Kétszer kellett megnyerni az aranyat, a másodikat verekedés után

Magyarország 177 olimpiai aranyérmet nyert, a tokiói olimpia rajtjáig mind a 177 győzelmet felelevenítjük. 

1904. szeptember hatodikán, egy nappal a száz yardon megnyert aranyérme után 50 yardon versenyzett az úszó Halmay Zoltán. A körülmények ugyanazok: a vízben tutajt horgonyoztak le, erről indultak a versenyzők az 50 yard távolságra elhelyezett gerendákig. A tutajt bádoghordók segítségével igyekeztek rögzíteni, ami - főleg a rajtnál, az úszók elrugaszkodásakor – meglehetősen labilis volt.

Az első elődöntőben az amerikai Scott Leary 28,2-t úszott, Halmay a második elődöntőben 29,6-ot. A döntő az ő nagyságukat hozta. Holtverseny lett, és mindketten 28,2-vel ütöttek célba. Stankovits Szilárd versenybíró így emlékezett vissza a versenyre. (A Halmay nevét viselő egyesület kutatta fel ezt a nyilatkozatot.)

„Kitűnő start után jó darabig együtt haladt a társaság, nem lehetett tudni, ki lesz a győztes. Félúton Halmay végre némi előnyt szerzett, de Leary, aki közvetlenül mellette úszott, lehúzta őt, és élet-halálküzdelem fejlődött ki a két ellenfél között. Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek. Leary időközönként el-elmaradt, de nyomban behozta. Amikor már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt és egy lábnyival (30 cm) előbb ért a célba. Mögöttük két lábbal Daniels jött.

Azonnal jelentettem, hogy Halmay volt az első, de ugyanekkor az a célbíró, aki a második helyezettet nézte, szintén Halmayt jelentette - másodiknak. Ebből hosszas és kínos vitatkozás, majd kellemetlen verekedés támadt,

amibe beleavatkoztak a trénerek és a körülöttünk lábatlankodók is, de nekem alig adott valaki igazat."

Már-már ki akarták hirdetni Learyt győztesnek, de Stankovits erélyes fellépése miatt elhatározták, hogy a kérdést a vezetőbíró elé viszik. Minden erővel igyekeztek a Ner-Pyrah nevű vezetőbírót befolyásolni, aki azonban mindkét célbírónak egyformán helyt adott, holtversenyt hirdetett ki és új versenyt rendelt el a két győztes közt között.

Ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen helyzet, mindkét versenyző megkapná az aranyérmet. A 200-es sydneyi olimpián két amerikai, Gary Hall Jr és Anthony Ervin századra ugyanannyit, és mindketten a dobogó tetejére állhattak. Hall 4 év múlva 1 századdal nyert, a horvát Duje Draganját verte meg. De vissza 1904-be, ahol jött a második futam, és ismét Stankovitsot idézzük.

"Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. A sok elővigyázati rendszabály azonban feleslegessé vált, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett. Úszónk egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva, végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzte le kemény ellenfelét.”

Halmay időeredménye az évkönyvek tanúsága szerint hat tizeddel volt jobb, mint a kihívójáé. 

A St. Louis Globe Democrat riportjából megtudhatjuk, hogy az újra úszás sem volt botránymentes: az első rajtnál Halmay, a másodiknál pedig Leary ugrott ki. A harmadik kísérletnél Halmaynak helyén volt a szíve, jobban bírta idegekkel, pontosan rajtolt, míg Leary éppen annyit késlekedett, amennyi végül a két versenyző ideje közti különbség lett a célba érkezéskor.

A Stankovits által is említett kellemetlen verekedésről az amerikai lap azt írta, hogy az első verseny hajrája közepette, még mielőtt Halmay becsapott volna a célba, Stankovits már örömittasan elsőnek kiáltotta ki. Ezt többen felettébb zokon vették, ő meg annyira megsértődött ezen, hogy hirtelen felindulásában alaposan orrba vágta az egyik közelében hőbörgő tiltakozót.

Igaz 1988-ban került vissza az olimpiai programba. Halmay neve után így az egyik amerikai csodaúszó, Matt Biondi következik, Szöulból.

Halmay 1908-ban még ott volt az olimpián, Londonban a sportág történetében először medencében versenyeztek. 100 gyorson megpróbálta megvédeni a címét, akkor már háromszor kellett úszni, a mai lebonyolításnak megfelelően volt előfutam, elődöntő és döntő is. A négy évvel korábban második, a Halmaynál négy évvel fiatalabb Charles Danielst már nem tudta feltartóztatni. Az amerikai világcsúccsal nyert.

A 4x200-as váltó befejező embere Halmay volt, első helyen ugrott a medencébe, száz méternél még vezetett, a második százra azonban kifulladt, és kicsúszott a kezéből a megnyertnek hitt arany.

"50 méterrel a cél előtt hirtelen hideg borzongás futott végig a testemen, éreztem, hogy erőm cserbenhagy, szédülni kezdek. Az olimpia minden magyar döntőjén ott izgultam, szaladgáltam, szurkoltam, tanácsokat adtam, segítettem, vitatkoztam, csak a magam formájával nem törődtem" - vallotta be önkritikusan. (4x200-on ez volt a legnagyobb esély a magyar sikerre, bár 1948-ból van még egy ezüstérem.)

Halmay 1956-ban halt meg, 74 éves korában, fél évvel Hajós Alfréd után.