A kolumbiai terror már bringán érkezik

A múlt héten véget ért Giro d'Italián az első és a második helyen is kolumbiai versenyző végzett, de Nairo Quintana és Rigoberto Urán mellett még a szintén kolumbiai Julian Arredondo is nyert egy szakaszt, sőt a hegyimenők különversenyét is megnyerte. Lassan nyomasztó a fölényük, szinte terrorizálják a mezőnyt.

Kolumbiai versenyzők már az 1970-es években is elértek kisebb-nagyobb sikereket, és azóta is volt egy-egy hegyimenőjük. Ha nem ők, akkor az időfutam-világbajnokságot is nyerő Santiago Boteróra kapták fel a fejüket a nézők, de az igazi áttörés csak utóbbi pár évben következett be. A tavalyi Girón szinte beugró csapatkapitányként Urán lett második, majd Quintana is nagyot alkotott a Tour de France-on, egyedül ő tudta megszorongatni Christopher Froome-ot, és lett végül második.

Az, hogy nem csak egyszeri kiugró eredményről van szó, azt az idei Girón bizonyította be a két topversenyző. Ugyanakkor a kolumbiai kerékpársport nemcsak róluk szól. Ott van mindjárt a Columbia nevű kerékpárcsapat, amely nevéhez hűen kizárólag kolumbiaiakat igazolt. Nem véletlenül: a főszponzor Kolumbia állam. Rájöttek, hogy egy profi csapat, amely a legnívósabb versenyekre kap meghívást, nagyszerűen felhasználható országimázs-építésre. Hiszen egy átlagembernek, mi jut eszébe az országról? Esetleg Gabriel Garcia Marquez, de nagyobb eséllyel a kokain, a drogbárók, a szegénység és a terror. De most már egyre inkább a kerékpársport is.

Egyesíteni a nemzetet

Az állami szerepvállaláshoz fennkölt ideológiát is találtak. 2011-ben az akkori sportminiszter, Jairo Clopatofsky a Columbia csapattól egyenesen a bandaháborúkban és gerillaharcokban szétvert nemzet újraegyesítését várta.

Clopatofsky az 1980-as évek közepén versenyző Luis Herrerára emlékezett vissza, aki Tour de France-szakaszgyőzelmeivel és a Vuelta a Espana megnyerésével az egyszerű embereknek reményt adott akkor is, amikor az országban csúcsra járt a korrupció és a bűnözés. Clopatofsky Nelson Mandela példáját is felidézte, a dél-afrikai elnök a rögbin keresztül próbálta meg közelebb hozni egymáshoz az apartheid korszak miatt megosztott embereket.

Társadalomtudósok szerint a kerékpár azért is lehetett olyan népszerű a legsötétebb korszakban, mert az emberek a kerékpárosok fizikai szenvedésével könnyen tudtak azonosulni, a szurkolók is mindennapos szenvedésben éltek.

„Kolumbia színei lesznek a mezünkön. Olyan csapatot akarunk, amelyik nemzetközi színtéren képviseli Kolumbiát, és hogy az emberek könnyen felismerjenek minket. Azt hiszem, a kerékpárosokkal együtt ez egész országot tudjuk inspirálni, legalábbis ezt remélem.”

Ha nem is éppen a Columbia jelenti a legnagyobb inspirációt, de van jó pár olyan kerékpáros, akiért szabályszerűen megőrülnek az országban. A legjobbak, mint Quintana, Uran, Sergio Henao vagy Carlos Betancur más profi csapatokban tekernek, de a nemzeti büszkeséghez így is hozzájárulnak. A Columbia csapat az idén egyetlen etapot sem tudott nyerni a Girón, de ha hegyi szakasz volt, nyughatatlan versenyzőik mindig próbálkoztak, így állhatatos, az utolsó pillanatig versenyben lévő bringásaikra sokan emlékeznek.

Kolumbiában az 1950-es években kezdtek rákattanni a kerékpározásra, akkor még az elit szórakozása volt, de később egyre inkább a szegényebb rétegek sportágává vált. De ami még ennél is fontosabb, a kerékpározás a mindennapok része lett. A szegények számára sokszor a kerékpár az egyetlen elérhető közlekedési eszköz. Olyan természetes nálunk a bringahasználat, mint a hollandoknál.

A nagyobb városok körül mára pedig már rengeteg a profikat másoló és csúcsgépeken tekerő amatőr országúti bringás is. Ha az úthálózat éppen nem is a legalkalmasabb a kerékpározásra, ezzel sem sokat törődnek, a milliós csúcsgépekkel a földutakon is rázatják magukat. A hegyi szerpentineken amúgy őrülten vezető kamionosok is lehúzódnak, ha kerékpárossal találkoznak.

Hegyek kevés oxigénnel, ez a siker záloga

A sportág közel olyan népszerű, mint a futball. A rengeteg kerékpározóból pedig jó versenyző is akad. A kolumbiaiak a sikereiket elsősorban a hegyi szakaszokon érik el. Nem véletlenül. Kolumbiában alig találni sík vidéket, és a bringások többsége is hegyi ember, magaslaton él és készül. Kis termetű, könnyű kerékpárosok, akik hozzá vannak szokva az oxigénszegény környezethez, ami egy állóképességi sportágban óriási előny.

A mélyszegénységből érkező Giro-győztes Quintana is így edződött meg, gyerekként apja dögnehéz mountain bike-ját tekerve járt iskolába. 3000 méteres tengerszint feletti magasságról gurult 16 kilométernyit, majd a nap végén ugyanezen az emelkedőn felszenvedte magát. Akkor talán még nem gondolta, hogy a kerékpár a kitörési lehetőséget is jelenti neki.

Ennyit és így tekerni ötven évvel ezelőtt is tudtak, de hogy csak most jönnek tömegével a sikereik, annak elsősorban menedzselési okai vannak. A ‘80-as években több kolumbiai csapat is, mint a Café de Colombia vagy a Postobon is versenyzett Európában, de aztán eltűntek, így a bringásaik sem maradtak szem előtt, hogy nagy klubok igazolják le őket. Egyéni próbálkozók persze voltak, de akinek nem volt meg a megfelelő kapcsolata, nem kerülhetett profi csapatba.

Ma már kapkodnak a kolumbiaiakért. Az eredmények önmagukért beszélnek, és néhány ottani klub, mint a 4-72 (korábban Colombia Es Pasion) sorra termeli ki a potenciális háromhetes versenyzőket. A kerékpározás központja még mindig Európa, és aki benne akar lenni a sportágban, annak itt kell bázist alapítania. Az sem véletlen, hogy a Columbia is Olaszországban telepedett le, de már Kolumbiában is egyre profibbak a körülmények, és egyre több szponzor lát fantáziát a kerékpárban. 

„Ez a mostani generáció a legerősebb. A korábbiak Kolumbiában éltek, ettek és edzettek, de az új fiúk az év legnagyobb részét Európában töltik, és tudják mi vár rájuk. Nem is hasonlíthatók össze a győzelmeik azokéval a kerékpárosokéval, akik az 1970-es és '80-as években jöttek át versenyezni" - mondta Héctor Urrego kolumbiai újságíró a Cyclingweeklynek.

Hiába töltik idejük nagy részét Európában, nem felejtik el, honnan jöttek: Uran és Quintana is támogat nehéz sorsú fiatalokat, utánpótlás egyesületeket. Így lesznek ők teljes jogú nemzeti hősök.