Ha amerikai foci, akkor egyértelműen college

Na kérem, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy ha már amerikai foci, akkor egyértelműen college. És ha college, akkor csakis SEC, nem ám a PAC12 cirkusz. Ahogy Georgiában mondják, ha dobálni akarod a labdát, menj baseballozni. In football, you run the ball, és ez a déli foci egyik alapja. A másik a kőkemény védekezés. És most szombaton a két top5-ös védekezőcsapat találkozott (az öt között még ott van a Georgia és a Florida is, naná, hogy SEC, még ha csak a keleti csoport is).

Szögletes zárójel: ahhoz, hogy értsük, miről is szólt ez a meccs, nem elég ránézni a rankingtabellára. Nem szimplán az (1) találkozott az (5)-tel. Nem csak arról volt szó, hogy a vesztes elbúcsúzhat a nemzeti bajnoki álmaitól, sőt, talán az SEC Championship Game-től. Ilyen már volt. Konkrétan 363 nappal ezelőtt. A Bama akkor is az első volt, az LSU pedig szintén százszázalékos mérleggel a második. Az évszázad meccse volt. És akkor az LSU egyszerűen megfojtotta a Bama futójátékát, az akkor másodéves AJ McCarron (ha van igazság, nem a bohóc Geno Smith, hanem ő nyeri idén a Heismant. Vagy ha nem ő, akkor legalább Collin Klein) pedig valahogy nem találta a ritmust, 20-30 centikkel alul- vagy túldobta a passzokat. Persze ha nincs futójáték, akkor nagyobb a nyomás, könnyebb hibázni is. Mindegy, a vége 9-6 lett hosszabbításban a tigriseknek, miután egy perccel a vége előtt McCarron egyik passzát konkrétan a gólvonalon szedték ki a tight end kezéből. Ezzel úgy tűnt, hogy oda a Bama szezonja. A SEC championshipet bukták, távol volt a nemzeti döntő. Aztán az Oregon megverte a PAC12 döntőben a BCS-esélyes Stanfordot, így végül mégis az Alabamát választották be a döntőbe. Ahol aztán Nick Saban (aki 2000-2004 között amúgy az LSU edzője volt) hatalmasat húzott. McCarronra építve már az első perctől passzolt a futás helyett, az Alabama pedig szétszedte az LSU-t. Szar érzés lehet egy olyan SEC bajnoki gyűrűt hordani, amibe az van belevésve, hogy #2 NATIONALLY. Szögeletes zárójel bezárva.

Az első negyed az Alabama-szurkoló (és én az vagyok) szemszögéből rémisztően alakult. Saban edző megint a BCS-döntőn bevált taktikát választotta, de az LSU is készült erre. Minimális helyet sem hagytak McCarron rövidpasszos játékának, a támadósor bő egy percet volt csak a pályán, a saját huszasáról se tudott kijönni. Ami ennél is ijesztőbb volt, hogy közben az LSU-nak ment a passz és a futás is. A Bama védelme meccsenként átlag 57 yard futást enged, ehhez képest az LSU 5 perc alatt futott ötvenet. 17 játékuk volt, sorra jöttek a 1st downok. Az egyetlen bíztató jel az volt, hogy ez is csak egy fieldgoalra volt elég.

Aztán a második negyedben Saban meghúzta, amit meg kellett. A Tide futni kezdett, de hogy. Lacyről már tavaly is tudtuk, hogy hatalmas futó lesz, de az elsőéves TJ Yeldon rettentes szörnyeteg. Pedig nem az a klasszikus alabamai erőfutó, egészen viccesen kicsi ember a csapatban. De az indulósebessége, az anticipációs készsége, a látása egyszerűen félelmetes. Már most odaadnám neki a jövő évi Heismant és csak egy sérülés akadályozhatja meg abban, hogy már másodévesként ne legyen top 10-es draftpick. Elég, ha annyit mondok, hogy az eddigi egyetlen alabamai Heisman-nyertes Ingrammal összevetve eddig hárommal több TD-t ért el, futásonként két yarddal többet hoz átlagban és eddig összesen 200 (!) yarddal futott többet - és ez nem a PAC12 bohóccirkusza, ez a SEC, itt mindenki arra készül, hogy blokkolja a futást. Persze ahhoz, hogy a félidő már 14:3 legyen ide, kellett az is, hogy az LSU amúgy kiemelkedő offensive tackle-je, Copeland egy idióta late tackle-lel összeszedjen egy 15 yardos büntetést, és hogy ezután Les Miles egy fake field goalt húzzon elő a legendás kalapjából. Az már az alabamai deffensive coordinatort, Kirby Smartot dicséri, hogy eleve három free safety-vel álltak fel a field goalhoz, és a linebackek nem a rúgást, hanem a futást indultak blokkolni. És kellett az is, hogy a következő LSU-támadás végén Miles rápróbálkoztasson egy 54 yardos field goalra - tíz méterrel a kapu előtt esett le a labda - így egy perccel a félidő előtt a Bama a saját 37-eséről indulhasson. Az meg már McCarron zsenije (Heismant! Heismant!), hogy hat másodperccel a vége előtt kiszúrta  a 2-1ező LSU védelem közepén a lyukat, és besétált a célterületre.

Ekkor tök nyugodtan mentem el aludni, hogy majd másnap (ma) délután sörözgetve megnézzem, ahogy a második félidőben felzabálják a tigriseket. Hát nem. A második félidő igazi hősköltemény volt, mindkét oldalról. Az LSU a harmadik harmadban egyszerűen megsemmisítette az alabamai offenset - még Yeldon is összehozott egy fumble-t tíz yardra a góltól, és az ellentámadásból szerzett TD-vel már az LSU vezetett. És simán nyerhetett is volna, ha Miles nem nyúl megint a kalapjába, és hét perccel a vége előtt 4th and 1-nál field goal helyett nem megy rá a conversionre. De ráment. Utána még rontottak egy field goalt, így az Alabamának maradt időkérés nélkül másfél perce, hogy csináljon valamit. És akkor jött McCarron (HEISMANT! HEISMANT!), aki a második félidőben addig 1/7-tel passzolt, és egy 4/5-ös drive végén adott egy akkora screent Yeldonnak, a szörnynek, hogy lefostam a bokám, és még ezt is szarban tocsogva írom. Ez a Bama az elmúlt három évben két bajnokságot nyert, de minden korábbinál jobb csapat.

Aki szereti az NFL-t, kezdjen nézni college-t. Ez az igazi foci.

akirály

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!