A bokszoló, aki megrázta a világot

Akik 15 évvel ezelőtt az atlantai olimpiai megnyitóünnepségén látták a Parkinson-kórtól reszketeg Alit, nem fogadtak volna rá, hogy még sokáig életben látják a Legnagyobbat. Ali azonban egy betegségnek sem hagyja, hogy olyan könnyen legyőzze. Két hónappal ezelőtt egyik legnagyobb ellenfele, Joe Frazier elhunyt, a gyakorta kórházi ápolásra szoruló Ali viszont sokak meglepetésére összeszedte magát, és elbúcsúzott gyűlölt ellenfelétől. Ez a momentum is jellemzi, a Legnagyobb kiszámíthatatlan megnyilvánulásaival mindig felkorbácsolta az érzelmeket.

Biciklitolvaj indította el karrierjét

A 12 éves Ali, aki akkor még a Cassius Marcellus Clay jr. nevet viselte, egy biciklitolvaj miatt kezdett el bokszolni. Felkereste a rendőr Joe Martint, aki bokszedzéseket is vezetett, hogy mielőtt jól megruházná a tolvajt, szeretne pár fogást megtanulni. A bosszúból nem tudni, mi lett, de Cassius Clay öt évig Martin kezei alatt dolgozott.

Az edző korábban sohasem találkozott ennyire elszánt gyerekkel, úgy kellett lebeszélni, hogy ne hajtsa magát túl. Az biztos, már ekkor is nagyon gyors volt.  Bátyja, Rudy mesélte, azt kérte tőle, hogy kavicsokkal dobálja. Megtetette, habár elég hülye ötletnek gondolta, de képtelen volt eltalálni Alit, mindegyik dobás elől elugrott. Cassius Clay első hárommenetes amatőr meccsét Ronnie O' Keefe ellen vívta, és le is győzte, amiért négy dollárt zsebelhetett be.

Az olimpiánál az utazás volt gyötrelmesebb

Az első nagy sikerét két év bokszolás után érte el, újoncként, félnehézsúlyban megnyerte az amerikai Arany Kesztyű-versenyt. Ezt az eredményét 1959-ben megismételte. Természetes, hogy beválogatták az 1960-as római olimpiára utazó csapatba. Cassius Clay mégis majdnem otthon maradt. Hihetetlenül félt a repüléstől, szívesen lemondott volna az utazásról. Csak hosszas rábeszélés után ült fel a repülőgépre. Biztos, ami biztos alapon azért beszerzett egy ejtőernyőt, amelyet az egész út alatt a hátán hordott. Mondani sem kell, nem volt sima útja, a rázkódó gép padlóján, ernyőjébe kapaszkodva imádkozott, bárcsak már vége lenne az útnak.

Az olimpia az utazásnál jóval kevesebb problémával járt, a döntőbe három magabiztos győzelemmel érkezett, ott a lengyel Zbigniew Pietrzkowski sem tudta megállítani. 18 évesen, alig hatéves bokszmúlttal olimpiai bajnok lett félnehézsúlyban.

Az Egyesült Államokba hősként tért vissza, egyből szponzori szerződést  kapott. A pénzből édesanyjának egy rózsaszín Cadillacet vett. Hiába a pénz és a hírnév, a faji szegregációt korlátait nem tudta áttörni. Egy lousville-i étteremben nem voltak hajlandók kiszolgálni, csak azért, mert fekete. Ezen állítólag annyira megdühödött, hogy olimpiai aranyérmét, amely folyton ott lógott a nyakában, az Ohió folyóba dobta.

Profiként is legyőzhetetlen

Az olimpiai győzelem jó ajánlólevél volt a profik közé is, még két hónap sem telt el, máris megvívta első mérkőzését, akkori áldozata Tunney Hunsakker volt. A hatmenetes mérkőzésen Clayt hozták ki győztesnek. Ezzel a győzelmével szédületes karrier indult el, 1960 és 63 között mind a 19 mérkőzését megnyerte, ebből 15-öt KO-val. Sikerének egyik titka stílusában rejlett, nem volt igazi nehézsúlyú bokszoló. A súlycsoportban megszokottnál jóval többet mozgott, nem feltartott kézzel védekezett, inkább eltáncolt az ütések elől. Hosszú sorozatában számtalan legendát legyőzött. Az előző negyven meccsét KO-val nyerő Lamar Clarkot, vagy a kétszáz meccsel rendelkező Archie Moore-t is.

A győzelmek mellett Clay imázsát azzal is erősítette, hogy meglehetősen pontosan megjósolta, hogy ellenfelei hány menetet bírnak majd ellene. Ekkor kezdte el hergelni is kihívóit, valamint önmagát magasztalni, George Wagner profi birkózót utánozva ezzel, aki sohasem mulasztott el pár epés megjegyzést odaszúrni ellenfeleinek. Így például Fraziert simán gorillának nevezte.

Első, 1964. februári világbajnoki címmérkőzése előtt Sonny Listont is igyekezett a földbe gyalázni. “Ez az ember nem tud beszélni és bokszolni sem. Beszéd- és bokszórákat kell vennie, és miután velem bokszolt, órákat zuhanásból is.”  Az első meccsükön ez nem jött be, Liston a hetedik menetben feladta, habár őt tartották esélyesnek. Clay a meccs végén nem véletlenül kántálta: “Megráztam a világot!” Tehetsége már ekkor is vitathatatlan volt, de legnagyobb meccsei még csak ezután jöttek. A visszavágón Liston már tényleg vehetett zuhanóórát, az ekkor már a Muhammad Ali nevet viselő, iszlámhívő bokszoló két perc alatt kiütötte. Ali ezután még hétszer védte meg a címét, Cleveland Williams és Zora Folley ellen zseniálisan elegáns módon, de kiteljesedni nem tudott igazán, sorozatának politikai szerepvállalása vetett véget.

Ali 1966-ban megkapta a behívóját, (korábban az amerikai hadsereg afféle utazó nagyköveti szerepet szánt neki, de Ali egyszerűen megbukott az írás-olvasás teszten) ő azonban iszlám hitére hivatkozva megtagadta a katonai szolgálatot, nem akart részt venni a vietnami háborúban, mert mint mondta, neki semmi köze a keresztények és hitetlenek háborúskodásához. A nagypolitikát végtelenül leegyszerűsítette egyéni szintjére: “Nekem semmi bajom sincs a vietkongokkal. Egy vietkong sem nevezett még niggernek” - mondta, és neki ez épp elég érv volt.

A bíróságokat nem hatották meg Ali vallásos indokai, szerintük politikai szándékok mozgatták a szolgálat megtagadásánál, ezért bűnösnek ítélték 1967 áprilisában. Útlevelét elvették, világbajnoki címétől megfosztották, és versenyzői licencét is bevonták. Öt év börtönbüntetéssel is fenyegették, amit végül megúszott. Három évre száműzték a bokszból, hiába kértek felmentést még ellenfelei is, Frazier állítólag az amerikai elnöknél, Nixonnál is fellebbezett.

Az évszázad meccseit nélküle nem rendezik meg

A kissé megkopott gyorsaságú Ali 1970-ben tért vissza számüzetéséből a ringbe, Jerry Quarry-val vívta első meccsét, nem kellett sok neki, hogy bizonyítsa, kivételes képességű bokszoló, a harmadik menetben kiütötte ellenfelét. A formába lendülő Ali harmadik meccsén már vb-címért küzdhetett legendás ellenfelével, Joe Frazierrel. Az  “Évszázad meccsén” két hibátlan mérlegű bunyós találkozott,  soha nem látott pénzért, fejenként 2,5-2,5 millió dollárt kaptak. Ali elszenvedte első vereségét, sőt még padlózott is, de Fraziert is megviselte a kimerítő küzdelem, akárcsak Ali, ő is kórházban kötött ki.

Ali később kétszer is megfizetett a vereségért Fraziernek, 1974-ben egy nem túl látványos meccsen verte pontozással, majd egy évvel később Manilában csaptak össze újra. Ha lehet, még kimerítőbb volt a harc, mint az első meccsükön. Ali rohamait állta Frazier, és lassan-lassan fölénybe került vele szemben. A 15. menetre azonban Fraziert már nem engedte vissza edzője, hiszen feldagadt szemétől szinte semmit sem látott. Ali később elmondta, csak másodperceken múlt, hogy nem ő adta fel előbb, mert teljesen elkészült fizikailag. A maga módján még dicsérte is ellenfelét. „Joe Frazier, elmondom a világnak, a legjobbat hozta ki belőlem. Én mondom, pokoli fickó, de áldja meg az isten. Ő minden idők legnagyobb harcosa. Mellettem.”

Ez minden amit nyújtani tudsz, George?

A Frazier-meccsek mellett Ali George Foremannal is legendás meccset vívott. Furcsa szponzorációs húzások miatt az afrikai Kinshasában rendezték a címmérkőzést. A helyszín arra is jó volt, hogy megcáfolja Ali sajátos sportszótárát. “Boksz az, amikor sok fehér ember nézi, ahogy két fekete összeveri egymást” - vallotta. Foreman címvédőként léphetett ringbe, Alinak egy nála hét évvel fiatalabb és jóval erősebb ellenfelet kellett legyőznie a vb-címért. Nem is sok esélyt adtak neki, Foreman nagy biztonsággal KO-zta ellenfeleit, szinte csak az volt a kérdés, lesz-e második menet. Alival lett, nyolc is. Csak ügyes taktika kellett hozzá. Ali az első menetben jó lábmunkájának köszönhetően kilencszer megütötte Foremant, míg ő alig talált be. A későbbi meneteket is erre építette, a nyers erőre építő Foremant szépen lassan kifárasztotta, sok ütést is beszedett eközben, tudatosan felvállalta a testre érkezőket, hogy közben ő Foreman fejét támadhassa.

Az ütéseket a köteleknek támaszkodva kapta, de nem véletlen állt oda. A köteleknek csapódó test elvezette az ütések erejét, így összeszedettebb ellentámadásokat is indíthatott, persze pszichikai hadviselést folytatott. Az egyre fáradtabb Foreman fülébe suttogta: “Ez minden amit nyújtani tudsz, George?” A nyolcadik menetben bejött Ali taktikája, Foremant fejre vitt ütéskombinációval kiütötte. (Stratégiája a boksztankönyvekben később a rope-a-dope taktika nevet kapta.)

A visszavonulás

A manilai Frazier-meccs után Ali még ötször megvédte címét, 1978-ban Leon Spinks azonban megverte, fél évvel későb visszavágott neki, és bejelentette visszavonulását. 1980-ban még egyszer visszatért, de két vereség után végleg letette a kesztyűt. Pályafutása során 61 profi meccset vívott, ebből 56-ot megnyert, 37-et KO-val, és öt meccset veszített.

Alinál 1984-ben diagnosztizálták a Parkinson-kórt, betegsége ellenére fáradhatatlanul áll a jó ügyek mellé, évente több mint kétszáz napot úton van. Támogat muszlim szervezeteket, küzd az éhínség ellen, és Parkinson-kórral kapcsolatos kutatásokat is pénzel. 1990-ben Irakban tárgyalt arról, hogy engedjenek el 14 amerikai foglyot, majd 2002-ben is háborús zónába utazott, Afganisztánba az ENSZ békenagyköveteként látogatott el.

Az USA-ban a hatvanas évek végén meghurcolt Alit nem hivatalosan 1996-ban rehabilitálták, nézők százmilliói szeme láttára gyújthatta meg az olimpiai lángot, elismerve, hogy ő a valaha élt legnagyobb amerikai sportoló.