Több ember járt a Holdon, mint ahány pontot ütött róla a rájátszásban

GettyImages-463129333
2019.01.27. 20:47

A baseball Hírességek Csarnokának 1936-os alapítása óta Mariano Rivera lett az első játékos, aki egyhangú szavazással került be. Ez a történelmi teljesítmény nem annyira meglepő a valaha volt legjobb closertől, aki a panamai halászélet veszélyei elől menekült a baseballba.

ahányMariano Rivera 1969. november 29-én született Panamavárosban, a család viszont a fővároson kívül, a nem messze fekvő Puerto Caimitóban élt, és ahogy szinte minden helyi lakos, halászattal foglalkozott. Nem éltek jól, sőt, Rivera saját bevallása szerint elég nagy szegénységben telt fiatalkora, de nem volt más választása. Gyerekként csak be-besegített apja hajóján az iskola mellett, szabadidejében inkább sportolt: a futball volt a kedvence, példaképe pedig Pelé, de a Közép-Amerikában elterjedt másik sportágat, a baseballt is űzte.

Kesztyű helyett szétvágott kartondobozt, ütő helyett botot használtak, labdának pedig használt halászhálót ragasztotta össze gömbformába. Rivera egészen 12 éves koráig ilyen rögtönzött felszerelésekkel játszott, akkor kapta első rendes kesztyűjét apjától a születésnapjára.

A baseballkarrier viszont sokáig nem is volt képben – kilencedikben abbahagyta az iskolát, majd 16 évesen apja hajójára ment dolgozni. Heti hat nap kőkemény munka volt, ráadásul Rivera inkább szerelő szeretett volna lenni, apja hajóján is azért dolgozott, hogy legyen pénze az iskolára.

19 éves korában aztán szörnyű baleset részese volt egy hajnalon.

Hálóik már roskadoztak nagyjából 80-90 tonna szardíniától, de apja meg akarta tölteni a nagyjából 110 tonna rakomány befogadására alkalmas hajót, de a nagy igyekezetben nem vették észre, hogy az egyik csörlő meglazult, emiatt pedig az egyik acélsodrony elszabadult.

Minden villámgyorsan történt, Riverának és nagybátyjának, Miguelnek esélye sem volt kitérnie a sodrony elől – Rivera megúszta egy kivert foggal, felszakadt szájjal és pár repedt bordával, nagybátyját viszont olyan erővel dobta meg az acéldrót, hogy a kórházban belehalt sérüléseibe.

Azt hiszem, ott kezdett el félni. Azután egyre többet edzett, és járt meccsekre

árulta el az esetről Rivera apja 2013-ban. A halászattal ugyan nem hagyott fel azonnal, de érezte, hogy kell valami menekülőút, és mivel pár bokasérülés miatt a futballkarriernek lőttek, a baseballra koncentrált.

Esténként megszállottan gyártotta szigetelőszalagból és használt hálóból a labdáit, két kihajózás között pedig állandóan köveket dobálva gyakorolt. Közben csatlakozott egy amatőr csapathoz is, egyértelműen jelezve, hogy más jövőt képzel el magának.

Vízbe akarok fulladni, vagy azt várom, hogy egy cápa egyen megy? Tizenkilenc évesen ezek a lehetőségeim

– emlékezett vissza önéletrajzi könyvében, a The Closerben kilátástalan helyzetére.

Az áttörés 1989-ben, húszévesen sikerült – egy rájátszásmeccsen váratlanul arra kérték, ugorjon be a dobójótékos helyére (addig az ütéssel és védekezéssel foglalkozó shortstop posztján játszott), a debütálás pedig olyan jól sikerült, hogy két héttel később már a legendás New York Yankees próbajátékán volt Panamavárosban.

Semmi előképzettsége nem volt dobójátékosként, a súlya (70 kg) is kevésnek tűnt, ráadásul csak 137-140 km/h-s dobásai voltak, de valami megtetszett benne a Yankees-megfigyelő Herb Raybournnek, aki 1990. február 17-én 3 000 dolláros szerződést ajánlott neki. Ezzel elindult Rivera profivá válása.

A halászattal teljesen azért nem tudott szakítani – az MLB-fiókligákban játszva senki nem keresi magát halálra, így amikor elfogyott a pénze, hazaugrott dolgozni kicsit. Beilleszkedését az is nehezítette, hogy egy szót nem beszélt angolul, amikor a Yankees szerződtette, így a halászkirándulások a honvágyát is enyhítették.

Ekkoriban még egyáltalán nem sejtette a Yankees, hogy egy későbbi legendára bukkantak, egy volt a több tucat leigazolt tehetség közül, akikből ha egy-két jó játékos lesz, már jól jártak.

A fiókligákban folyamatosan fejlődött, 1994-re pedig annyira jó lett, hogy akkor három szintet is lépett az osztályok között. Az 1995-ös idény kezdetén a Baseball America a kilencedik legjobb Yankees-tehetségnek nevezte – az általa beajánlott unokaöccsét, Rubént a második helyre tették.

Mire eljutott az MLB-be, még egyáltalán nem körvonalazódott, pontosabban körvonalazódott, csak rosszul, hogy milyen szerepkörben is használnák. A fiókligákban főként reliever volt, vagyis a kezdő dobójátékost váltotta, de néha kezdhetett is – 1995. május 23-án, MLB-bemutatkozásán is kezdő volt, ám ez rémesen sikerült neki, végül 10-0-ra kaptak ki, öt pontot róla szerzett a Los Angeles Angels.

Bő két héttel később egy újabb gyenge teljesítmény után visszaküldték a legmagasabb szintű alsó ligába, ráadásul egyszerre a klub másik későbbi legendájával, Derek Jeterrel – ők ketten a felét tették ki a Yankees 1990-es években amatőrként megszerzett, majd az 1995-2011 között szerzett öt bajnoki címet nyerő csapatok gerincét adó legendás négyesnek, a Core Fournak, amibe Rivera és Jeter mellett Andy Pettitte és Jorge Posada tartozott még.

A lefokozás viszont pozitív hatással volt a szinte teljesen összetörő Riverára, 145 km/h-s gyorslabdái hirtelen 153 km/h-s sebességre gyorsultak, úgyhogy június végére újra az MLB-ben dobált, a szezon végére pedig világos lett a Yankees számára, hogy nem kezdőként, hanem relieverként, vagyis váltó emberként kell vele számolni. Rivera karrierje alatt 10-szer volt csak kezdő, 1995. után egyszer sem – erre nem is volt szükség, más szerepben lett a világ legjobbja.

Egy legenda születése

Az 1995-ös szezon végén már csak váltóember volt, a rájátszás első fordulójában a Seattle ellen 5 és egyharmad inning alatt egyetlen pontot sem ütöttek róla, és bár kiestek öt meccsen, 3-2-es összesítéssel, ez nem Rivera lelkén száradt.

Mégis, mire igazán befutott volna, a Yankees kétszer is majdnem elcserélte – az 1995-ös szezon közepén, amikor pont a felgyorsult dobása mentette meg ettől, majd az 1996-os rajt előtt, amikor pont érte próbáltak meg egy rutinos shortstopot szerezni, féltek ugyanis attól, hogy az újonc Derek Jeternek adják a védőcsapat egyik legfontosabb posztját.

Innen pedig már nem volt megállás, 1996-ban könyörtelen erővel robbant be a panamai.

A szezonban összesen 107 és kétharmad inning jutott rá, 130 ütőjátékost ejtett ki (vagyis kényszerítette három hibára), nem záróként játszó csere-dobójátékos azóta sem tudott 130 K-t összehozni egy szezonban.

A következő idényre aztán megkapta az egyik legfontosabb szerepkört: a Yankeestől távozó John Wetteland helyét átvéve a csapat closere lett.

A closer feladata a mérkőzés lezárása az ellenfél utolsó pár ütőjátékosának kiejtésével, ha a csapata vezet. Kifejezetten specializált szerepkör ez, aminek hatékonyságát a mentések (save) számával lehet legjobban visszaadni. Riverának ebből 652 van, 51-gyel több, mint a második helyezett Trevor Hoffmannak, és majdnem kétszer annyi, mint a legtöbb mentéssel bíró még aktív játékosnak, Craig Kimbrelnek.

Egy magasabb szintű bajnokságban lenne a helye, már ha lenne ilyen. Tiltsák be, minősítsék szabálytalannak, amit művel

– mondta Riveráról 1996-ban a Minnesota Twins akkori vezetőedzője, Tom Kelly, de a hasonló dicséretek hétköznapossá váltak a következő 17 évben, amikor a panamairól volt szó.

A második csoda

Ebben nagy szerepe volt a majdnem két évtizedig az MLB-t rettegésben tartó dobásának, az úgynevezett cut fastballnak, vagy cutternek. Ez egy módosított gyorslabda (fastball), eltérés hozzá képest, hogy a labda szinte az utolsó pillanatban kis kanyart ír le a levegőben az ütőjátékostól eltávolodva (jobbkezes ütőt nézve). Picivel lassabb, mint az úgynevezett two-seam fastball, vagyis az olyan gyorslabda, amit a két varráson fog meg a dobójátékos, átlagosan 142,5 km/h-val dobják ezt.

Rivera cutterje viszont extrább a többiekéhez képest, a különleges labdafogásának köszönhetően jobban mozog oldalirányban, így megütni is nehezebb.

Az egyedi dobásról a New York Times csinált 2010-ben infovideót, bemutatva, miért is rémálom Riverával szemben állni: meglepő hatékonysággal találja a strike zóna két sarkát, attól függően, hogy jobb- vagy balkezes ütővel van épp dolga.

Rivera később sem az 1995-ös dobásgyorsulásra, sem a legendává váló cutter felfedezésére nem tudott más magyarázatot adni, mint hogy csoda történt. Utóbbi 1997-ben alakult ki, egyszer csak elkezdett balra húzni a dobása, később ezt fejlesztette tökélyre, és ennek köszönhette páratlan karrierjét.

Embertelen számok

Márpedig a karrierje valóban páratlan volt.

  • 19 szezon alatt öt bajnoki címet nyert,
  • 13-szor válogatták be az All-Star-csapatba,
  • 1999-ben a döntő MVP-je lett,
  • háromszor nyerte meg a 2005-ben alapított, az év legjobb relieverének járó Delivery Man-címet.

2014 óta az American League főcsoport legjobb relieverének járó éves díj Mariano Rivera nevét viseli, ahogy visszavonult, egyből róla nevezték el az onnantól a főcsoportonként külön osztott díjat.

Az alapszakaszban 17, a rájátszásban 13, az All-Star-meccsen 2 rekordot tart, ezek közül talán a legmegdöbbentőbb, hogy 16 rájátszásba jutás, összesen 141 inningnyi rájátszásban indított dobás alatt összesen 11 pontot ütöttek róla, vagyis

96 rájátszásmeccs alatt kevesebb pontot engedett, mint ahányan valaha a Holdra léptek,

ott ugyanis 12-en jártak.

És nem utolsósorban az egyetlen dobójátékos az MLB történetében, aki MVP lett döntőben (1999), főcsoportdöntőben (2003) és All-Star-meccsen (2013) is.

Nem véletlen, hogy visszavonulása után öt évvel, vagyis az első adandó alkalommal 100 százalékos szavazatot kapva került a Hírességek Csarnokába 2019. január 22-én.

A videó, ahogy családja körében megtudja, hogy nem csupán halhatatlan lett, de az első játékos, aki egyhangú szavazással került a csarnokba, legalább olyan legendás, mint karrierje.

Enter Sandman

A relieverek – hogy már bemelegedve érkezzen a pályára – a stadionok hátsó részében, a nézők elől elzárt melegítő területről érkeznek a pályára, általában saját maguk által választott zenére. Riverának nem volt ilyen, a Yankees stadionjában zenét keverő stáb választotta neki a Metallicától az Enter Sandmant, ami valahogy 1999-től kezdve rá is ragadt, később a Sandman becenév is örökre vele maradt, pedig Rivera sosem szerette igazából a sem a számot, sem a Metallicát.

Nem is igazán foglalkozom vele. Nem én választottam a zenét, nem is figyelek rá, amikor a dobódombra megyek. Amikor pályára lépek, csak a dolgomra koncentrálok

– emlékezett vissza Rivera.

Amikor 2013. szeptember 26-án utolsó meccsén pályára lépett, bőven ő volt a legidősebb játékos az MLB-ben, egyben az utolsó aktív játékos, aki még az 1960-as években született.

Amint visszavonult, a Yankees a 42-es mezszámát is visszavonultatta egyből.