Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

A legfontosabb, hogy életben maradj

000 9X5SS
2018.10.05. 21:34

Az 1980-as évek elején és közepén a magyarországi utcai és mezei futóversenyeken gyakran egy brit futó győzött. Hugh Jones akkoriban a világ legjobb maratonistái közé tartozott, 2 óra 10 percen belüli időt tudott egy olyan korszakban, amikor ez még nem volt mindennapos, első angolként és egyetlen londoniként nyerte meg a London Marathont. Közel egy évig itt élt és edzett Budapesten, de azóta is gyakran visszatér. Szinte minden évben eltölt pár napot a fővárosban, már csak azért is, mert ő szokta felmérni és hitelesíteni a Budapest Maraton pályáját. Ezért tudtunk vele mi is találkozni.

Jones 1981-ben költözött Magyarországra, hogy itt folytassa várostervezési tanulmányait.

Már a hetvenes évek végén is jártam itt, a debreceni nyári egyetemen vettem részt, ismertem már az országot, nem ért igazán így semmi sokkszerű. Egyedül az volt az új, hogy egyedül laktam. Korábban mindig diáktársaimmal osztoztunk egy lakáson. Itt az is újdonság volt, hogy már nem egyedül edzettem. Angliában ritkán akadtak társaim. A reggeli edzéseimet Budapesten is egyedül végeztem, de délutánonként szinte mindig együtt tudtam futni valakivel, ami nagyon sokat segített nekem

– mesélte Jones.

Habár az 1950-évek sikereitől már messze voltak a magyar hosszútávfutók, még mindig voltak köztük olyanok, akiket nemzetközi szinten jegyeztek. Jones is őket kereste.

„Volt egy nagyon kedves hölgy, aki sokat segített nekem a kezdeti időkben. Az akkori legsikeresebb magyar maratonista, Szekeres Ferenc nevét említettem neki. Hozott egy telefonkönyvet, és elkezdtünk végigmenni minden Szekeres Ferencen. Az egyikük mondta, hogy nem ő az, akit keresünk, de tudja, a futó a Csepel SC-hez tartozik. Ezután hívtuk fel a klubot. Így találtam rá Ferire és edzőjére, Babinyecz Józsefre, majd kezdtem velük edzeni." 

A karrierje elején járó, 27 éves Jones gyorsabb volt a magyar futónál, de azt megjegyezte, mindketten fejlődtek, mert pár hónappal a közös edzések után a tokiói maratonon ő és Szekeres is egyéni csúcsot futott. Budapesten rengeteget edzett, heti adagja 200 kilométer közelében volt.

Az 1981-es év volt edzés szempontjából az egyik legerősebb, de többször visszatértem ezután is egy-egy hónapra, jellemzően húsvét körül, vagy a London Marathon előtt edzettem itt, 1987-et is elég jó évnek mondanám. Szerettem itt lenni, mert könnyű volt edzeni, sok barátom lett, családias volt a hangulat. Igazán jó kombinációja volt ez a szociális életnek és az edzéseknek, azelőtt és azóta sem tapasztaltam meg ilyet.

Ha fellapozzuk az akkori sportújságokat, akkor azt látjuk, Jones a mezei futóversenyeken volt legyőzhetetlen, egy perccel is gyorsabb volt a többieknél 6-7 kilométeres távokon is. „A múltam a mezei futáshoz kötött, a legjobb eredményem egy második hely volt a brit bajnokságon. Pályán nem sokat versenyeztem, nem is számítottam igazán gyorsnak."

A mezei futások mellett az utcán is erős volt, nyert a Futapesten és többször a Komárom–Komárno-futóversenyen is, majd a budapesti félmaratonon is győzni tudott. Érdekes, hogy fő számában, a maratonban egyszer sem indult Magyarországon. Mivel itt nem voltak jó pénzdíjak, érthetően nem hozzánk igazította versenynaptárát. „Akkoriban Angliában sem volt túl sok utcai futóverseny, leginkább csak külvárosi részek szűk utcáin lehetett futni, a London Maraton is csak 1981-ben indult, ezért is volt élvezetes a budapesti versenyeken indulni. A kedvenc edzőterepem viszont a budai hegyekben volt."

A 1970-es és 80-as években nemcsak Magyarországon, de Nagy-Britanniában is tucatnyi jó idővel rendelkező maratonista akadt, ma már ez egyik országról sem mondható el.

„Az élet változik, az emberek ma már mással foglalkoznak, azonnali sikereket szeretnének, anélkül, hogy túl sok energiát beleölnének. Én tíz évet tettem bele, amíg elértem egy egész magas szintet. Mikor egyetemista voltam, csak kevés sikerem volt. A győzelem érdekelt, nem pénzért versenyeztem. Csak az egyetem után kezdtem profivá válni, de sokáig nem kaptam pénzt azért, hogy fussak. 1982-ben kezdett ez megváltozni."

Jones nem számolta, hogy hány maratont teljesített, úgy tippelt, 80 körül. Futott a Szaharában, Libanon és Kubában is, sok versenyt megismert. A kedvenc pályája a stockholmi volt, ott 33 évig nem is tudták megdönteni 2:11:37-es pályacsúcsát. 1982-ben érte el legjobb idejét, 2:09:24-gyel nyert Londonban.

Eb-n és vb-n is volt ötödik, a Los Angeles-i olimpiát tizenkettedikként fejezte be.

„A London Maraton volt a legnagyobb verseny, amit megnyertem, de igazán jelentősnek érzem az egy évvel korábbi országos bajnoki címemet. Egy elég kemény pályán nyertem, szűk utcákon és dombos terepen futottunk, mégis 2:15:06-ról 2:14:07-re javítottam az egyéni rekordomat. Ez az eredmény emelt nemzetközi szintre."

Jones a 1990-es évek közepén fejezte be profi karrierjét, de utána sem távolodott el a futástól, 1996-tól a Maratoni és Utcai Futóversenyek Szövetségének (AIMS) főtitkára lett, pályák hitelesítésével is foglalkozik, és Indiában többször is volt versenyigazgató. „A múltban elég nagy különbségek voltak a futást illetően, amikor először futottam Indiában, 2003-ban, még alig valaki futott, de nagyon gyorsan felépült egy nagy közösség, akik fitneszként tekintenek a futásra. Valami hasonló ment végre korábban Európában és Amerikában is."

Pályahitelsítőként is sokat utazik, a Berlin Maraton útvonalát is ő mérte fel. Szeptemberben Eliud Kipchoge 2 óra 1 perc 39 másodpercre javította ott a világcsúcsot úgy, hogy nagyjából 25 kilométertől egyedül futott. Megkérdeztem Jonest, hogy ő mit szeret jobban, igazi versenyt nehezebb pályákon vagy a rekordok megdöntését. „A legfontosabb, hogy életben maradj a maratonon, ha a saját nézőpontomat veszem, de az mindig jó, ha igazi versenyt látunk. Berlinnek ez a gyengéje, hogy nagyon ritkán alakul ki, bár a legutóbbi rekordért azért nagy volt a küzdelem. Többnyire viszont olyan, mint egy bemutató."

DSC 0196
Fotó: Bődey János

Jones szerint élvezetesebbek azok a versenyek, ahol nincsenek iramfutók, életében ő is csak egyszer futott nyúllal, de az sem neki, hanem ellenfelének volt dedikálva az 1986-os London Maratonon. „A berlini verseny sem néz ki túl jól, az élen álló futó körbe van véve, olyan mintha testőrei lennének, de nyilván gyorsabban halad így."

Borítókép: Hugh Jones Harry herceggel és Sylvia Disley-vel a 2016-os London Marathont követően, ahol megkapta a Disley életműdíjat. Fotó: Justin Tallis / AFP.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!