Gedeon, Johanna
2 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Mit tegyünk, ha a sínek közé visznek egy bringaversenyt?

GettyImages-107708275
2020.03.03. 09:45

Mindig bátor vállalkozás megírni egy egész sportág történetét összetettsége és a sokezernyi információdarabka miatt. A kerékpározással sem egyszerű a helyzet, még akkor sem, ha csak százötven évnyi időtávot kell átfogni. A Hív az országút! című könyv szerzője, Chris Sidwells is a sokadik a sorban, aki megpróbálta a lehetetlent, és ugyan élvezetes olvasmányt írt, némi hiányérzetünk azért maradhat.

Sidwells könyve már az első oldalakon beszippant, szenvedélyes bevezetőjében amolyan gyorstalpalót tart azoknak is, akik elsőre nem értik, hogy egy Tour de France-szakaszon mi miért történik. Szinte ott érezzük magunkat az emelkedőn, ahol tapintható az izgalom és feszültség, és halljuk a helikopterek rotorját, a dudáló autókat, a kerekek surrogását és a szurkolók moraját. A plasztikus felvezetés után némileg szárazabbá válik az anyag, de azért a szöveg nagyon messze van a lexikonszerű felsorolástól.

Az országúti kerékpárversenyek születésével kezdünk, azzal az időszakkal, amikor még a velocipéd és a mai bringák formáját viselő széfti (safety) küzdött egymással a népszerűségért, hogy aztán néhány évtized alatt őrült távokig jusson el a sportág. Példaként az 1200 kilométeres Párizs–Brest–Párizst lehet említeni, amit a kor dög nehéz és nem megbízható bringáival, az úttalan utakon hazárdjáték volt teljesíteni.

A kerékpársport csúcsa, a Tour de France is elég meredek elképzelésnek tűnt az elején, mégis nagyon népszerűvé vált. Itt Sidwells számos, unalomig ismert sztorit is felelevenít, az ínyencségek inkább más versenyeknél jönnek elő. Például az első Giro di Lombardiát Giovanni Gerbi egy kis trükkel nyerte meg, a vasúti talpfákra rávitt verseny előtt egy héttel kis rámpákat épített a zötyögés ellen, és azokat használva szerzett előnyt. A Lombard körverseny mellett számtalan nagy klasszikus születésének történetével és jellegzetességével is megismerkedhetünk, jó is kiszakadni a Grand Tourok köréből.

Az író az angolszász bringavilágban mozog otthonosan, a belsős információi is onnan jönnek, amelyek ugyan izgalmasak, de emiatt kicsit kiegyensúlyozatlanná válik a könyv. Jó lett volna a francia, belga vagy spanyol színfalak mögé is jobban benézni. Egy-egy fejezetben azért van kitekintés a kolumbiai hegyimenők világára, a maga módján különleges ausztrál kerékpársportra és a szocialista blokkra is, ahol nem is létezett kimondva profizmus. A magyarok az országúti kerékpárban nem játszottak fontos szerepet, nemzetközi szinten talán csak a világbajnoki ezüstérmes Bodrogi Lászlót ismerik, így a főszövegben hiába is keresnénk az ismerős neveket. A magyar kiadás kapott egy másfél oldalas összefoglalót, de valószínűleg terjedelmi okok miatt ez csak a közelmúltra és a jelen ígéretes versenyzőire korlátozódik.

Sidwells ügyesen tematizálja könyvét, hol a megkülönböztető mezek, hol az időfutamok, hol a dopping köré húz fel egy-egy fejezetet, ami közben előjönnek az emlékezetes versenyek és a nagy nevek. 

Kimondottan erős részei is vannak a könyvnek. Egy átlagos rajongó sem nagyon halhatott korábban a kermessékről, a belgák háztömb körüli sorozatáról, ami kitermelte saját sztárjait és maffiáját is. Sidwells rávilágít a profi lét nyomorúságára és kegyetlenségére is, az 1990-es évekig meglehetősen esetlegesen működött minden, fizetésre nemigen számíthattak a bringások, aki tudott, egyéni turnékat szervezett, és bőröndbe tömködte az összenyert pénzét. De működtek szinte szociálisan alapon összehozott csapatok is, klub nélkülivé vált bringások álltak össze többször is, olykor francia állami támogatást, segélyt is kaptak és a Touron is indulhattak. Az igazi profizmust és megbecsültséget aztán nagy mértékben a sokszor Háry Jánosként viselkedő Greg LeMond harcolta ki. A háromszoros Tour-győztes volt az, aki először bankgaranciákat kért maga és csapattársai számára , ami aztán általánossá vált a többi klubnál is, és kiszámíthatóbbá tette a sportolók életét.

A Hív az országút! számos sztár életéből felelevenít részletet, a Tour nagymenőinek, Eddy Merckxnek vagy Jacques Anquetilnek emberi oldalát és esendőségét is bemutatja, de Sidwellsnél mintha megállt volna az idő, a kor vitathatatlanul legizgalmasabb bringásáról, Peter Saganról egy szó sem esik, ahogy a négyszeres Tour-győztes Chris Froome is árnyékban marad. Nem ők azonban az egyetlenek a jelen sztárjai közül, akik bár korszakos egyéniségek, nem kapták meg azt a figyelmet, amit megérdemelnének.

Remek ötlet volt ugyanakkor a szerzőtől az a fejezet, ami a kerékpáros szaknyelv jórészt francia szakszavait veszi végig. Ha eddig zavarban voltunk, hogy mi az az echelon, grimpeur vagy musette, a könyv után már bennfentesebbnek érezzük magunkat. 

Chris Sidwells: Hív az országút!
A kerékpárkörversenyek története
Taramix-Panem Könyvek
4900 Ft

(Nyitókép: Kerékpárosok kerülgetnek egy tehenet az 1929-es Tour de France-on. Fotó: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)