Inkább zoknit stoppoljon, mint futballozzon

A napokban zajló női futball-világbajnokságon (itt olvashatja a cikkeinket a meccsekről) már tízezres nézőszámokat regisztrálnak, de nem mindig volt ennyire népszerű és elfogadott a női foci.

A 19. század végén már voltak meccseik, de az áttörésre majdnem száz évet kellett várni.

A részt vevő csapatok, a franciák és a hollandok sem tudták akkor, hogy történelmi meccsen szerepelnek, hiszen a FIFA is csak utólag ismerte el elsőnek.

A női futball története ugyanakkor jóval régebbre nyúlik vissza, mint az 1970-es évek, hiszen már 1881-ből is van feljegyzés. Akkor egy angol és egy skót női csapat mérkőzött meg egymással Glasgow-ban. Nem volt kimondottan sportos a játékosok öltözete, magas sarkúban, szoknyában, harisnyában álltak ki többen is. A játék állítólag nem volt túl meggyőző, és félbe is szakadt a meccs, amikor lezavarták a nőket a pályáról. Hogy ennek mi volt az oka, az nem tisztázott ma sem, de az biztos, hogy nem volt igazán elfogadott a női futball, többen csak álnéven mertek játszani.

A viselet hasonló maradt az első hivatalos női futballmeccsen is, amit 1895. március 23-án játszott egymással két londoni csapat, a North és a South. Az akkori beszámolók szerint körülbelül tízezer néző ment ki a meccsre. Sokan csak kíváncsiságból. Látni akarták, mit tudnak kezdeni a nők egy alapjában férfiasnak kitalált játékkal. A meccset 7-1-re a North nyerte, amelynek az a Nettie Honeyball (ez is egy álnév) volt a kapitánya, aki megszervezte a meccset. Egyébként ő volt a British Ladies Football Club egyik alapítója is.

A fogadtatás elég vegyes volt, a Guardian azt írta, hogy semmi sem szól az ellen, hogy a nők a futballt szabadidős tevékenységként űzzék. A Bristol Mercury and Daily Post viszont kegyetlenül lehordta őket. „Ők nem tudnak és soha nem is tudnak majd úgy futballozni, ahogy azt kéne.”

Ezek a kritikák nem nagyon hatották meg a játékosokat, egyre népszerűbb lett a női futball. 1920-ban egy liverpooli meccset már 53 ezer néző előtt játszottak, közel 150 csapat játszott Angliában. A további fejlődést az Angol Futballszövetség érthetetlen döntése akadályozta meg, megtiltotta a nőknek, hogy ugyanazon a pályán játszanak, mint a férfiak. Hanyatlásnak is indult a női futball, csak a második világháború után kezdett újraéledni, amikor egyre több helyen működött már bajnokság. 

Még az 1960-as években is sokan szkeptikusan figyelték a női futballt, továbbra sem tartották életképesnek, a legtöbb országban harcolni kellett az elismerésért. Franciaországban is csak 1970-ben nyilvánította hivatalossá a női focit a szövetség. „Akkoriban elég kellemetlen megjegyzéseket kaptunk. Ahol dolgoztam, azt mondták, inkább zoknit kéne stoppolnom, minthogy futballozni járjak. A dolgok csendben megváltoztak. A szülővárosomban, Vrigne-aux-Bois-ban még olyan női meccset is láttam, amire 1100 néző volt kíváncsi, miközben a férfi csapat nem vonzott többet 150 szurkolónál” – emlékezett vissza a FIFA-nak Marie-Louise Butzig, aki aztán a válogatottban is játszott.

Történelmi meccs, kevés érdeklődő

Franciaországban 1970-ben már több mint kétezer igazolt női futballista volt, és nem hivatalos válogatott is működött pár éve. 1969-ben ez a csapat játszott Anglia ellen, majd Olaszországgal kétszer megmérkőzött. 1971-ben aztán jöttek a hollandok. Ez a meccs lett aztán a női futball egyik origója, ami azért következhetett be, mert utólag a Francia Futballszövetség ezt nevezte a francia női válogatott első hivatalos mérkőzésének, és aztán erre hivatkozott a FIFA is, amikor először próbált meg női világranglistát összeállítani.

A francia–holland meccset nagyjából 1500 néző előtt játszották le, nem túl nagy médiaérdeklődés mellett. A franciák 4-0-ra nyertek a hűvös időben, Jocelyne Ratignier mesterhármast szerzett, a negyedik gólt pedig Marie-Claire Harant lőtte.

Nem voltunk nagyon erősek, a testfelépítésünk inkább hátrány volt. Szerencsére jó technikával tudtuk ezt kompenzálni.

A női futball teljesen amatőr alapokon működött, a játékosok egy része még diák volt, középiskolába, egyetemre jártak, a másik részük pedig dolgozott. A hollandok ellen a franciák legjobbja az utóbbi miatt nem szerepelhetett, a bolti eladóként dolgozó Michele Wolf nem kapott szabadságot. Később a nagyobb tornák és az utazások miatt mások fizetés nélküli szabadságra kényszerültek, amit lehetett, beáldoztak a futballért.

A francia válogatott 1971 augusztusában Mexikóba utazott, ahol a hatcsapatos, nem hivatalos világbajnokságon vett részt. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a francia kapitány, Pierre Geoffroy mikor közölte a csapattal, hogy kijutottak. Van, aki szerint már a hollandok ellen is ezzel motiválták a játékosokat. „Semmit sem mondott nekünk a meccs előtt. A hazautazásnál felélénkültünk. Ünnepeltünk, és volt egy kis italunk is. Mindannyian be is csíptünk kicsit" – emlékezett vissza Colette Guyard.

A mexikói vb-t a dánok nyerték, a döntőben, amelyet 110 ezren néztek az Azteca Stadionban, 3-0-ra verték a házigazdát. A franciák az ötödikek lettek, az angolokat verték 3-2-re utolsó meccsükön.

A vb-vel kapcsolatban közben elég szexista ötletek is megjelentek. A New York Times egyik cikkében azt javasolta, hogy a kapufákat fessék pinkre, a lányok forrónadrágban játsszanak, az öltözőben pedig szépségszalon működjön, hogy az interjúkat már műszempillával, kirúzsozva és profi frizurával adják a játékosok. Beszámolók szerint a kapufák valóban fehérek és rózsaszínek voltak, de a francia futballistáknak nem rémlett semmi olyan, amivel a rendezők szexibbé akarták volna őket tenni. A vb-plakátjának figurája viszont szintén azt a vonalat erősítette, hogy a játékosok megjelenése is lényeges elem.

Az első hivatalos világbajnokságra 1991-ig kellett várni, addig kisebb, olykor vb-nek mondott tornákon játszottak egymás ellen a női válogatottak, vagy utaztak külföldi túrákra. „Mi 1971-ben játszottunk, és 20 évig tartott, hogy a nőknek hivatalos világbajnoksága legyen. Örülök a fejlődésnek, de nem tudom, hogyan érezzek amiatt, hogy ilyen sokáig tartott” – mondta Ratignier a New York Timesnak.