Öt Tour-győzelem pezsgővel és nőkkel

2013.06.26. 23:50 Módosítva: 2013.06.26. 23:50

A nem éppen sportos életmódot folytató Jacques Anquentil lett a Tour de France történetének első győztese, aki vérre menő csatákat vívott a verseny lúzerével, Poulidorral. Az 1960-es években már a dopping is megjelent, még ha romlott halra is hivatkoztak. Az amfetaminokat szedő, verseny közben meghaló Tom Simpson halála viszont már sokkolóan mutatott rá a doppingolás veszélyeire. Tour de France-történelem, negyedik rész.

1957 fordulópontot hozott a Tour életében: 1930 óta először engedték meg, hogy a nemzeti csapatok a pólóikra szponzorok neveit nyomtassák, és ez a lépés elvezetett odáig, hogy országok helyett klubok versenyezzenek, egyre több pénzt pumpálva a Tourba és a profi kerékpársportba. Ebben az évben egy olyan versenyző is feltűnt, aki minden elődjét túlszárnyalta. Jaques Anquetilnek ötször sikerült megnyerni a Tour de France-t.

Anquetil első Tourján Walkowiak segítőjeként indult, de a címvédő betegségből felépülve gyengélkedett, majd egy bukás miatt elszálltak reményei. Anquetil már az ötödik szakasz végén magára húzhatta a sárga trikót, ám nem tudta megtartani, kilenc percet veszített az egyik etapon. Közben az egész mezőny szenvedett a kánikulában, majd az azt követő esőzéstől, így a 120 fős létszám lassan lefeleződött. Anquetil az első alpesi szakaszon visszavette a vezetést, majd egy időfutam-győzelemmel tovább növelte előnyét. A 18. szakaszon kisebb krízist élt át, nem tudta felvenni a frissítőjét, mégis összeszedte magát, majd a huszadik etap időfutamán bebiztosította első sárga trikóját.

1958-ben Anquetil feladta a versenyt, a Tour a már többször a győzelem közelében járó Charly Gaulé lett. A luxemburgi lehetetlen helyzetből, az utolsó előtti szakaszon ugrott az élre. Az első héten rengeteg időt veszített a sík szakaszokon. Az első időfutam megnyerésével javított valamit a helyzetén, de még messze volt a sárga trikótól. Gaul a Pireneusokban többször is próbálkozott támadással, de Bahamontes vele tudott tartani, míg a sárga trikót Raphaël Géminiani és Vito Favero váltogatta. Egy hegyi időfutammal Gaul már feljött a harmadik helyre, de az Alpokban műszaki probléma miatt tíz percet veszített a 18. szakaszon. A következő etapon is maradt a különbség, Géminiani 16 perccel ment előtte. Gaul a 21. szakaszon mindent egy lapra tett fel, már az első emelkedőn megszökött, csak Bahamontes tartott vele, de később ő is leszakadt, mert nem bírta elviselni a rosszra forduló időjárási körülményeket. Géminiani bajba került, hiába fordult a francia válogatotthoz, hogy vezessenek neki, megtagadták a kérését, később pedig eléhezett, 14 perccel Gaul után ért a célba. A luxemburgi még mindig hátrányban volt, de a 74 kilométeres időfutam neki kedvezett, élt is vele. Végül több mint három perccel nyerte meg a Tourt.

A Toledói Sas leszállt

Ahogy Gaul oly sokszor próbálkozott, és gyűrte le elsőként a hegyeket, úgy Bahamontest is mindig a mezőny élén lehetett látni, ha Pirenusok vagy az Alpok kaptatóin hajtottak. A Toledói Sas néven is futó versenyző 1959-ben Tour-győzelemmel vetett véget a relatíve sikertelen korszakának. Bahamontes ekkor már Fausto Coppival dolgozott, aki nemcsak a Hegyek királyra címre fókuszált, hanem az összetett győzelemre is. A spanyol segítségére volt az is, hogy francia válogatottat szétvetette a rivalizálás, Anquetil, Bobet, Roger Riviere és Géminiani is Tour-győzelemre pályázott.

Bahamontes a hegyi időfutamon érezte meg, hogy akár győzhet is, csak négy másodperccel volt a sárgatrikós Hoevaners mögött. A 17. szakaszon Bahamontes Gaullal együtt szökött meg, és ugyan a spanyol csak második lett, de az összetettben már ő állt az élen. A franciák a következő szakaszon próbáltak meg visszavágni, de Anquetil és Riviere képtelen volt együtt dolgozni, így nem tudták megrogyasztani a spanyolt, aki a végső időfutamon is tartani tudta magát.

Anquetil 1960-ban, Giro d' Italia-győzelme után pihenni akart, így a Tour favoritja Riviere lett. Az ekkor egyórás világcsúcstartó francia hozta is a formáját, egy időfutamgyőzelemmel és sikeres szökéssel jó eséllyel pályázott a sárga trikóra. Ugyan az olasz Gaston Nencini a Pirenusokban mindig rávert egy kicsit, de Riviere nyugodt maradt, tudta, az utolsó időfutamon képes lehet behozni a hátrányát. Odaáig azonban el sem jutott, a 14. szakaszon nem tudott bevenni egy kanyart, 20 méteres szakadékba zuhant, elveszítette az eszméletét és két gerinccsigolyája is eltört. Soha többé nem versenyzett. Nencininek ezután már nem volt nehéz dolga, főleg miután csapattársa, Battistini feljött a második helyre, szinte csak arra kellett vigyáznia, hogy célba érjen.

Rajt-cél győzelem Anquetiltől

1961-ben Anquetil kirobbanó formában tér vissza a Tourra, hogy legalább ne kelljen csapattársaival is harcolnia, mint 1959-ben, kikövetelte a csapatkapitányi posztot is. Magabiztosságát eredményekkel is igazolta, a két félszakaszból álló első nap után már rajta volt a sárga trikó, és ezt a három hét végéig már senki nem tudta levenni róla. Gaul ugyan hozott rajta az Alpokban, de egy bukás után már nem tudta betámadni Anquetilt. Még az időfutamban bízhatott, de azon is bukott, így még nagyobb lett a különbség közöttük. A francia 12 perces előnnyel lett Tour-győztes.

1962-ben egy új francia sztár tűnt fel, Raymond Poulidort sokan már a rajt előtt Tour-győztesnek kiálltották ki, és hiába volt nagyon jó képességű versenyző, sem ebben az évben, sem máskor nem sikerült nyernie. A közönséget mindenesetre lázban tartotta Anquetil és Poulidor vetélkedése, ami a személykedéstől sem volt mentes. Minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a másiknak odaszúrjanak. „Ha valami miatt nem nyerem meg a Tourt, ő sem fogja” - mondta Anquetil róla, és igaza lett.

A titokzatos halvacsora

A 62-es Touron Anquetil nem aratott rajt-cél győzelmet. Edzéseken órákat hajtott olykor 70 kilométer per órás tempóval is motor mögött, és ezek az edzések meglátszottak az időfutam eredményein is. A nagy áttételeket is végtelenül elegánsan hajtó francia az Alpokban nem tört az élre, csak arra ügyelt, hogy mindig a hegyimenő Bahamontes közelében legyen. Ez a taktikai kifizetődött, mert elég jó helyen állt a 20. szakaszon rendezett időfutam előtt, hogy behúzza az összetett győzelmet. Poulidor a 19. etapon tíz perccel verte a mezőnyt, de ezzel is csak a harmadik helyre tudott feljönni. Ezen a versenyen Contador marhasült-ügyének ősi verziója jelent meg. A kilencedik szakaszon több bringás is rosszul lett, és kénytelen volt feladni a versenyt. Többen az előző este felszolgált halvacsorára fogták a gyomorpanaszokat, de a közkeletű magyarázat szerint csak a doppingadagolást szúrták el.

Hiába lett nemzeti hős, a Tour-szervezők nem igazán akarták, hogy Anquetil behúzza a negyedik győzelmét is. Az 1963-as versenyen jelentősen csökkentették az időfutam-kilométerek számát, így a címvédőt arra kényszerítették, hogy a hegyi szakaszokon is többet mutasson, ha nyerni akar. Anquetil nagyjából azt a taktikát követte, amit az előző évben, amennyire csak tudott, tapadt Bahamontesre. Ez sikerült is neki, igaz, ehhez egyszer csalt is. Az ekkori szabályok szerint csak akkor cserélhettek a kerékpárt a versenyzők, ha olyan mechanikai problémájuk volt, amit nem lehetett gyorsan megjavítani. Anquetil a Forclaz-csúcsra felfelé menet géphibát színlelt, majd csapatfőnöke elvágta váltóbovdent, aki később azt adta be a bíróknak, hogy az egyszerűen elszakadt. Az új, könnyebb kerékpárral és a hegymenethez jobban passzoló áttételrendszerrel Anquetil könnyedén haladt felfelé, így tudott Bahamontes nyomában maradni. A csúcson aztán visszakapta megszokott kerépárját, amivel aztán le is hajrázta a spanyolt, és a célban kapott bónuszidővel az élre ugrott, majd az időfutammal bebiztosította győzelmét.

Pezsgő és jó nő kell a felkészüléshez

Négyszer előtte még senki sem nyert Tourt, természetes, hogy Anquetil idol lett, pedig erre a nem igazán sportos életmódjával nem szolgált rá. A szakaszok után nem egyszer gyújtott rá cigarettára, és hajlamos volt sikereit még azon nyomban megünnepelni nagy vacsorákkal és nem kevés alkohollal. „Ahhoz, hogy felkészüljek egy versenyre, nincs jobb, mint egy jó fácán, némi pezsgő és egy nő” – mondta egyszer, de egy másik aranyköpése is lezserségét igazolja. „Elég sokat iszom, ha őszinte akarok enni, túl sokat. Alig iszom vizet, kivéve, ha verseny közben megszomjaztam.”

Anquetil az 1964-es Touron sem tagadta meg magát, a pihenőnapon fogyasztott bárányvacsora után szenvedett, csapatvezetője végül pezsgővel hozta rendbe a gyomrát. Poulidor előtt ott volt az esély, hogy perceket adjon a címvédőnek, de egy küllőtörés és a szervízre való várakozás miatt végül ő veszített perceket. A 15. szakaszon azonban visszavágott, és már csak kilenc másodpercre volt Anquetiltől. Ekkor azonban Bahamontes is szakaszgyőzelemmel jelentkezett be a sárga trikóért. Anquetil azonban a következő etap időfutamán lerázta magáról, és Poulidorral szemben is növelte az előnyét. Poulidornak folytatódott balszerencsés sorozata, defektet kapott az időfutamon, a pótkerékpárjával pedig elesett a szerelője, csak akkor tudott továbbhajtani, mikor rendbehozták a kormányát. Poulidor az utolsó hegyi szakaszon megpróbált visszavágni, meg is roppantotta Anquetilt hatszáz méterrel a célvonal előtt. Hiába vert rá azonban 42 másodpercet, 14 maradt még a címvédőnek, és a záró időfutamon ezt továbbépítve, szűken, 55 másodperccel nyerte meg ötödik Tourját.

Akinek a balsors is ott ült a bicikilijén

1965-ben Poulidornak már nem kellett Anquetillel viaskodnia, de megint csak második lett. Az első időfutamot még megnyerte, majd a Mont Ventoux-i hegyi hajrában is első lett, 40 másodpercre került a sárga trikótól, ami akkor az olasz Gimondin volt. Poulidor előre bejelentette, hogy a 18. szakaszon rendezett hegyi időfutamon megint nyerni fog, de a kerékpárjával bajlódó Gimondit nem tudta megelőzni, sőt, ő kapott még 15 másodpercet. A síkon rendezett, a Tourt záró időfutamon sem változtak az erőviszonyok. Gimondi szakaszgyőzelemmel maradt sárga trikóban.

1966-ban Anquetil visszatért, de szinte már csak Poulidorral volt elfoglalva, ha nem versenyeztek, akkor a sajtón keresztül üzengettek, így a mezőny erősebb kerékpárosai a verseny első felében simán gyűjtögethették az előnyt, míg két ősellenség egymást figyelve elmaradozott a bolytól. Mire észbekaptak, már nem volt igazán esélyük ledolgozni az összeszedett hátrányt. Poulidor mindent megtett, de Lucien Aimar négyperces előnyéből alig valamit tudott faragni. Mikor eldőlt, hogy Poulidor már nem nyerhet a hátralévő szakaszokon Anquetil gyorsan fel is adta a versenyt.

A doppingeset, amin mindenki ledöbben

Az 1967-es Tourról alig valakinek ugrik be, hogy ki is nyerte, vagy hogy ez volt az első olyan verseny, ahol a versenyzők bemutatására prologót, néhány kilométeres időfutamot rendeztek. Az ezévi Tour Tom Simpson tragikus halálával rámutatott arra, hogy a kerékpársportban jelen van a dopping. Simpson a Mont Ventoux szerpentinjén imbolyogva haladt felfelé, majd leesett a kerékpárjáról, a hőségtől teljesen kikészült, beszélni is alig tudott. Az utolsó mondata, ami a sírfelirata is lett, állítólag ez volt: „Tegyetek vissza a biciklimre.” Ezt is megpróbálták, de néhány száz méter után újra elesett. Elveszítette az eszméletét, szerelője és egy nővér tartotta életben addig, míg nem érkezett egy oxigénmaszk. Negyven perccel később helikopterrel vitték kórházba, de már csak a halálát tudták megállapítani. Simpson halálának okát sohasem tisztázták, de szemtanúk állítják, látták, hogy konyakkal vesz be tablettákat, ami valószínűleg amfetamin lehetett. Valószínűleg ezek iktatták ki Simpson érzékeit, és a 45 fokos hőségben egyszerűen nem működött önkontrollja, még frissíteni is elfelejtett. A versenyt végül Roger Pigeon nyerte, aki több más társával tiltakozott a szervezőknél, amikor azok bejelentették, hogy ezentúl doppingellenőrzéseket fognak végezni. Poulidor újra kísérletezett, de nem is ő lett volna, ha nem csapja el egy kísérőmotoros a 15. szakaszon. A Tour az utolsó szakaszon dőlt el, a holland Jan Janssen egy időfutamgyőzelemmel, és az addigi legkisebb különbséggel, 38 másodperccel nyerte meg a sárga trikót.

Tour de France-győztesek 1957-1968

1957 Jacques Anquetil (francia)
1958 Charly Gaul (luxemburgi)
1959 Federico Bahamontes (spanyol)
1960 Roberto Nencini (olasz)
1961 Jacques Anquetil (francia)
1962 Jacques Anquetil (francia)
1963 Jacques Anquetil (francia)
1964 Jacques Anquetil (francia)
1965  Felice Gimondi (olasz)
1966 Lucien Aimar (francia)
1967 Roger Pingeon (francia)
1968 Jan Janssen (holland)