A két Klicsko

Pesty László, a normál méretű producer a két óriással

A film tendenciózusan Klicskópárti, mintha a stábban felrémlett volna, mi van, ha a két ukránnak nem tetszik a kész anyag, és bejön a szerkesztőségbe egy kis utómunkára. Mint emlékezetes, az idősebb fivér, Vitalij nemrég vereséget szenvedett a gyakorlatilag alig jegyzett Chris Byrd-től. A hivatalos változat szerint vállsérülés miatt adta fel a küzdelmet - hasonló kifogások dúsan tenyésznek a profiboksz történetében, de a vállsárülést már majd' 40 éve sem hitték el Sonny Listonnak, amikor Ali ellen elvesztette világbajnoki címét. Vitalij Klicsko 28 millió dolláros szerződését nem a sérülés miatt bontották fel az amerikai szervezők: nyílt titok, hogy ebcsont beforr. Ha tényleg a sérülés a gond, legfeljebb halasztanak, nem bontanak. A hivatalos verzió szerint vállsérülés, a nem hivatalos verzió szerint viszont nem hivatalosan hurkává minősítették: feladta az első pali ellen, aki nem volt hajlandó elfeküdni a második menetben.

Na, most már teljesen mindegy.

Jó persze a Vitalij, csak az amerikaiak nem hiszik el neki. Mi viszont választhatunk néhány tetszetős teória közül, hogy most azért nyomják-e el a klicskókat, mert fehérek, vagy valami másért. Mert bizonyos szinten tényleg el vannak nyomva - a film a fehérségre fogja. Az elnyomás abban nyilvánul meg, hogy a hétvégén sem Vlagyimir Klicsko mérkőzhetett Lennox Lewis-szal (előmeccs volt), hanem Francois Botha, akit maga Lewis nevezett korábban ,,kisfiúcskának". Persze Botha is fehér, és hogy még bonyolultabb legyen, Lewis, a közismerten jó dumájú,és szívesen beszélő bajnok a Klicskókról meg azt mondta: ,,kis híján két amatőr". És ha az amerikai érdekcsoportok a fekete világbajnokokat szeretik, milyen színűnek számít a szamoai David Tua? Mert ő szeptemberben lecsaphat Lewisra, már amennyiben a lecsapás nem képzavar (Tua egy fejjel alacsonyabb). De a Pesty-féle Klicskómozi marad a Klicskóknál, és inkább a dicső múltra és a szép jövőre koncentrál. A legjobbak az ukrán gyerekek: mindenki Klicsko akar lenni. Ami tényleg nem hülyeség.

Részletek a filmből:

Vitalij Klicsko

Vlagyimir: Amit elértünk, közös munka eredménye. Amennyiben lehetett, kiegészítettük egymást. Öklözött az egyik, aztán a másik, gyakorlatilag egyenlő eredményekkel. Az emberek nem mindig tudtak megkülönböztetni minket. Az atlantai olimpián rengeteg konkurensem, erős ellenfelem volt, de mint már tudott sportágunk történetéből, én szereztem meg az olimpiai aranyat. Vagyis nem csak én, hanem mi ketten Vitalijjal. Ő állandóan mellettem volt...

A lapok írják, hogy a mamájuk megígértette Önökkel, hogy sosem fognak egymás ellen bokszolni. Igaz ez vagy csak egy legenda?

Vlagyimir Klicsko

Vitalij: Ilyen formában ez legenda. Ezt egyébként sem tudná megtiltani. Amikor én bokszolok, anyám rettenetesen aggódik. Sosem nézi az egyenes közvetítéseket, átmegy a szomszéd szobába, és kéri az Istent, hogy minden rendben legyen. Rettenetesen izgul, aggódik. Ugyanez történik, amikor az öcsém bokszol. Próbálják meg elképzelni, mi történne, ha egy anya, aki ennyire aggódik a gyerekeiért, egy szép napon azt látná, hogy az egyik fia megpróbálja leütni a másikat.

***

Vlagyimir: Néha edzéseken sparringban próbáltunk egymással szembe állni, de ilyenkor rendre különböző baljós dolgok történtek velünk: kisebb-nagyobb sérülések, szemöldökfelszakadás, sőt még lábtörés is. Én úgy hiszem, hogy valami-valaki onnan fentről nem engedi, hogy mi szembe kerüljünk egymással, ez nekünk gyakorlatilag soha semmi jót nem hozott. És természetesen édesanyánk sem szeretné, hogy mi edzésen, vagy még inkább egy tétmérkőzésen egymást üssük. És miért is akarnánk fájdalmat okozni anyánknak?

***

Kokó a két Klicskóról

Kokó: Azt hiszem , hogy nem csak én, hanem mindenki nagyon jó viszonyban van velük. Bár egy furcsa párost alkotnak ők. Hisz azáltal, hogy testvérek, közöttük szorosabb az emberi kötelék, mint a többi versenyző között. Eléggé maguknak valók is. Nem csak azért, mert nehézsúlyúak. Olyan az egyéniségük, hogy nehezebben barátkoznak, mint a többiek. Hát tiszteletet teremtő már maga a megjelenésük, az eredményeik, az ökölvívó múltjuk, s főleg a jövőjük! De azt hiszem, hogy sikerült velük - ha nem is teljes mértékben ,,tiszta szív" baráti kapcsolatot - de minden esetre nagyon jó sporttársi kapcsolatot - sőt talán Vovával, azt is mondhatom, hogy baráti kapcsolatot kialakítani...

Vovával jobb viszonyban van? Közelebbi ez a viszony?

Kokó jó viszonyt ápol a két testvérrel

Kokó: Ő vele közelebb kerültem, mert elég sokat voltam vele együtt. Kettesben voltunk Las Vegasban, nemrég voltunk együtt a Kanári-szigeteken edzőtáborban. Számtalan közös rendezvényen voltunk. Bokszolt Budapesten. Voltam olyan rendezvényen, ahol ő volt a ,,főmeccs", én voltam az ,,előmeccs". Tehát együtt végeztük a felkészülést. Ez tényleg egy véletlen, hogy többet szerepeltem vele együtt, mint bátyjával, Vitalijjal. Lehet, hogy ennek köszönhető. Vagy annak, hogy ő is olyan Internet-őrült, mint én vagyok. Tényleg minden este találkozunk fenn a hálón. Vele többet beszélgetek. Nem csak négyszemközt, hanem a hálón is...

Vlagyimir: Szeretnénk írásban is rögzíteni - hogy másoknak is átadhassuk - azt a tapasztalatot, amit az amatőr és profi sportban felhalmoztunk... Vagyis arról van szó, hogy tapasztalatainkat tudományosan általánosítjuk, összegezzük, leírjuk. Tehát a mi doktori disszertációnk egyelőre nem a gazdaság, hanem a sport területére vonatkozik. Vitalij már megírta, megvédte, az én munkám az év végén vagy a következő esztendő elején lesz kész. Ez a ráfordítható szabadidőmtől, a mérkőzéseimtől is függ.

A gyerekkorom érdekes volt. Édesapám katonatiszt. Miután szüleim egymásra találtak, családot alapítottak s családunkban "megjelent" Vitálij, a fivérem. Ő még Kirgiziában született. Aztán apámat Kazahsztánba szólította a hivatása, ahol négy és fél évvel később megszülettem én. Szemipalatyintszk megyében, nem messze a Szovjetunióban és világszerte is ismert kísérleti nukleáris teleptől. Aztán megint csak apám szolgálati kötelezettsége okán Csehszlovákiába kerültünk. Prága közelében éltünk. Itt három és fél évet töltöttünk. Ezt követően apám szülőföldjére, Ukrajnába, még pontosabban Kijevbe költöztünk.. Ahogy visszaemlékszem, gyerekkorom egy része vonatokon telt. Átutazások, költözések, vonatok, konténerek, ilyen lakások olyan lakások, iskola, új iskola, új osztály, új társaság, új barátok...

Már akkor azonnal látszott, hogy most egy kivételes tehetség, egy világklasszis, egy potenciális világbajnok kezdi itt sportpályafutását?

Poliscsuk: Tisztázandó, hogy mit értünk az alatt, hogy ,,azonnal". Az ilyesmi nem ,,azonnal", hanem az edzések folyamán válik egyre nyilvánvalóbbá. A dolgok nem úgy működnek, ahogy a kívülálló gondolná. Mondjuk úgy, hogy az első tanév folyamán vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez a fiatal tehetség annyira fejlődőképes, hogy sok-sok munkával a legszebb eredményeket is elérheti. Csak önmagában a tehetség - nem minden. A majdani sikerhez még fejlődőképesség, munkabírás, akaraterő, elszántság, és még egy egész sor testi és lelki adottság is szükséges.

Vlagyimir: Miután bátyám nyomdokain haladva kezdtem boksszal foglalkozni, s ebbe a bentlakásos sportiskolába jártam, ismét egy utazó ,,kerekes" korszak következett az életemben. Széltébe-hosszába beutaztam az egész Szovjetuniót. Edzőtáborok, versenyek, újabb edzőtáborok, újabb versenyek Aztán a CSZKÁ-ban folytattam. Érdekes, tartalmas évek voltak ezek számomra. Egyébként is sok esemény történt körülöttünk. Én pedig az amatőr ökölvívásban értem el mind jobb eredményeket.

Felneveltek két óriást. Most ismét két Európa-bajnokuk van, s tudjuk, hogy még több kiváló sportoló edz itt...Van-e olyan szakmai titkuk, amit más talán nem ismer?

Macih: Azt hiszem, hogy semmiféle titkok nincsenek. Ha csak nem az, hogy dolgozni, dolgozni és dolgozni kell. Rengeteget. Ha mégis van titok talán az, hogy megtanítjuk, rászoktatjuk tanítványainkat arra, hogy sokat dolgozzanak. De szerintem nincsenek speciális titkok, melyek révén csodákat lehet művelni. Persze, a hadsereg sportegyesületében azért annyival előnyösebb, hogy itt komoly napirendet kell betartani a fiataloknak. S ez csak a sportolók és főként eredményeik javára válik. Vitalij, s őt követve Valgyimir is a sok munkának köszönheti eredményeit.

Mikor lehet látni, hogy valaki egy istenáldotta tehetség, aki előtt nagy jövő áll?

Macih: Tudják, én nem hiszem, hogy az istenáldotta tehetségek bármit is elérhetnek az ökölvívásban, ha nem tanulják meg azt. Ha nem tanulnak meg iszonyatosan sokat edzeni, dolgozni. Vitalij mindenből a legtöbbet teljesítette. Ha többkilométeres távfutás volt a program ő volt az első, fekvőtámaszokban, súlyzózásban szintén. Ha kosárlabdáztak - ő volt a vezér, az irányító, a legjobb dobó. És így mindenben! Tudják, vannak emberek, akik mindenben csakis elsők, vezéregyéniségek tudnak lenni és tesznek is ezért. Nos, Vitalij ilyen volt, s gondolom maradt is a mai napig. Iszonyatosan nagy akaratereje, munkabírása, nagy szíve és céltudatossága van. Ez sikerének a titka, meg - mint nem győzöm hangoztatni - a munka, a munka, a munka!

A brovari sportiskola két éve után Vlagyimir már nálunk folytatta sikeres pályafutását. Minden nehéz edzésmunkát együtt végeztek. Rengeteget dolgoztak nagy akaraterővel és iszonyatosan céltudatosak voltak. Így például 1994-ben, tehát két évvel a 96-os olimpia előtt (!) Vitalij és Vlagyimir Zolotarjov edzőnek ajándékozott születésnapjára egy karórát, amelybe a következő szöveget gravíroztatták: ,,Emlékül Zolotarjov edzőnknek az olimpiai bajnokoktól. S ezt ők abszolút komolyan vették! Később e céljaik jobbára meg is valósultak.