A nyughatatlan harcostól és a szerény titántól lett mámoros a Tour

Az idei Tour de France-ot sokan minden idők egyik legjobb versenyének tartják. Nem is véletlenül, szinte az utolsó pillanatig tele volt feszültséggel. Sok karakter megmutatta magát, de két bringást érdemes kiemelni.

A sárga trikót 14 napig viselő francia Julian Alaphilippe újra és újra felülmúlta magát, vagány versenyzési stílusa magával ragadó volt, nem véletlenül lett óriási felhajtás körülötte Franciaországban, de nem csak a franciák tudnak lelkesedni érte.

Illetve a versenyt végül megnyerő kolumbiai Egan Bernal nem a semmiből toppant elő, de arra a modern kerékpársportban nem nagyon volt példa, hogy egy 22 éves fiatal ilyen érett versenyzéssel nyerjen háromhetes körversenyen.

Akik nem követik rendszeresen az országúti kerékpárt, azok is megjegyezhették már a két bringás nevét. Alaphillipe a tavalyi Touron megnyerte a hegyi pontversenyt, úgy szerezte meg a pöttyös trikót, hogy nem számít kimondottan hegyimenőnek, de szökésekkel, nagy küzdéssel elérte célját, és adott a franciáknak némi örömöt, akik évtizedek óta várnak már egy olyan hazai bringásra, aki visszahódítja számukra a sárga trikót, de csak részsikerekkel kell beérjék.

Tavaly Bernalnak nem volt olyan szabadsága, mint Alaphilippe-nek, de már akkor is megdöbbentő volt, hogy a 21 éves kolumbiai rezzenéstelen arccal vezet hosszú-hosszú kilométereket a legnehezebb emelkedőkön is, hogy győzelemhez segítse nagy nevű csapattársait, Chris Froome-ot és Geraint Thomast.

Az idén viszont már magáért tekerhetett Bernal, amiben szerencsétlen balesetek is közrejátszottak. Az eredeti tervek szerint a kolumbiai a Giro d'Italián tekert volna az Ineos (korábban Sky) csapatkapitányaként a rózsaszín trikóért, de egy edzésbalesetben kulcscsontját törte, így vissza kellett lépnie.

Szerencséjére elég gyorsan felépült, a Tourra pedig úgy készülhetett, hogy nem volt a lábában a Giro kimerítő háromezer kilométere. Még ekkor is megvolt az esélye, hogy csak segítő lesz, de az ötödik Tour-győzelmére készülő Chris Froome balesete és kiesése őt is kedvezőbb helyzetbe hozta. Persze még mindig ott volt ellenfélként csapattársa, a címvédő Thomas.

Az Ineosban nem példa nélküli a belső rivalizálás, de az idei Touron ebből nem lett balhé. Amikor a verseny az igazán nagy hegyek közé ért, nem volt kétséges, hogy Bernal a legerősebb. A kolumbiai a kétezer méter feletti csúcsokra menet volt igazán elemében. Thomas pedig nagyvonalúan biztatta is Bernalt, menjen, ahogy csak tud. 

Bernal, a hatalmas, a ragyogó, a JÓ

Bernal már gyerekként is hozzáedződött a magaslathoz, hiszen a 2650 méteren fekvő Zipaquira nevű településen született, nem messze Bogotától. Csapatvezetője, Dave Brailsford szerint nem is volt igazi gyerekkora Bernalnak. Valóban nem volt egyszerű helyzete, szülei elváltak, de ugyanabban a házban éltek, Bernal pedig afféle villámhárító szerepet töltött be. Nyolcévesen, egy használt bringán kezdett el edzeni apja hatására, aki maga is amatőr biciklista volt.  Bernal kilencévesen megnyert egy helyi versenyt, amire apja be sem akarta nevezni, egy barátjuk intézte elz indulást. A győzelem el is döntötte Bernal sorsát. A meglehetősen szegény családból származó fiú másfél éves tagságit kapott egy klubba. 

Tehetségét kezdetben mountain bike-ban bontakoztatta ki, az a Fabio Rodriguez irányítota az edzéseit, aki egykor a Vuelta a Espanán is indult. Ő mondogatta a gyerekeknek, hogy jobb bringázni, mint favágónak állni, ahogy a környék legtöbb férfija tette.

Bernal Dél-Amerikában nyert korosztályos versenyeket, majd 2013-ban és 2014-ben a hegyikerékpár-vb dobogóján állt, előbb ezüst- majd bronzérmet nyert juniorként. A sikerek ellenére ki akart szállni a kerékpárból anyagi okok miatt, a tanulmányaira akart koncentrálni, újságírást akart tanulni a főiskolán ösztöndíjasként. Menedzserének azonban sikerült rávennie a folytatásra. Elég hamar beigazolódott, hogy jó döntést hoztak.

A kolumbiai fiú átjött Európába, és az olasz Androni Giocattoli szerződtette le a már csak az országúti szakágra koncentráló versenyzőt, rögtön négy évre, mert el voltak ájulva Bernal teszteredményeitől. Oxigénfelvevő képessége még az ötszörös Tour-győztes Miguel Indurainét is fölülmúlta. Már 2016-ban, tapasztalatok nélkül elég jól ment, majd 2017-ben már magasabb kategóriájú versenyeken is tudott nyerni a hegyimenő, a legjobb profikkal is felvette a versenyt. Képességeire hamar felfigyelt a Sky, és kivásárolta a szerződéséből. 2018-ban még nagyobb sikereket ért el, megnyerte a Tour of Californiát és Kolumbiai körversenyt. Már ekkor azt mondták róla, hogy bárhol kapitány lehetne, de egyelőre azt akarják, hogy tanuljon a nagyoktól.

Elég gyorsan tanult, idén tavasszal megnyerte a Párizs–Nizza egyhetest, majd a Tour előtt a Svájci körversenyt is, nem véletlenül emlegették az esélyesek között. A Tour a harmadik hetéig ugyanakkor nem is igen lehetett látni, de ahogy eljöttek a nagy hegyek, tarthatatlan volt. Korábban egyetlen háromhetest teljesített, most meg úgy ment végig, mint egy rutinos öregróka.

Kolumbia eddig is bővelkedett kerékpáros tehetségekben, de Egan Bernal helyezte az országot a legmagasabb polcra, hiszen ő nyerte meg a világ legfontosabb kerékpáros versenyét. Eddig is tömegével álltak a kolumbiaiak a hegyi szerpentineken, hogy lássák Nairo Quintanát, vagy Rigoberto Uránt, de most egy még nagyobb sztár született. Olyan, aki túlszárnyalhatja Froome-ot, de akár még Eddy Merckx-et is. Az biztos, hogy már így is a mennyekbe emelték:

Hatalmas. Bátor. Ragyogó. Szerény. Tehetséges. Érzékeny. Tiszta. Jó fiú. Jó testvér. Jó vőlegény. Jó unoka. Jó kolumbiai. Fegyelmezett. Álmodozó. Jó természetű. JÓ - nagybetűkkel.

Mindez, és még sok más, a nagy Egan Bernal, aki mint egy titán, megdönthetetlen szellemiséggel tekert egészen addig, amíg történelmi győzelemmel ajándékozta meg Kolumbiát" – írta róla az El Heraldo.

Alaphilippe, a legharciasabb

Bernallal párhuzamosan Alaphilippe a franciákat röpítette mennybe, még úgy is, hogy végül nem állhatott fel az összetett dobogójára a Diadalív előtt. A legharciasabb versenyző díját azért megkapta. A cím tökéletesen kifejezi Alaphilippe karakterét. Mindkétszer szökésből kaparintotta meg a sárga trikót. Nem ismer megalkuvást, a legváratlanabb helyeken indít támadást, és ha beleáll, hihetetlen energiákat képes mozgósítani, a rövidebb emelkedőkön rendkívül robbanékony is. Jelenléte garantálja a tűzijátékot a mezőnyben. 

Stílusáról sokat elárul egyik korábbi nyilatkozata: „Legbelül szükségem van rá, hogy a versenyzésem élvezetes legyen. Szükségem van rá, hogy keményen versenyezzek, és ehhez sok akció kell verseny közben.

Talán már kevesebbet hibázok. De az biztos, hogy nem akarok olyan rendszerbe lépni, amikor úgy versenyeznék, mint egy robot, mindent kiszámolva. Abba elég hamar beleunnék.

A Quick-Step bringása káprázatos tavaszt produkált, megnyerte a Milánó–San Remót, a Fleche Wallont és a Strade Bianche-t, és még vagy fél tucat győzelmet szerzett más versenyeken. A Touron is szakaszgyőzelemre pályázott, és hogy legalább egy napig viselhess a sárga trikót, aztán minden a várakozásokon felül alakult. Alaphilippe a hosszú emelkedőkön is elég jól tartotta magát, annak ellenére is, hogy nem volt igazi segítője, a csapatot a rajt előtt nem úgy állították össze, hogy majd egy sárga trikóst kell védeni. Ő is arról beszélt, hogy nem úgy versenyzett, ahogy az összetett menők, aki az első héten minden pedálfordulatukat átgondolják, hogy spóroljanak az energiájukkal.

Alaphilippe gyerekként is olyan volt, mint kerékpárosként, majd szétvetette az energia, folyton mozgásban volt és rosszalkodott. Szülei azt szerették volna, hogy apja nyomán dobos legyen a helyi zenekarban, de besokkalt a szolfézstól, és otthagyta az iskolást 16 évesen. Egy honvédségi klubban kezdett bringázni, ő is terepen, ciklokrosszban mutatta meg először tehetségét. Ezért is elég jó a kerékpárkezelési technikája. „Julian mindig a maximumig hajszolta magát, de ez meg is tanította a fegyelmezettségre is. Edzett a kertben, vagy a szomszédunkban lévő pályán. Néha az apja ment mögötte autóval éjszaka, hogy a fényszórók fényében tudjon edzeni" – mondta róla unokatestvére, a szintén bicikliző Franck. Ahogy Bernal, ő is munkamániás.

Alaphilippe profi karrierje nehezebben indult be, csak 2013-ban, 21 évesen került a Quick-Step fiókcsapatához. Utána szépen lépkedett előre, de eleinte nem könnyen birkózott meg az óriási tempóval. Rájött, hogy még többet kell edzenie, ha a hosszú, dombos egynaposokokat is bírni akarja. Bele is vetette magát a munkába, olykor nyolcórás edzést tartott.  Ez a következő szezonokban kifizetődött, már nem csak egy segítő volt, 2015 óta már mindenki komolyan számol vele az egynaposokon, de körversenyeken is sikeres volt, a Párizs–Nizzán is volt már sárga trikós.

A Tour de France-on 14 napig volt övé a sárga trikó, az utolsó két hegyi szakaszon már nem tudta tartani az iramot a hegyimenőkkel. Előbb a második helyre csúszott vissza, majd a dobogó is elúszott, végül ötödik lett összetettben. Ő ezt egyáltalán nem élte meg kudarcként.

„Miért kellene frusztráltnak lennem? Csak kimerült vagyok, boldog és büszke arra, amit tettem, amit elértem azzal a csapattal, ami nem a győzelemre volt kitalálva. Voltak nagy pillanataink. A karrieremben elég sok minden megváltozott, de ez csak egy sport, az élet olyan pillanata, ami élvezni kell. És ez a szép."

Alaphilippe stílusa és alkata is inkább egynapos menővé teszi, de az idei Tourt látva sokakban felmerült, hogy vajon mit érhetne el, ha egyszer a háromhetesekre koncentrálna. Erre csak ő adhatja meg a választ a következő években.

Talán még Bernallal is vívhat nagy csatát.

(Borítókép:  Julian Alaphilippe és Egan Bernal (jobbra) a 106. Touron Albertville és Val Thorens közötti szakaszon 2019. július 27-én. Fotó: Jeff Pachoud / AFP)