Lóránt Gyula disszidens aranycsapatot tervezett, még az igazi előtt
További Alapvonal cikkek
- „Az én időmben abból a tíz gyerekből, amelyik bement a medencébe, nyolc győzni akart, most egy”
- A fiatalok digitális elvonási tünetei miatt edzés közben már indokolt szünetet tartani
- Vetélkedősorozattal népszerűsítik az olimpiát, és állítanak emléket a magyar sikereknek
- Már mi vagyunk Imre Bence szülei, nem pedig ő a mi gyerekünk
- Megkezdte működését a Röplabda Specifikus Módszertani Központ
Lóránt Gyuláról számos közismert tény van, hogy kőkemény középhátvéd volt, az Aranycsapat örökös 3-asa, olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérme, aki hét éven át volt meghatározó játékosa Sebes Gusztáv válogatottjának és a Honvédnak. És borzasztó természete volt, az élen járt a csempészkedésben, és talán sokan még arra is emlékeznek is, hogy Puskás közreműködésével került a Honvédhoz, és lett belőle az Aranycsapat meghatározó játékosa.
Néha azt is megemlítik, hogy ezek mellett volt egy disszidálási kísérlete, ami után egy időre internálótáborba is került.
Életének erről az időszakáról azonban elég ritkán és elég kevés szó esik. Egy idén megjelent, a futball és hatalom az 1945-1990 közötti viszonyáról szóló könyvben (Takács Tibor: Büntetőterület, Jaffa Kiadó, 2018.) azonban elég részletesen szó esik erről a disszidálási kísérletről, annak okairól és körülményeiről (a cikkben szereplő idézetek a kötetből származnak). Így többek között arról is, hogy Lóránt sok más focistával, köztük Grosiccsal, Cziborral, Hennivel – a később Aranycsapat tartalék kapusával –, Illovszkyval és Lakat Károllyal akart dobbantani. Az volt a terve ugyanis, hogy
egy teljes csapatra való játékosnak kellene kimennie, és ez a csapat bemutató mérkőzésekből tartaná el magát.
Lórántban 1948 őszén fogant meg az ötlet, hogy külföldre kellene menni. Ekkor már túl voltunk a kékcédulás választáson, megkezdődött a kommunista hatalomátvétel az országban, Lórántnak azonban nem ideológiai megfontolásokból támadt távozhatnékja, hanem anyagi okokból.
A futballisták ugyanis már az 1920-as évektől profi, a játékért fizetést, nem is rossz fizetést kapó sportolók voltak. Ez a profizmus a második világháború utáni első években is fennmaradt, és bár taó még nem volt, a futballba dőlt a pénz a háború után is. Hogy mennyire?
Amikor 1947 nyarán Lóránt az Aradtól a Vasashoz igazolt, bevallása szerint több részletben 150 000 forintot kapott, amelyből egy háromszobás házat és 12 hold földet tudott venni.
Ha valaki nincs képben a termőföldek klasszikus területmértékeivel, annak eláruljuk, hogy a 12 hold nagyjából 7 hektárnak felel meg. De hogy másképp is érzékeltessük a 150 000 forint nagyságát: egy évvel a szerződés aláírása előtt, a forint 1946. augusztusi bevezetésekor egy kiló kenyér 96 fillér volt, egy liter tej 0,9-1,1 forintba, egy liter benzin 1,6 forintba, egy csomag 20 szálas magyar cigaretta 2 forintba került.
Szóval, a futballistákat a NER korszakából nézve is kitűnően fizették, nem csoda, hogy egyre többen beszéltek arról, mi lesz, ha a kommunizmus megszünteti a profi futballt (ami egyébként formálisan meg is történt, bár lényegében, sportállások és bujtatott foglalkozás formájában sosem szűnt meg igazán a futballisták futballért való fizetése). 1948 elején Kubala László, a későbbi Barcelona-legenda már disszidált is – de eltiltották, csak 1950-től játszhatott a Barcában –, és 1949 elejére már Lórántnak is megvolt az embere (egy Bakó Mihály nevű férfi), aki vállalta, hogy átviszi a jugoszláv határon.
Február utolsó napjaiban Lóránt több helyszínen – például Illovszky Dohány utcai kocsmájában – számos futballistát toborzott az útra (Bakó nemcsak Lóránt, hanem a teljes csoport átcsempészését vállalta). Sikerült meggyőznie
a Fradiból Kéri Károlyt, Henni Gézát és Mészáros Józsefet (Rudas Ferenc és Lakat Károly nemet mondott), az Újpestből Egresi Bélát, a Csepelből Keszthelyi Mihályt és Rédei Józsefet, a MATEOSZ-ból pedig Grosics Gyulát,
majd március elején felkérte Kérit, hogy szervezze be Deák Ferencet (Bambát), a Fradi (majd később a Dózsa) többszörös európai gólrekorder csatárát. Március elejére már a Grosicshoz hasonlóan a később Aranycsapat-alapjátékos, akkor éppen Fradiban focizó Czibor Zoltán is csatlakozott.
Március 4-én indultak volna négy autóval, de az akciót lefújták (eredetileg csak elhalasztani tervezték), miután a tervük kitudódott. Méghozzá több forrásból is. Nagyon árulkodó, hogyan működött a besúgás rendszere már akkor, a Rákosi-rezsim totális diktatúrájának kiépülése előtt.
A Fradi edzője és futball-szakosztályának elnöke már március 3-án tudott a tervről, ezért elmentek Czibor lakására, hogy felelősségre vonják a tervezett szökés miatt. Másnap reggel már tudott a dologról Nádas Adolf, az FTC ügyvezető elnöke,
aki nyomban értesítette a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát. A politikai rendőrség azonban ekkor már tudott Lóránték tervéről, méghozzá a nemrégen kinevezett szövetségi kapitánytól, Sebes Gusztávtól (...). Előző este ugyanis egy ismeretlen nő telefonált a játékvezetői testületbe, és közölte, hogy az Éden eszpresszóban kihallgatott egy beszélgetést, amelyben arról volt szó, hogy élvonalbeli futballisták, mint Henni, Deák, Grosics vagy Szusza Ferenc (az ő neve máshol nem merült fel) 4-én kiszöknek az országból. Az értesülés innen kerülhetett Sebeshez, majd rajta keresztül az államvédelemhez.
Az ÁVH a következő napokban kihallgatta a szervezkedésben szereplő valamennyi futballistát, akik egy része természetesen ekkor már azt vallotta, hogy valójában nem is akart kiszökni, csak csak látszólag ment bele a dologba, hogy a.) lebeszélje a disszidálni készülőket, b.) információkat szerezzen a szervezkedésről. (Mondjuk ezek fényében kevéssé csoda, hogy az egyébként is kemény bekk hírében álló Lóránt a későbbiekben visszafogottan sem volt kedves néhány játékostársával sem a pályán, sem a pályán kívül.)
Az államvédelmi jelentés – amelyben 13 disszidálást tervező futballista neve szerepel – március 17-re készült el, abban egyértelműen kijelentik, hogy az akciót Lóránt Gyula találta ki és szervezte, de „fontosnak tartották azt is megemlíteni róla, hogy sváb származású, és rendszerellenes kijelentéseiről közismert.” Ekkorra négy játékost (Lóránt mellett a fradista Kérit és Mészárost, valamint az újpesti Egresit) már ki is zárt a klubjuk, a többiek ellen fegyelmi eljárások indultak. Március 18-23. között őrizetbe vették a négy játékost, valamint Bakó Mihályt és egy, a csoporttal szintén disszidálni tervező civilt, és valamennyiüket internálták, valamint gyanúsítottként ki is hallgatták (közülük Lórántot az utolsók között, 23-án).
A futballisták internálása nem tartott sokáig, április 30-án mind a négyen elhagyhatták a kistarcsai internálótábort – a civileket őszig benntartották –, igaz, Lórántról az államvédelem személyi dossziét nyitott (ezt az 1956-os forradalom első napjaiban megsemmisítették). A disszidálni tervező játékosok közül többen aztán végül, ha pár évvel később is, külföldre mentek: Czibor és Henni 1956-ban. Lóránt hozzájuk képest későn, 1963-ban, amikor turistaútlevéllel Ausztriába utazott, és már nem tért haza.
(Borítókép: Kirándulásra indul a Lóránt-család: Lórántné, Lóránt. Forrás: Képes Sport, 1954.július 6. / Arcanum adatbázis)
Rovataink a Facebookon