A futásról mit sem tudott, de bajnokokat nevel a szerzetes

O'Connell testvér sikersorozata már bő harminc éve tart, és hosszan lehet sorolni azokat a neveket, akiket ő indított el a pályán, mert 25 világbajnoki és 4 olimpiai bajnoki cím köthető a hozzá. Az edző  legfrissebb rekordere Rhonex Kipruto, aki 10 kilométeren állított fel január elején világcsúcsot, a 20 éves futó 14 másodpercet javított a korábbi legjobb időn. 

Az ő tanítványa a 800 méteren olimpiai bajnok és világcsúcstartó David Rudisha, a szintén ezen a távon háromszoros világbajnok Wilson Kipketer, a 3000 méteres akadályfutás 2008-as olimpiai bajnoka, Brimin Kipruto, vagy a világ nagy maratonjait letaroló Mary Keitany is, hogy csak néhány nagy sztárt említsünk.

O'Connell szerzetes úgy vált a futás egyik gurujává, hogy ő maga sosem versenyzett, edzőként nem talált ki semmi új módszert, a munkája nem hozott látványos fordulópontot, az új, komoly élettani és biomechanikai kutatásokkal megalapozott metódusoktól pedig egyenesen irtózik. Őt nem nagyon érdeklik pulzusértékek, laktátküszöbök és maximális oxigénfelvételi számok.

Ezt nemcsak ő látja így, hanem például egyik riválisa, a maratonon és félmaratonon világcsúcstartó futók edzője, Patrick Sang is. „Ha Rudishát olyan rendszerrel készítették volna fel, ahogy egy tökéletes atlétát kell, az valószínűleg elpusztította volna. Ha veszel egy szuperedzőt, ő csak a tervet és a végterméket látja. Colm testvér lemegy a gyökerekig, megérti az embereket, tudja, honnan jöttek."

O'Connellnek 1976-ban kínálták fel, hogy külföldre mehet misszionáriusként. Los Angeles is felmerült lehetőségként, de azt nem tartotta elég izgalmasnak. Afrika vonzóbb volt számára, főleg, hogy már az esős írországi időjárásra is ráunt. Így került a kenyai Itenbe a Szent Patrik iskola tanáraként. Három évre tervezett maradni, de az élet felülírta ezt a tervet, azóta sem ereszti el Kenyát.

A szerzetes fiatalként sem futott, edzőként sem dolgozott, a tévében néha követte az atlétikát, ismerte pár kenyai futót nevét, de nagyjából ennyi volt a tudása a futásról. Amikor belefogott az edzősködésbe, nem voltak igazán nagyravágyó tervei, inkább a futás személyiségfejlesztő hatását tartotta értékesnek.

Atlétaedzőnek lenni nem egy megszokott misszionárius szerep. Láttam, hogy az atlétika kapocs a fiatalokhoz. És ha egyszer megteremtetted a kapcsolatot a sporton keresztül, akkor az életükre is hatással lehetsz, mert megnyílnak neked. Megbíznak benned, barátként tekintenek rád.

O'Connell tudta, hogy a rendszeres edzés jó eredményeket szül, látta, hogy az agarakat futtató apja hogyan dolgozott, de ezt persze nem lehetett átültetni a futásra. Néhány alapdolgot egy szintén Kenyában dolgozó önkéntestől, Peter Fostertől tanult meg. „Stan Long, a fivérem edzője, megtanította nekünk, hogy mi az a fartlek, az intervall tréning, a dombedzés és a vasárnapi hosszú futás. Ez volt minden, amit mit a kenyaiakkal megcsináltattunk. Ez egy kis forradalom volt, mert előtte csak azt csinálták, hogy olyan erősen futották le minden alkalommal ugyanazt a távot, ahogy csak tudták. A változatosság volt a legjobb dolog, amit nekik adtam. Colm ezt szedte fel magára. Mint egy lelkes diák, úgy kezdte, aztán szakértővé vált” – mondta Foster.

A szerzetes tanítványai elég jól teljesítettek, sorra nyerték a helyi versenyeket, de közel tíz évnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy valami egyedülállót tud az ír pap. Az első nagy durranás az 1986-os junior-világbajnokság volt számára, a tizenkét fős kenyai futócsapatba kilenc tanítványa került be, ők jól is szerepeltek, összesen nyolc érmet szereztek. Két évvel később pedig még nagyobb sikert ünnepelhetett, mert Peter Rono 1500 méteren olimpiai bajnok lett Szöulban.

Az 1990-es évektől már hálózatot épített a szerzetes, egyre többen készültek az iránymutatásával, iskolai versenyeken ő is kutatott tehetségek után. Ugyanakkor volt egy nagyon fontos szabálya: a fiatalok közül csak azok edzhetnek nála, akik az iskolában is teljesítenek.

A szerzetes egyébként nem kér pénzt a tanítványaitól, és még mindig elég szerény körülmények között él, de az 1990-es évek második felétől egyre több profi is nála edz, nagyjából ettől kezdve figyeltek rá a szakmából is pályatársak. Az iskolai állásából nyugdíjba menő, de az intézményt el nem hagyó O'Connell egyszerre maximum négy-öt profit vállal el, mert ő még mindig azt tartja a legfontosabb küldetésének, hogy fiatalokat segítsen tehetségük kibontakoztatásában.

A menedzserek persze minél több pénzt próbálnának húzni a futókból, de O'Connell elég öntörvényű, nem hagy beleszólást senkinek abba, hogy milyen versenyprogramot állítson össze. Akinek ez nem tetszik, mehet. Még a kenyai szövetséget is lerázza magáról.

O'Connell testvér az edzői munkát inkább művészetnek tartja, mintsem tudománynak. Nagyjából az ő futói is úgy edzenek, ahogy mások, megszabott rendben váltogatják az iramjátékos, a résztávos és a lassabb iramú hosszú futásokat,

– adott magyarázatot arra, hogy miért nem kíváncsi mindenféle adatra. Azt mondja, hogy nem számok alapján, hanem érzésből hozza meg a döntéseit, és egyik fő erősségének a mentális felkészítést tartják, önbizalommal vértezi föl tanítványait.

„Inkább a személyiségre koncentrálok, és arra, hogy mit gondolnak. Az hiszem, az afrikaiaknak nagy a kapacitásuk arra, hogy ki- és bekapcsolják magukat. Nagyon tudnak koncentrálni valamire magas fokon, és aztán lenyugszanak és lazítanak. Az biztos, hogy az időérzékelésük nem tudatos. Gyakran viccelődöm azzal, hogy nyugaton az embereknek órájuk van, nekünk pedig itt Afrikában időnk."

O'Connell tényleg nagyon figyel a tanítványaira, az edzésekről készült videókon látható, hogy amikor lazítanak, a halk szavú, szinte érzelemmentes edző hosszasan beszélget, mindig kikérdezi őket, hogyan érzik magukat, vagy éppen bátorít, ha arra van szükség. Megtanulta, hogy átérezze, milyen az afrikai élet, ki milyen háttérrel bír, és mivel lehet motiválni. Arra is ügyel, hogy a sztárrá váló tanítványait lehozza a földre. Hiába futott például 2011-ben két világcsúcsot is David Rudisha, ahogy visszatért Itenbe, a szerzetes bevágta a középiskolás csoportba edzeni. O'Connell egyik interjújában azt mondta, még mindig figyel a tanítványai rezdüléseire, mert még mindig sokat tud tőlük tanulni.

Érdekes, hogy a versenyekre szinte sosem megy el. Azt mondja, ő mindent átad a futóinak, amire azoknak szükségük van, így ő legtöbbször csak régi tévéjén nézi a futamokat, vagy VHS-kazettán néz újra futásokat.

O'Connell testvér kezei közül már több mint ötszáz sikeres futó került ki, ami kisebb bonyodalmat okozott. Amikor ugyanis valaki sikert ért el, a Szent Patrik iskola kertjében egy fát ültettek, de egy idő után egyre kevesebb hely maradt a zöldségek és gyümölcsök termesztésére. „Amikor elkezdtük ezt a tradíciót, nem gondoltunk arra, hogy ilyen sok bajnokunk lesz, így nagy fákat választottunk. De ahogy telt az idő, muszáj volt egyre kisebb fákat ültetnünk."

Források:

• https://www.ft.com/content/6c3ee8c0-540b-11e6-befd-2fc0c26b3c60
• https://runningmagazine.ca/the-scene/this-humble-irish-missionary-was-just-recognized-as-the-worlds-greatest-coach/
• https://www.outsideonline.com/1914771/irish-priest-who-trains-olympic-gold-medalists#close
• https://www.irishtimes.com/sport/other-sports/brother-colm-o-connell-regrets-tainting-of-kenyan-distance-running-1.4094632
• https://www.theguardian.com/sport/2012/aug/08/david-rudisha-colm-oconnell-kenya
• https://vimeo.com/33808532

(Borítókép: Colm O'Connell a  Szent Patrik iskolában 2006-ban - fotó: John Gichigi / Getty Images)