnik, tényleg jó ómen volt; külön örömöm, hogy a kardozó hölgyek, akik kapitánya, Gárdos Gábor felkarolt nemes kalandomban – bár ő mosolyogva azt mondta, ezt szívesen letagadná –, kifejezetten jól vívtak kedden (bár a két vesztes asszóból, amit láttam, egy épp hozzájuk fűződött). De akit ez nem győz meg, azt arra emlékeztetném: a Honvéd abban a szezonban, amely előtt velük edzettem, megnyerte a Magyar Kupát – egyébként épp azon a napon, amikor a kisfiam született –, szóval az eddigi tapasztalat szerint akik velem készülnek a nagy megmérettetésre, azokra dicsőség vár.

Egy héten belül kiderül, megmaradt-e a varázserőm. És ha igen, akkor reménykedhetnek a magyar vívósportban, hiszen eddigi módfelett szerény eredményeket felmutató vívókarrieremet amatőr kardozóként folytatni szeretném. Feltéve, hogy még egyszer az életben ki tudom egyenesíteni a jobb lábamat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!