Hogyan nézz kerékpárversenyt? Kisokos kezdőknek!

Az országúti kerékpáros közvetítések során látott versenyeket két nagy csoportra oszthatjuk: egynaposokra és többnaposokra. Az egynaposoknál egyszerűbb a képlet: a résztvevők elindulnak A-ból B-be, és a leggyorsabb győz. A legismertebb egynaposok közé tartozik a világbajnokság, az olimpia, a kontinentális bajnokságok, illetve az öt „Monumentum”: a Milánó–Sanremo, a Flandria, a Párizs–Roubaix, a Liége–Bastogne–Liége és a Lombardia.

A többnaposok kapcsán már bonyolultabb a helyzet. Ezek a versenyek szakaszokból épülnek fel, a versenyzők ideje pedig összeadódik. A teljes távot leggyorsabban teljesítő bringás győz. Példának okáért egy háromnapos versenyen hiába győz valaki két szakaszon is, ha az utolsón nagy időhátrányt gyűjt, könnyen elveszítheti összetett első helyét. A versenyzők ráadásul bónuszokat is gyűjthetnek, ami tovább bonyolítja a végeredmény meghatározását. A szakaszgyőztesek például jellemzően 10 másodperc jóváírásban részesülnek, vagyis ennyit levonnak a teljes idejükből.

Egy többnapos szakaszainak száma változó lehet: a Tour de Hongrie például 2020 óta ötnaposként szerepel a naptárban. A leggyakoribbak a három-kilencnapos versenyek, a legismertebbek ugyanakkor a „Grand Tourok” (férfiaknál háromhetesek): a Tour de France, a Giro d’Italia és a La Vuelta a España.

Hogy néz ki egy versenynap?

Egyes versenynapok műfajukban is jelentősen eltérhetnek egymástól. A két leggyakoribb típus a mezőnyverseny és az időfutam. Mezőnyversenyen mindenki egyszerre áll rajthoz, és (amennyiben nem követ el szabálytalanságot) az első célba érkező győz. Időfutamban a versenyzők egyesével indulnak, legnagyobb ellenfelük pedig a múló másodpercek: a távot leggyorsabban teljesítő nyer. A versenytáv természetesen műfajtól függően változhat. Míg egy-egy mezőnyverseny a férfiaknál 200 kilométernél is hosszabb lehet, az időfutamokat jellemzően 15-50 kilométeres pályákon rendezik.

Vannak más műfajok is?

Az egyéni időfutamok kapcsán speciális műfajokról is beszélhetünk. Ilyenek például a prológok: ezek a többnaposok nyitónapján megrendezett rövid, néhány kilométeres időfutamok. Ezek az etapok jellemzően nem kapnak számozást (csak „P” betűvel jelölik őket), így a prológgal induló versenyeken a második etap lesz hivatalosan az első szakasz. Az összetettbe ugyanakkor a prológok is beleszámítanak.

Egy másik rendhagyó versenyszám a csapatidőfutam. Ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk, a kerékpár egy csapatsport: egy-egy együttes (versenykiírástól függően) öt-nyolc bringással áll rajthoz egy versenyen. Csapatidőfutamnál a csapatok közösen, váltott vezetéssel próbálják a lehető leggyorsabban abszolválni a távot. A végeredmény meghatározása viadalonként változó: leggyakrabban a negyedik célba érkező versenyző ideje határozza meg a csapat idejét. A nap végén a szakaszgyőzelmet a csapat egésze könyvelheti el, az összetettben azonban a kiemelt célba érkező mögött az egyéni idők számítanak. Például ha a negyedik versenyzőhöz mérik az időt, és a csapat negyedik versenyzője 10 perc alatt ér célba, az előtte érkező három csapattársa is az ő idejét kapja meg. A leszakadó, ötödik csapattárs, aki csak 12 perc alatt ér be, ellenben csak saját, 12 perces idejével kalkulálhat az összetettben.

A mezőnyversenyek egy különleges verziója a kritérium, amelyet rövid körpályákon rendeznek. Itt gyakran nem a versenyidő rangsorol, hanem a céláthaladásoknál gyűjtött pontok (például minden ötödik körben a célvonalon először áthaladó versenyző pontot kap). Ez nagyon hasonló a többnaposokon gyakran látható pontversenyhez.

Mi az a pontverseny?

A mezőnyversenyeken a szervezők úgynevezett részhajrákat is kijelölnek. Ezek az útvonalon előre jelzett és meghatározott pontok, ahol az első áthaladók valamilyen jutalomban részesülnek. Ez lehet bónuszmásodperc, lehet pont, vagy mindkettő.

Nemcsak a szakaszgyőzteseket vagy az összetett bajnokot díjazzák a kerékpárversenyeken, hanem vannak más összevetések is. A leggyakrabban használt a pontverseny. A versenyzők érkezési sorrendben pontokat kapnak a célban (például a szakaszgyőztes tízet, a második helyezett nyolcat, a harmadik hatot stb.) és a részhajráknál is. A verseny végén a legtöbb pontot gyűjtő versenyző lesz a pontverseny bajnoka.

Hasonló összevetés egy másik gyakran használt kategória, a hegyi pontverseny is. Ennek során az emelkedők tetején kerülnek kialakításra a részhajrák. A hegytetőn érkezési sorrendben gyűjtenek pontokat a versenyzők – minél nehezebb a hegy, annál többet. A verseny végén a legtöbb hegyi pontot gyűjtő versenyző nyeri a hegyi pontversenyt – döntetlennél a nehezebb hegyeken szerzett elsőség rangsorol.

Az összetettben legjobb helyen álló versenyző, a pontverseny és a hegyi pontverseny éllovasa is különleges mezt visel – ezeket nevezzük megkülönböztető trikónak. A Tour de Hongrie-n az első helyezett sárga, a pontverseny vezetője zöld, a hegyi pontversenyé piros, a legjobb helyen álló magyar pedig fehér trikót visel.

Kik állnak rajthoz a kerékpárversenyeken?

A leggyakoribb tévedés, hogy a kerékpársportot kizárólag egyéni versenyzők küzdelmének tekintjük. Bár a végelszámolásnál az egyéni idők döntenek, a kerékpársport klasszikus csapatsport, amely során az együttesek legjobb versenyzőiket igyekeznek a lehető legkedvezőbb pozícióba hozni.

A profi versenyeken, így a Tour de Hongrie-n is profi kerékpáros klubok állnak rajthoz. A versenyzők száma csapatonként a versenykiírástól függ: leggyakrabban hat-hét (Grand Tourokon nyolc) fős sorokról beszélhetünk. Mivel egy-egy csapat több versenyen is megfordulhat ugyanabban az időpontban, egy klub teljes kerete akár 30 versenyzőt is számlálhat.

Melyek ezek a csapatok?

A profi kerékpársportban a férfiaknál és a nőknél is három kategóriába sorolják a csapatokat. A legmagasabb az úgynevezett WorldTeam kategória, melybe a világ legjobb 18 férfi és 15 női klubja tartozik. Ők állnak rajthoz a legnagyobb, úgynevezett WorldTour-versenyeken. Jelenleg három magyar versenyző teker WorldTeamben: a férfiaknál Valter Attila (Visma – Lease a Bike), a nőknél Vas Blanka (SD Worx – Protime) és Zsankó Petra (CERATIZIT).

A második szinten a 17 férfi és hét női ProTeam következik. Ők már kaphatnak meghívást a legnagyobb versenyekre, de még elindulhatnak a kisebb kategóriákban is. Ezen a szinten jelenleg egy honfitársunk versenyez: a Tour de Hongrie négyszeres fehér trikósa, Dina Márton (Euskaltel – Euskadi).

A harmadik vonalat az úgynevezett Continental Teamek (kontinentális csapatok) jelentik. Ez a kategória a belépési küszöb a rangosabb versenyekre, de ezek a klubok lokális szintű, amatőr vagy félamatőr viadalokon is megfordulnak. Belőlük már lényegesen több van (összesen 214), ráadásul három magyart is találunk köztük. Ezek az Epronex – Hungary Cycling Team, a Karcag Cycling ÉPKAR Team és a Team United Shipping.

A klubcsapatok mellett profi versenyeken időnként nemzeti válogatottakkal is találkozhatunk. A válogatottban nem állhat rajthoz olyan versenyző, akinek a klubja egyébként a mezőnyben van, nehogy jogosulatlan előnyt jelentsen a végelszámolásnál (hiszen, ahogy látni fogjuk, korántsem mindegy, hogy egy csapat hány versenyzővel kalkulálhatja a stratégiáját).

Milyen típusú versenyzők vannak?

Egy-egy verseny útvonala nagyban meghatározza a végkimenetelt. Egy lapos, sík mezőnyversenyen például nehéz különbséget kialakítani a versenyzők között, így általában sokan érkeznek egyszerre a célba. Ilyenkor a legnagyobb esélyesek a sprinterek, akik általában izmosabb, fizikálisabb kerékpárosok. A sprinterek rövid távon hatalmas erőkifejtésre képesek, így az utolsó pár száz méteren könnyedén 70 km/óra fölé gyorsulva harcolnak a győzelemért. Hátrányuk, hogy méreteik miatt nehezebben küzdenek meg az emelkedőkkel. Napjaink legjobb klasszikus sprinterei közé tartozik Jonathan Milan, Jasper Philipsen, Tim Merlier vagy Lorena Wiebes.

Abban az esetben, ha egy mezőnyversenyen két versenyző között a különbség nincs egy másodperc, azonos időt kapnak a végelszámolásnál. Ennek köszönhetően a sík versenyeken általában nagy létszámú csoportok zárnak azonos idővel. A sík szakaszokon a különbséget így a technikás, szűk és kanyargós útvonalak, az időjárási viszonyok (eső, szél) vagy a terepviszonyok (kocka- vagy macskakő, murva stb.) jelenthetik. A nagy többnaposok azonban jellemzően időfutamokon, és a hegyeken dőlnek el.

Az időfutamok specialistái számára fontos a jó állóképesség és az akár egy órán át folyamatosan fenntartható nagy teljesítmény, ugyanakkor legalább ennyire fontos a megfelelő pozíció és az aerodinamika. Ekkora sebességnél ugyanis már korántsem lényegtelen a versenyző légellenállásának mértéke. A csapatok ennek megfelelően speciális ruházattal, sisakkal és kerékpárral igyekeznek versenyzőiket a legjobb helyzetbe hozni. Igazi időfutam-specialistának tekinthető Filippo Ganna, Joshua Tarling, Marlen Reusser vagy Chloe Dygert.

Az emelkedők kapcsán még ennél is összetettebb a képlet. Emelkedő és emelkedő között is van különbség – a nemzetközi szaksajtó nem feltétlen különbözteti meg egymástól a dombos, a közepesen hegyes („medium-mountain”) és a magashegyi szakaszokat. A rövid dombokon az erősebb és robbanékonyabb versenyzők részesülnek előnyben, akik minél többször képesek hirtelen sebességváltásokra és intenzív erőkifejtésekre. Ilyen versenyző Mathieu van der Poel vagy Lotte Kopecky. Az ő elnevezésük „puncher” (vagy franciásan „puncheur”).

Ahogy az emelkedők egyre hosszabbak, meredekebbek vagy magasabbak lesznek, úgy nő az állóképesség szerepe, és úgy válik egyre fontosabb tényezővé a méret. A világ legjobb hegyimenői jellemzően vékony, szívós, gyakran alacsony versenyzők, akiknek így kisebb tömeget kell felcipelniük a hegytetőre. Szintén előny, ha valaki sok időt tölt magaslaton, és szervezete jobban alkalmazkodik az oxigénhiányos környezethez. Tipikus hegyimenőnek tekinthető például Jonas Vingegaard, Egan Bernal vagy Katarzyna Niewiadoma.

A fenti kategóriákról fontos megjegyezni, hogy igencsak általánosítóak, és a versenyzők túlnyomó többségét nem lehet egyetlenegybe besorolni. Remco Evenepoel például nemcsak az időfutamot nyerte meg a párizsi olimpián, de a rövid emelkedőkkel tarkított mezőnyversenyt is. Tadej Pogacar és Demi Vollering azon túl, hogy napjaink legjobbjai a hegyeken, időfutamban és rövidebb emelkedőkön is rendre le tudják győzni a specialistákat. Wout van Aert pedig időfutamot, sprintszakaszt és 2000 méter feletti hegyi befutót is tudott nyerni a 2021-es Tour de France-on.

Ráadásul nemcsak a versenyzők többdimenziósok, de maguk a versenyek is. A Milánó–Sanremo például egy kevés szintemelkedésű, de borzalmasan hosszú, csaknem 300 kilométeres egynapos. A táv végén két nem túl meredek, nem túl hosszú emelkedő, a Cipressa és a Poggio állja a versenyzők útját, majd egy technikás lejtmenet következik a célig. Aki tehát meg akarja nyerni a versenyt, annak nem elég, ha csak jó az állóképessége: túl kell élnie az emelkedőket, ahol a „puncherek” mind támadni fognak; a lejtmeneteket, ahol a legképzettebb bringások próbálnak elszakadni; és ha valaki nem egyedül érkezik a célba, meg kell tudnia nyerni a sprintet is. És akkor még csak egy egynaposról beszéltünk, nem egy 21 szakaszos Grand Tourról, ahol mindennap hasonló kihívások sora vár a bringásokra.

Kisokosunk a következő résszel vasárnap folytatódik. Többek között érintjük a kapitányok szerepét, hogy hogyan dolgoznak együtt a versenyzők, hogy kik azok a félvezetőemberek, és így tovább.