50 éves a magyar bringások elképesztő mexikói sikere

DSC 8199
2016.12.11. 00:51

Az 1960-as években remek, nemzetközileg is jegyzett magyar országúti bringások voltak. A szocialista blokk tagjaként ugyan nem versenyezhettek a profikkal, mondjuk a Tour de France-on, de így is nagy sikereket értek el például a Békeversenyeken. És nemcsak Európában, hanem olykor a tengerentúlon is megmutathatták, mit tudnak.

Kevesek emlékeznek rá, de éppen ötven évvel ezelőtt, 1966. december 11-én óriási eredményt ért el a magyar válogatott a pokoli nehéz mexikói körverseny megnyerésével. Akkora díjat kaptak, mint egy ház.

Az 1968-as olimpiát Mexikó kapta, ami sokakat aggasztott. Úgy gondolták, hogy a kétezer méter feletti magaslaton az állóképességi sportágakban nem lehet csúcsteljesítményt nyújtani, élni sem nagyon, ezért őrültség odavinni a versenyeket. Mexikó igyekezett cáfolni ezeket az állításokat, ezért már jóval előtte tesztversenyeket rendezett. A bringásoknak például elég extrémet: 19 szakaszos, a legmagasabb hegyeken is átvezető 2717 kilométeres körversenyt írtak ki.

A már korábban is létező, de nem ilyen hosszú körre a magyarokat is meghívták. Vegyes volt a mezőny, az Európából érkező válogatottak (lengyel, angol, szovjet, csehszlovák, svájci) mellett észak- és dél-amerikai profi csapatok is indultak. Utóbbiak hatalmas előnyben voltak, hiszen például a magyarok is a megszokott versenyszezon után a télből érkeztek.

Mire elég a magyar magaslat?

De hogy lehet felkészülni a háromezer méter magas hegyekre és a nyárra Közép-Európában? Nem bonyolították túl a kérdést, a válogatott hetekig a magyar magaslaton, a Mátrában, Galyatetőn edzőtáborozott sárvédős bringákkal, téli felszerelésben. „Gyöngyösről 27 kilométeres emelkedő vezetett Galyatetőig, ezt mindennap megmásztuk, sokszor a rendes edzésünkön felül. Ez készített fel minket arra, hogy bírjuk a magas hegyeket" – emlékezett vissza Juszkó János, a győztes csapat egyik tagja.

A korabeli Népsport is írt a felkészülésről. A lap cikke szerint 1380 kilométert hozott össze a válogatott az edzőtábor alatt. Negyven-negyvenöt kilométer per órás átlagokat hajtottak, amiről a szövetség emberei is meggyőződtek, amikor autóval követték a csapatot.

A csapatnak nem volt sok ideje átállni és akklimatizálódni. Juszkóék este érkeztek a mexikói repülőtérre, de valamiért nem léptették be őket az országba, és már attól tartottak, hogy haza is küldik őket, végül éjfél körül elhagyhatták a repteret. Másnap egy keveset tekertek, de szinte még magukhoz sem tértek, amikor a következő nap, november 22-én elstartolt a mexikói körverseny.

A magyarok teljesítményén nagyon nem látszott ez a megviseltség, Balaskó György mindjárt az első szakaszon szerzett egy harmadik helyet, a második etapon is aktívak voltak. Nem véletlenül hozta a Népsport, hogy:

Kerékpárosaink pompásan küzdenek Mexikóban.

A csapatban Juszkó, Balaskó, Megyerdi Antal, Juhász Béla, Szabó László és Polaneczky Dezső tekert. A következő napokon is jöttek a sikerek. A harmadik etapon Juszkó lett második, a negyediken Juhász, a csapat az ötödik szakaszon, amelyen 1952 és 1876 méteres hegyet is megmásztak, a második helyre jött fel.

„Szinte mindegyikünk nyert szakaszt – Juszkó a 15.-et húzta be, egy mexikóival szökött meg öt percre, majd ő hajrázott jobban – , de mindegyikünknek volt zökkenője is, nekem a hatodik napon ment borzasztó nehezen a bringa" – mondta Juszkó. A hatodik nap, a harag napja volt, derül ki a korabeli tudósításból, az erős oldal- és ellenszél megritkította a sorokat.

A magaslat, a nagy terhelés is mindenkit megviselt. A gyomorrontás ellen az itthonról vitt barackpálinkát vetették be, de a kevés oxigénnel és a szárazsággal nem lehetett sok mindent tenni. „Szokatlan hőség, felhólyagosodott a lábunk, karunk, úgy kellett leragasztani, kicserepesedett a szánk, meghűléssel, gyomorrontással is bajlódtunk" – nyilatkozta akkor Juszkó.

Az edző majdnem lerepült a motorrol

Ma már rengeteg segítő van a profi kerékpárosok körül, ötven éve, főleg egy elvileg amatőr csapatnál azonban elképzelhetetlen volt ez a fajta kiszolgálás. Mexikóban a magyar bringások maguk mosták még a mezeiket is. Kísérőjük, a válogatott edzője, Szabó Lajos volt, aki motoron ülve követte őket szakaszról szakaszra. A Népsportból kiderül, hogy volt olyan nap, amikor három motort is elrongyolt. Valahogy mindig alatta mentek tönkre a gépek, amelyek amerikai motorok, Harleyk, Triumphok, BSA-k voltak. Juszkó mesélte, hogy egyszer arról panaszkodott nekik Szabó, hogy alig tud nyeregben maradni, mert a hátára kötött pótkerekek le akarják rántani, ha a pilótája olykor 160-as tempóra is fölgyorsít. A csapatnak a mezőny végén is volt egy autója, azon három tartalékkerékpár volt. Ennyi jutott a hat versenyzőre. 

„Igazi nyári a színünk, Juhász és Szabó Laci bal combja, olyan mint a rák. Balaskó és Megyerdi arca pedig majdnem olyan színű, mint az itteni indiánoké" – írta egyik híradásában Szabó Lajos.

A hőmérséklet mellett a közönség is szokatlan volt, többször puskás emberek is álltak az utak mellett. A bringások a két pihenőnapjukon próbáltak valamit élvezni Mexikóból. Mi máson, mint kerékpáron mentek be várost nézni Veracruzba, Juszkó pedig ananászt venni tekert el.

Egy őrült lejtmenet és tarolás

Néhány napos hullámvölgy után újra akcióba lendültek a magyarok, amikor tudták, irányították a mezőnyt, de a 16. szakaszig csapatban nem tudtak az élre állni. A mexikói Pepsi Cola több mint tíz perccel vezetett. Nem volt könnyű megtörni őket, mert természetesen, ha kellett, a többi hazai csapat is besegített neki. A hátrányból sikerült faragni, nagyon jó erőben maradtak Juhászék, majd a 17. szakaszon már 14 másodperccel Magyarország vezetett.

A következő, 178 kilométeres etapon félelmetesen nagyot hajtottak Juszkóék miközben 3300 méter magasra is felmásztak. „Felhőben, ködös részen mentünk egy fennsíkon, aztán jött egy lejtő, szinte halálfélelemben hajtottam, mert jóformán nem láttam mást, csak az előttem menő kerekét. Három-négy kilométert kanyarogtunk egy szerpentinten, úgy voltam, ezek a mexikóiak biztosan ismerik az utat, akkor muszáj velük menni. Aztán nagyon nagy menetelés volt."

Juszkóék negyven kilométert nagyon megnyomtak, mert észrevették, hogy a rivális Pepsi Colától nem jött fel senki az élcsoportra. Ezzel el is dőlt minden. A szakasz végén tökéletes tarolás: 1. Megyerdi, 2. Juhász, 3. Juszkó, a csapat pedig több mint félórás előnyt szerzett. Ezt az utolsó etapon már simán megtartották.

Csak bírják el a díjat

A mexikói körverseny hiába volt olyan kemény, mint a Tour de France, pénzdíjakat nem osztottak, csak trófeákat és tárgyjutalmakat. A magyarok az összetettért az akkori mexikói elnök, Gustavo Díaz Ordaz által jegyzett gigantikus trófeát vehették át.

A díj maga akkora volt, hogy fel sem akarták engedni a repülőre, a bringások kénytelenek voltak darabjaira szedni, ahogy a saját egyéni trófeáikat is, másképpen nem tudták volna hazahozni. A nyert kerékpárokat és egyéb tárgyak közül jó néhányat meg sem próbáltak feltenni a gépre, amit lehetett, eladtak.

A csapatdíj hányatott sorsúvá vált, sokáig a Magyar Kerékpáros Szövetségben volt, de aztán, ahogy cserélődött a vezetés, egyszer csak feleslegesnek nyilvánították, nem nagyon kellett senkinek. Tarapcsák Péter, egykori válogatott kerékpáros mentette meg a díjat, és azóta is őrzi magángyűjteményében. Mi is nála nézhettük meg, a nem túlzás, házi oltárnak is beillő, hatalmas méretű trófeát, amit két embernek sem könnyű megemelni.

A magyar válogatott 1967-ben visszatért Mexikóba, a győzelmet nem tudta megismételni, de az is értékes eredménynek számított, hogy a nagyon erős szovjet válogatottal a harmadik helyért csatáztak Megyerdiék, végül a negyedikek lettek.



  • Vennék
  • Hírek