Kiszúrta a gumit, elbújt, utolsó akart lenni
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Bringa cikkek
Azt már sok kerékpárversenyző elmondta, hogy a háromhetes körversenyek összetettbeli elsőjének járó megkülönböztetett trikó megsokszorozza a motivációját és fáradhatatlanná teszi. Ebben természetesen az első helyért járó nem kevés pénz és dicsőség is benne van, de hogy mi vezet arra valakit, hogy tökutolsó legyen, és ezért minden erejét beleadja, vagy pontosabban minél kevesebb erejét adja bele, rejtély. A 40-es évek végén mégis szinte öldöklő küzdelem volt a Giro d' Italián az utolsó helyért, és kialakult egy egészen újfajta sportág, a kerékpározással kevert bújócska.
Amíg a két klasszis, Gino Bartali és Fausto Coppi az első helyért hajtott, addig Luigi Malabrocca és Sante Carollo minden trükköt és turpisságot bevetve azon igyekezett, hogy az összetettben az utolsó helyen álljon, és büszkén viselhesse az ezért járó fekete trikót, a maglia nerát.
A kettős 1949-ben csapott össze, Malabrocca már rutinosnak számított, 1946-ban és 47-ben is megszerezte a fekete trikót, és eltette az ezért járó pénzdíjat is. Carollónak már az indulás is kisebbfajta csoda volt, a 25 éves kőművessegéd az utolsó pillanatban ugrott be Fiorenzo Magni helyére a Wilier Triestina csapatába. Hogy nem volt igazán felkészülve, az már az első szakaszon látszott, több mint egy órát kapott az etapgyőztestől, majd folyamatosan gyűjtögette a hátrányát, és a zárószakaszt is utolsóként kezdte meg, de később ő is egyértelműen az utolsó helyre pályázott, és szúrta ki a kerekét, ha éppen arra volt szükség.
Malabrocca az előző három Giro tapasztalatával kezdte a lassúsági versenyt, és már igazán megtanulta: veszíteni tudni kell. A mandulaszeme miatt Kínai becenevet is megkapó kerékpáros igazi kihívást látott az utolsó helyben, pedig nem volt tehetségtelen versenyző, ciklokrosszban kétszeres olasz bajnok volt, összesen 138 versenyt nyert, és ebből 15-öt a profik között.
Malabrocca nem is abban látta a siker kulcsát, hogy szép kényelmesen végigtekerjen a szakaszokon, hanem jobbnak látta olykor kivonni magát a versenyből. Vagy szándékosan defektelt, vagy egy nagycsoportos óvodás rafináltságával próbálta megtalálni a búvóhelyeket, hogy elrejtőzve előnyt adjon a többi versenyzőnek. Álldogált sziklák mögött, csűrökbe bújt, út mellett árokba feküdt, vagy ha úgy adódott, pincébe menekült. Egyik ilyen rejtőzködésekor egy paraszt meglepetten nyitotta rá az ajtót, és Malabrocca megszeppenve közölte, hogy ő tulajdonképpen kerékpárversenyző, aki Giro résztvevője. Túl sokat azonban nem tölthetett el egy helyen, mert ha nagyon lemaradt, a kizárást kockáztatta.
Malabrocca végül önmaga áldozata lett. A Torino és a Monza közötti szakaszon egy defekt után egy kocsmában próbált rápihenni az utolsó helyre, hogy lefaragja a kétórás előnyét Carollóval szemben. Rendelt magának egy italt, majd egy meghívásnak eleget téve beugrott egy frissen szerzett barátjához, hogy megnézze annak szuper horgászfelszerelését. Miután ezzel is megvolt, visszaült a kerékpárjára és kényelmes tempóban a célig pedálozott. Csak azzal nem számolt, hogy az időmérők elunják magukat és hazamennek, így senki nem maradt, aki feljegyezte volna az érkezését. Így Carollo kapta meg a fekete trikót, 9:57:07-tel lemaradva a győztes Coppi mögött. A versenyre beugró kerékpáros ezután már nem is alkotott se nagyot, se kicsit, visszatért az eredeti, kőműves szakmájához.
Malabrocca a kocsmai megállóval egyúttal nagy elődjének, a fekete trikó ihletőjének, Giuseppe Ticozellinek is tisztelgett, az inkább futballistaként ismert sportember 1926-ban nevezett be a Giróra. A leírások szerint már magasságával és zömök termetével is feltűnést keltő Ticozelli már a rajtokra is éppenhogy odaért, de fekete mezén fehér csillagokat viselő kerékpáros versenyzési stílusával vívta ki az elismerést, vagy lett közröhej tárgya. Ticozelli igazi amatőrként nem izgatta magát túlságosan, ha éhes volt, megállt, és csak azután haladt tovább, miután elköltötte többfogásos ebédjét.
A fekete trikót még kétszer, 1950-ben és 1951-ben adták ki, Bartali vízhordója, Mario Gestri fél perc híján öt órát kapott a győztes Hugo Koblet-tól, míg a későbbi kerékpárgyáros, Giovanni Pinarello 3 óra 26 perccel maradt el Magni mögött. Gestri nem pályázott az utolsó helyre, a képességeiből csak ennyire tellett, illetve erejét a végtelen lojalitása is felőrölte, korának egyik legmegbízhatób vízhordójának tartották a profik között csak három évet lehúzó versenyzőt. 1948-ban Aldo Binié lett a maglia negra, ő az egyetlen, aki igazán büszke is lehet rá, a 61 győzelmet jegyző olasz versenyző törött jobb karral szenvedte végig a Girót. Az emelkedőkön sokszor kényszerült tolni a kerékpárját, hogy egyáltalán haladni tudjon.
1952-től azonban már nem adják ki a fekete trikót, mert a sport szellemiségével összeegyeztethetlennek tartják az utolsó helyért való versengést. Az utolsókat azonban most is fel lehet ismerni, a 2008-as Giró óta fekete rajtszámot kap az utolsó helyen álló versenyző.
A nagy körversenyeken azonban még mindig tudnak külön rajongótáborokat gyűjteni a mezőny leglassabbjai, de hogy ne válhasson kedélyes kirándulássá egy háromhetes verseny, már régóta limitidők vannak. Aki túlságosan lemarad a szakaszgyőztestől, azt kizárják a mezőnyből.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
