Árpád
-2 °C
4 °C

Nem terveztem sírni, de a célegyenest megkönnyeztem

2015.10.01. 00:14
Nagy Katalin elképesztő idővel, pályacsúccsal nyerte meg a Spartathlont, az Athén és Spárta közötti 245,3 kilométeres ultramaratont. Több mint másfél órát javított a tavalyi győztes Lubics Szilvia rekordidején, 25 óra 7 perc 13 másodperces idejénél csak három férfi volt gyorsabb.

Nagy Katalin az utóbbi pár évben robbant be az ultrafutók élmezőnyébe, tavaly már a második volt a nők között a Spartathlonon, majd idén 24 órás világbajnokságot is nyert. Azóta csak javult, és hihetetlen rekordot futott, pedig ő sem ilyen céllal vágott neki.

A tervem az volt, hogy jobb időt fussak, mint tavaly. Éreztem, hogy jó formában vagyok. Gondoltam, ha a versenyen jól alakulnak a körülmények, egy-két órát tudok javítani a tavalyi időmön. A majd' négy óra engem is meglepett.

Amikor Nagy tavaly világbajnok lett, edzője, Lőrincz Olivér azt mondta róla, hogy egy-két szezonban még látványosan előreléphet, ez most a Spartathlonon is látszott. „Mentálisan és fizikálisan is sokat fejlődtem. Többet és célirányosabban edzettem. Mivel Florida teljesen sík, volt úgy, hogy három órát vezettem, hogy emelkedőn tudjak futni. Tavaly ezek a dombos edzések kimaradtak. Az idei nyár nagyon meleg volt. Többször volt 45-48 Celsius fok és 90 százalékos páratartalom. Nem volt kényelmes ilyen körülmények között edzeni, de szerencsére a szervezetem jól reagált a terhelésre, így tudtam fejlődni."

Fotó: Advendure

A bajnoknő már a rajttól kezdve szokatlanul nagy tempót diktált, a női versenyben hamar az élre ugrott, és folyamatosan nőtt az előnye vetélytársaival szemben. Az abszolútban is egyre feljebb lépkedett, egyre kevesebb férfi futott előtte. Volt, hogy csak kettő. Nagy azonban nem sokat törődött ezzel. Inkább csak magára figyelt.

„Nem igazán követtem, hogy áll a mezőny. Először Korinthosz után (körülbelül 80 kilométernyi futás) kérdeztem meg a segítőimet, hogy ki van mögöttem. Aztán csak az utolsó harminc kilométeren."

A taktikája is végtelenül egyszerűnek hangzik, persze, hogy ezt véghez tudja vinni, rengeteg munka és óriási akaraterő is kell.

A verseny első 8-10 órájában arra figyeltem, hogy ne menjek az előírt pulzus fölé. Aztán futottam, ahogy bírtam, és ahogy jól esett.

A táv második felében abszolútban a negyedik helyen futott, a harmadik helyen álló Kim Hansen is elérhető közelségbe került, három perccel állt mögötte. Nagy nem gondolta, hogy megelőzze. „A férfi mezőnnyel nem versenyeztem. A dán fiú nagyon erős futó. Tudatosan nem tapadtam rá. Haladtam a saját tempómban. Tudtam, hogy el fog húzni, tavaly is a verseny második felében hajrázott nagyot."

A Spartathlon mindig nagy kihívás elé állítja a résztvevőket, nem csak a távolság gyilkos, de a terep sem egyszerű, 1000 méter feletti magasságú hegy is van, amin át kell kelniük a futóknak. Napközben általában nagy a hőség, sokan azt nem bírják sokáig elviselni teljesítményromlás nélkül.

Az idei ultramaratonon éjszakai eső is nehezítette a körülményeket. Sokatmondó, hogy az indulóknak több mint fele nem ért célba.

„Én nem éreztem, hogy az idő nagyon durva lett volna. Napközben tökéletesen éreztem magam. Szeretem a meleget és a napsütést. Gondosan figyeltem a hűtésre, így nem volt semmi probléma. Az éjszaka picit lehűlt az idő és esett az eső, de még az sem zökkentett ki. Igazán mélypontra sem kerültem. Hajnal kettő körül kezdődtek a gyomorproblémáim, ami nálam nem általános, így hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Próbáltam mindent, nem segített. Végül a segítőim adtak energiaitalt az egyik ellenőrző ponton. Így három kilométer séta után újra erőre kaptam. Ezután minden rendben ment, bár nagyon figyeltem, hogy mit eszek. Napfelkelte előtt fáztam picit, de miután kivilágosodott, újra jobban lettem."

Fotó: facebook.com/Nagy Katalin

A célbaérés a Spartathlonon igazi ünnep, minden finiselő olajágkoszorút kap, és egy korsóból vizet iszik Leonidasz szobránál. Ehhez az ünnepléshez sok futó át is öltözik, próbálja mindenki hátrahagyni az addigi elnyűttséget.

„Szerettem volna szépen, tiszta ruhában célba érni, ami most nem sikerült. Esett az eső, fáradt voltam. Az utolsó ponton a cél előtt, ahol még találkozhattam a segítőimmel, még szinte sötét volt. Így lámpa és láthatósági mellény is rajtam maradt. Később már nem foglalkoztam vele. Nyugtattam magam, hogy úgy sem az számít. Igazán megható és különleges volt számomra, hogy a nővéremmel kézen fogva tettem meg az utolsó métereket. Nem terveztem sírni, de ahogy a célegyenesbe fordultam, megkönnyeztem. Aztán már csak nevetni tudtam. Boldog voltam, és arra gondoltam: mindjárt leülhetek!"

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?