Ez a szem nem tévedhet, emberi sorsok múlnak a döntésein

Jó szem, határozottságot tükröző jó meglátások, lankadatlan figyelem és a mindehhez szükséges mentális és fizikai fittség mellett évtizedes munkával kivívott szakmai elismertség kell ahhoz, hogy valakiből egy világverseny nemzetközi célfotóbírója legyen. Ezeknek a kívánalmaknak jól megfelelve, atlétanyelven szólva a léc fölött érintés nélkül átsuhanva érdemelte ki ezt a felelősségteljes munkát vagy inkább pozíciót a közelgő budapesti világbajnokság versenybíróságában dr. Horváth J. Krisztina, akit 10 éves kislányként ejtett foglyul az atlétika, szippantott be a versenyek izgalmas légköre. Vonzódása azóta igazán szenvedélyes, hogy a szükséges tanfolyamok elvégzése után nemzetközi célfotóbíróként a világ legnagyobb versenyein is csatasorba állították. Eddigi legrangosabb, ugyanakkor leginkább megerőltető küldetését Rióban, a 2016-os olimpiai játékokon teljesítette, de a szívéhez ma is közel áll a 2004-es budapesti fedett pályás világbajnokság is.

Kihívás, hobbi, feltöltődés

A sportszakmai ranglétra legalsó fokára tinilányként akkor lépett fel, amikor először kapott szerepet egy hazai atlétikai eseményen, ahová először az édesapját, a ma is aktív versenybíró Horváth Istvánt követve jutott el. Megragadta a közeg hangulata, tetszett neki, amit az édesapja csinált, és azonnal érezte, hogy innen már nincs menekvés, ebből testhezálló kihívás forrhat ki. Éveken át összekötőként segített a nála tapasztaltabbnak, miközben apránként kitanulta a célfotókat értékelő bírók mesterségét is. Édesapja nyomdokait követve, szorgalommal és odaadással jutott el oda, hogy az 1995. évi nyíregyházi ifjúsági Európa-bajnokságon, az első nemzetközi versenyén 15 esztendősen a célfotóbíró-brigád tagja lehetett.

„Ez valójában egy örök szerelem az életemben, de nagyszerű hobbi és a szellemi feltöltődés kiváló formája is az orvosi hivatásom mellett – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 43 esztendős dr. Horváth J. Krisztina, aki 2020 novembere óta dolgozik megelőző orvostan és népegészségtan szakorvosként, valamint epidemiológusként a Semmelweis Egyetem Epidemiológiai és Surveillance Központjában. Idén január elseje óta azzal büszkélkedhet, hogy kinevezték a központ igazgatóhelyettesének.

Ahogy orvosként is folyamatosan bővíteni igyekezett, és igyekszik ma is a tudását, az atlétikai versenyek közreműködőjeként is folyamatosan új ismeretekkel vértezi fel magát.

Riói próbatétel

„Furcsa, de előbb lettem versenybíró, mint atléta – folytatta. – A versenyszerű gyaloglásba a Budapesti Honvéd Sportegyesületben dr. Urbán Ákos tanítványaként csak középiskolás éveim alatt kezdtem bele, majd felvettek az orvosi egyetemre, és attól kezdve már kevesebb időm jutott a rendszeres edzésekre. A mozgás és a kondiápoló futás szeretete szerencsére megmaradt bennem. Amúgy a versenybíráskodás jól megfér a munkahelyi kötelességeim teljesítésével, de a többnapos külföldi versenyek idején szabadságom terhére igazoltan hiányzom. Rióban, ahol nemzetközi célfotóbíró voltam, tízből nyolc versenynapom kora reggel kezdődött, és éjfél előtt fejeződött be, olykor a teljesítőképességem határait feszegettem, mert bizony nem volt percnyi megállás sem.”

Nemcsak nemzetközi célfotó-, hanem általános versenybíróként is szerepet szokott kapni, mióta előbb az európai, majd a nemzetközi szövetség ehhez szükséges tanfolyamait is elvégezte. Immár 16 éve tagja annak az ötfős kiválasztott panelnek, amelynek a tagjai közül nevezik ki az éppen következő világverseny nemzetközi célfotóbíróját. A választás most Krisztinára esett, aki 28 évvel a nyíregyházi tűzkeresztség után az augusztus 19-én kezdődő budapesti atlétikai világbajnokságra úgy tekint, mint versenybírói pályafutásának szívdobogtató kihívására.

Amit a szem nem lát

„Izgalmas a feladat, amire ugyanolyan lelkesedéssel készülök fel, mint ahogy azt atlétáink teszik. A szerepem ugyan nemzetközi, de a szívem mélyén én is a magyar válogatott versenyzőjének érzem magam, aki a maga tudásával kíván hozzájárulni az első hazai rendezésű világbajnokság sikeréhez. Kilenc napon át minden olyan futószámnak a célfotóbírója leszek, amelyik a Nemzeti Atlétikai Központ küzdőterén zajlik, az előfutamoktól az elődöntőkön át egészen a döntőkig. Biztosra vehető, hogy nem egy rajtnál alakul ki majd olyan befutó, amikor néhány századmásodpercnyi idő alatt három vagy annál is több futó robban be látszólag egyszerre a célba. Ilyenkor a sorrendet puszta szemmel megállapítani lehetetlenség, de amióta a teljesen automatikus célfotó-berendezések felvételeire támaszkodhatunk, nehéz vitatni a sorrendet. Az eredmény ezután megjelenik a kivetítőkön és azzal egyidejűleg  a televíziós képernyőkön is. Mégis előfordul, hogy a csapatvezetők feljönnek hozzánk a lelátóra, és látni akarják a célfotókamerák felvételeit. És ha ez sem eléggé meggyőző a számunkra, óvnak, illetve fellebbezést nyújtanak be, amit aztán a versenyek legfelső bírósága, a döntőbíróság tanulmányoz, majd hozza meg a döntését. Sajnos a futókat közelről sohasem láthatom, a berendezés képernyőjén is csak a versenyzők törzsét figyelem, ami alapján egy-egy függőleges vonal meghúzásával sorrendbe kell állítani az atlétákat, még ha a valóságban centiméterekben is nehezen kifejezhető távolság választja el őket egymástól. Ez a mi munkánkban ismétlődő feladat, amitől egy hosszú verseny végére elfáradni ugyan lehet, azt megunni viszont sohasem” – mondta befejezésül dr. Horváth J. Krisztina, akinek a kimagasló munkáját már az európai és a magyar szövetség is kitüntetésekkel ismerte el.

(Borítókép: Horváth J. Krisztina)