Tudják, hogy nem csak úgy elsült a lábam

Az idei év legeredményesebb magyar bringása eddig Valter Attila, aki a Tour de Hongrie-n próbál meg ismét nagyot alakítani. A CCC Development Team versenyzője jövőre ott lenne a Giro d'Italia budapesti rajtján, és elég közel van ahhoz, hogy a világ legjobbjaival, World Tour szinten versenyezzen. Néhányukat tavaly már le is győzte a többnapos versenyeken és hegyeken erős Valter, aki a 2020-as olimpiára hegyikerékpárban és országúti szakágban is hajt a kvótáért.

A húszéves Valter a tavalyi Tour de Hongrie-n 15. lett összetettben, ezzel a legjobb magyar is volt a mezőnyben. A hegyi pontversenyben is nagyot csatázott, de végül kevéssel alulmaradt a lengyel Patryk Stosz-sal szemben. A lengyel CCC már itt felfigyelhetett rá, de a Szlovák körversenyen nyújtott teljesítménye még meggyőzőbb volt, egynapos menőket és Tour de France-on indulókat verve harmadik lett az egyik szakaszon, és azonos idővel ért be a győztes Julian Alaphilippe-pel.

„Magam sem értem igazán, hogy sikerült. Csak a végén kezdett reálisnak tűnni, hogy akár még Alaphilippe-et is elkaphatom. Hosszú szakasz volt, egész nap föl-le, föl-le. Nekem ez segített, síkon, szelezésben jobban el tudok fáradni. Egy ideig nem is fogtam fel mi történt. Jó formába lendültem, a kedvem is jó volt, mert a páromnak akkor volt a születésnapja. Amikor az utolsó hegyet kezdtük, azt éreztem, hogy már mindenki nagyon fáradt. Egyszer csak megindultam a mezőny közepéről. Ezt látták a tévében a CCC vezetői, és csak néztek, hogy ki ez, aki megy el a sor mellett. Nem is értettem, hogy kerültem Bob Jungels mögé. Ahogy közeledett a cél, egyre jobban elhittem, hogy jó eredményt érhetek el” – emlékezett vissza Valter a szakaszra, akinek aztán szerződést is kínált a CCC.

„Tudták, hogy ki vagyok, nemcsak úgy elsült a lábam egy nap, láttak már az Hongrie-n is. A szlovák körön másnap már megállított a mostani igazgatóm. Elkérte a telefonszámomat, és mire beértem a szakaszról, már hatszor-hétszer hívtak. Le is voltam sokkolva, mert akkor azt hittem, hogy a World Tour-sorba igazolnak le. Később derült ki, hogy az utánpótlás csapat is folytatja, és engem oda hívtak. Egyre több infót tudtam meg róluk, és egyre jobban tetszett. Abban is támogattak, hogy montizzak tovább.”

Valter Attilának szinte magától értetődő volt, hogy kerékpározni fog, hiszen édesapja versenyző volt, 27-szer nyert magyar bajnokságot.

Nem nyomtak otthonról, bármikor mondhattam volna, hogy nem akarom csinálni. Elég hamar megtanultam bringázni, két-három éves lehettem. Gyerekként kint voltam a Millenárison, szurkoltam neki, és én is minél jobban akartam nyomni.

Aztán nagyon nem is volt olyan napom, amikor ne mentem volna el a haverokkal biciklizni, de edzeni csak 10-11 éves koromban kezdtem. Ezzel a biciklis társasággal sok mindent kipróbáltunk, eljártunk kézilabdázni is, mert az a sportág is virágzik Csömörön, és jött egy extrémsportosabb időszak is, gördeszkáztam, BMX-eztem, és még dobolni is tanultam.”

Sokáig nem gondolt rá, hogy a kerékpározást akár komoly szinten is űzhetné, gyerekként a téli edzések monotonitását és a hideget sem szerette, de aztán átfordult a dolog, és csak nőtt benne a kedv a bringázás iránt.

Mountain bike-kal (montival) kezdte, az országúti kerékpár csak kiegészítő volt neki, mert a sokórás edzéseket ők sem végezhették terepen.

„Elindulgattunk országúti versenyeken, és láttuk, hogy van rá kapacitásunk, kedvünk és tehetségünk is hozzá. Tavalyelőtt még Dina Marci és én is inkább azt mondtuk volna, hogy montisok leszünk, aztán tavaly ez átfordult.

Sokat köszönhetünk édesapámnak. Nagyon tudatosan épített fel minket. Csoportban országúton el tudsz lógni edzéseket hátul, de montin nem tudsz lazsálni. Ha fel kell menni egy hegyre, oda nem tudsz lassan menni, mert eldőlsz.

Bár idén országúton szállítja a sikereket, már négy többnapos versenyen (Tour of Antalya, Isztriai körverseny, Belgrád–Banja Luka, Baltyk–Karkonosze Tour) végzett dobogós helyen, a hegyikerékpár is a radarján maradt, sőt az olimpiai indulásért küzd. Magyarországnak jó eséllyel egy kvótája lesz, ezért négyen meccselnek, Valter, Parti András, Dina Márton vagy Palumby Zsombor kaphatja. Valter Tokióban országúton is versenyezne, de abban kevesebb esélyt lát a kiemelkedő szereplésre.

„Országúton az is számít, hogy ki milyen lábbal kelt fel. Ott úgyis lehet jó eredményt elérni, hogy nem te vagy a legerősebb. Hegyikerékpáron szűk a mezőny, 38 fős, ebből egy tucatnyian eleve verhetőek, Ázsiából, Óceániából nem érkeznek nagyon erős bringások. A maradéknál meg előjön a napi forma, egy top 20-as eredmény is összejöhet. Országúton pedig ehhez Nibalival és Van Avermaet-vel (a címvédő olimpiai bajnok) kéne tartani a lépést.”

Valter edzéseit a World Tour-sornál dolgozó Jakub Pieniazek tervezi. Ami kicsit furcsa, hogy nem hetekkel előre tervez, hanem naponta közli az elvárt edzésadagot. „Nem is találkoztam még vele, de nagyon odafigyel rám. Azt is látja, hogy itthon jó munkát végzünk, néha finomítjuk az elképzeléseit. Édesapám nagyon sokszor eljön velem, havi 80 órát leteker. Sokat számít, hogy látja, mit csinálok, nem csak számokat, pulzus- és wattadatokat lát.”

Úgy érzi, már most sokat fejlődött, taktikailag is érettebb. „Azt kell megtanulnom, hogy ne a mezőny farkán lógjak. Az Isztrián bénáztam, hátul voltam, de ezt nem lehet megtenni sárga trikósként, bármilyen akció van, ott kell lenni, még ha ez fejben nagyon fárasztó is. Azt is meg kellett szoknom, hogy

A CCC-be könnyen beilleszkedett, a lengyel-magyar két jó barátot ő is, csapattársai is ismerték. „Ragad rám a lengyel, már értem a szakasz előtti eligazításokat, ugyan elmondani vagy leírni nem tudnám. Jó a hangulat, tavaly a sok felnőtt miatt több volt az önös érdek, jobbára magukért hajtottak, nem volt csapatmunka. Most nagyon össze tudunk dolgozni, ami szerintem jobb dolog, mint a győzelem. Elég nagy neveket magunk mögé utasítunk, nem találnak rajtunk fogást. Amikor a csapattársam megnyerte a CCC Tourt, el is sírta magát, hogy ennyit dolgoztunk érte.”

A Pannon Cycling itthon jó csapatnak számít, viszonylag jó feltételek között is működik, de még így is nagy ugrás volt a lengyel klub Valternek.

Régen egy Opel Vivaróban szorongtunk, most meg egy óriási kamionunk is van, benne 40 bringával, nekem is van három. A csapatbuszban van konyha, mosdó, zuhanyzó, ágyak, mintha egy külön páholyunk lenne. Legalább két masszőrünk és szerelőnk van minden versenyen. Jó regenerációs eszközeink vannak, kompressziós csizmát, magaslati sátort is kaphatok. Közel állhatunk a World Tour-szinthez.”

Valter a CCC fiókcsapatában versenyez, de ha minden jól megy, felkerülhet az első sorba, és akkor kiemelt versenyeken is indulhat. „A mi csapatunk feltett szándéka, hogy 2-3 embert feljebb juttat, ezek közé szerintem én is odatartozom. Jövőre meg egy kis hátszélnek látszik, hogy Budapestről indul a Giro d'Italia.

A bringás szerint már július végén, augusztusban kiderül, hogy lehetőséget kap-e a World Tourban. Abban bízik, hogy Peák Barnához hasonlóan legalább trainee-ként, gyakornokként indulhat pár versenyen már az idén. „Az edzőm azt mondta, hogy ezekkel az adatokkal már oda lehet férni. Csak ott más a tempó, lehet, hogy tök jól tudok menni a hegyre, de ha mire odaérünk, és elfáradok, már nyilván nem veszem fel a versenyt mondjuk a világbajnok Valverdével."

Valter, ahogy eddig is bizonyította, a körversenyeken lehet eredményes. „Nem szeretem annyira az egynaposokat, a többnaposok fekszenek, nyugisabbak. A testalkatom is erre jó, nem vagyok egy sprinteralkat, nem tudok nagy wattokat leadni. A hegyeket jobban is élvezem, jól érzem magamat. Most is megyek öt órát tekerni Dobogókőre, feltölt, ha hegyek között vagyok.”

A Pilis és Dobogkő az idei Tour de Hongrie-n is kulcsfontosságú lehet. „Nekem pont azon a szakaszon lesz a születésnapom, bízom benne, hogy sikerül valamit összehozni. Sokat edzek ott, a pilismaróti emelkedőn csukott szemmel is felmennék. Ott nem tervezek támadni, aki a versenyt szeretné megnyerni, az nem teheti ezt meg. Esetleg egy kisebb, 15-20 fős mezőny érkezhet a célhoz, és abból lehet egy sprintet csinálni. Szerintem a Kékes és a prológ fog dönteni a sárga trikóról. A Kékesen kell résen lenni, addig meg minél kevésbé kell elfáradni. Kis különbségek lesznek a top 10-ben.”

Úgy véli, számíthat a helyismeret. Akik nem ismerik a Kékest, könnyen elégethetik magukat, ahogy nekiugranak az emelkedőnek Mátraházán. „Onnan még van négy kilométer, két rész is nagyon meredek, 15 százalék körüli. Ha fáradtan érkezel, akkor ezek után még a lankás részek is meredeknek tűnnek.”

Valternak a TdH a szezon csúcsversenye, a csapatában is ő lesz a kapitány.

Nagyon jó lenne megnyerni ezt a versenyt, de ha nem lesz rá esélyem, akkor a hegyi trikóra vagy a legjobb magyar címre próbálok rámenni. Tavaly is rám került a legjobb magyar trikó, de én azt közös szerzeménynek tartom. Nem akartam elvenni a csapattársamtól, Dina Marcitól, erősebb volt, csak egy küllőtörés miatt lemaradt.

Tavaly Valter a TdH negyedik szakaszán érte el legjobb eredményét, ötödik lett a miskolci befutón, előtte a bükkszentkereszti emelkedőn ment nagyot. „Lenyűgöző volt, nem is gondoltam, hogy ennyi ember lesz fent a hegyen, tömött sorokban álltak, sokan gratuláltak is utána. Másnap pedig az tetszett nagyon, hogy mennyire össze tudunk dolgozni. A CCC-sek azóta emlegetik a Pannon Cycling nevét. Úgy összeálltunk, mintha öt éve profi csapat lennénk.”

A TdH után jövő májusban a Giro d'Italia lehet a magyar kerékpározás nagy dobása, ezt Valter is így látja, példaképei lehetnek egy következő generációnak, új szemléletet hozhatnak. „A Giro sorsfordító lehet a magyar kerékpársportban, nem csak a saját szempontomból. Sok fiatalt lehetne motiválni vele, jövőképet adhat, hogy van értelme a kerékpárnak, lehet pénzt keresni vele. Újra presztízs lehetne bekerülni a válogatottba, legyen az kiváltság. Amikor én kezdtem, nem volt igazán, aki motiválni tudott volna. Amikor megértettem, mi a kerékpár, akkor édesapám már edzősködött. Az már dereng, amikor Bodrogi László tekert, jó élmény volt látni, hogy szökésben volt a Tour de France-on, és milyen jól nyomta időfutamon."

(Borítókép: Valter Attila szakaszgyőzelmét ünnepli az Isztriai körversenyen - fotó:  Mario Stiehl)