Ezért haladnak szorosan egymás mellett a kerékpárversenyzők

Ha lemaradt az első részről, ide kattintva olvashatja el! 

Hogyan történik a rajt?

A verseny egy úgynevezett lassú rajttal indul el, mely során mindenki felsorakozik a felvezető autó mögé, és egy csoportban, lassan elhagyja a rajtvárost. Maga a küzdelem az éles rajtnál kezdődik, melyet a versenyigazgató az autóból zászlólengetéssel jelez. Ekkor indulnak az első támadások. A legtöbb versenyzőt magában foglaló csoportot nevezzük főmezőnynek, a főmezőnytől korai támadással elszakadó csoportot pedig szökésnek.

Miért haladnak egy csoportban a kerékpárosok?

A sportág stratégiájának középpontjában a szélárnyék áll. Aki csak hobbiszinten is bringázott már, pontosan tudja, mennyivel nehezíti a haladást, ha széllel szemben kell kerékpároznunk. Ha ugyanakkor valaki mögött tekerünk, lényegesen kevesebb energiabefektetéssel tudunk hasonló sebességgel haladni, mintha egyedül lennénk. Minél jobban elzárnak egy versenyzőt a széltől, annál több energiát tud megspórolni. A csapatok ennek megfelelően a kiemelt embereiket próbálják megóvni, miközben a segítők viszik a tempót, hordják a kulacsot, vagy készítenek elő támadásokat.

Kik a kiemelt emberek, azaz a kapitányok?

Ezt a kérdést két tényező határozza meg. Az egyik a verseny karakterisztikája. Egy sík egynaposon a csapat legjobb sprinterét igyekszik megóvni, míg egy komoly hegyi szakaszon a hegyimenőt próbálják a lehető legkisebb energiabefektetéssel eljuttatni a támadási ponthoz. A többnaposokon emiatt gyakran több kapitányra kell figyelniük a csapatoknak. A 2024-es Tour de Hongrie nyitó szakaszán például a BORA-hansgrohe egyszerre igyekezett helyzetbe hozni a csapat legjobb sprinterét, Sam Welsfordot, és próbálta a lehető legnagyobb biztonságban tudni az összetett esélyesét, a sprintben sokkal lassabb, a hegyeken viszont sokkal erősebb Emanuel Buchmannt.

A másik fontos szempont a rendelkezésre álló keret. Ha egy verseny befutója sík, a cél előtt viszont található egy kisebb emelkedő, több stratégia is kifizetődő lehet. A legoptimálisabb nyilván az a forgatókönyv, ha jó sprinter és jó hegyimenő is található a csapatban, ez a luxus azonban a legtöbb csapatnak nem áll rendelkezésére. Szintén előny, ha olyan, Wout van Aerthoz vagy Mads Pedersenhez hasonló hibrid versenyzője van a csapatnak, aki az emelkedőket is jól bírja és jó a végsebesége is – ők azonban ritkák, mint a fehér holló. A csapatok többségének így választania kell. Azok, akik a legjobb sprinterekkel rendelkeznek, inkább passzívak lesznek, és megpróbálják átjuttatni kapitányukat az emelkedőn. Azok, akik nem érdekeltek a mezőnyhajrában, támadni fognak.

Mikre érdemes figyelni az éles rajtnál?

A versenynek számos kritikus pontja van, melyeknek kulcsfontosságú hatása lehet a végeredményre. Az első ilyen az éles rajttól a szökés kialakulásáig tartó időszak.

A szökésbe kerülő versenyzők mindig okkal támadnak. Példának okáért nézzük meg a 2024-es Tour de Hongrie utolsó szakaszának szökését. Mark Cavendish, a verseny egyik legjobb sprintere azért menekült előre, mert három részhajrá is szerepelt az útvonalon, melyeken pontokat gyűjthetett, hogy átvegye a vezetést a pontversenyben. Erre a célra csapata egy segítőjét, Michael Mörkövöt is a szökésbe rendelte. Ugyanakkor nézzük meg például a Flanders – Balosie versenyzőjét, Vincent van Hemelent. A hegyi pontversenyt ekkor csapattársa, Siebe Deweirdt vezette. Mivel Deweirdt nem tudott bekerülni a szökésbe, a csapat előre küldte klubtársát, hogy az összes hegyi hajrát próbálja megnyerni, ezáltal pontokat rabolva Deweirdt riválisaitól. Az akció végül sikerrel járt, Deweirdt megtartotta a piros trikót.

A legnagyobb esélyesek csapatai folyamatosan kontroll alatt tartják a szökéseket. A riválisnak tartott versenyzőket jóval kisebb eséllyel engedik el a mezőnyből, mint az esélytelennek vélt bringásokat. Emiatt a kiscsapatok gyakori vendégei a szökéseknek. Rájuk a korábbi években jellemző volt, hogy médiaszempontok miatt szöknek: céljuk a televíziós közvetítésben való kiemeltebb megjelenés és ezzel új szponzorok behúzása volt. A sportág és a médiapiac átalakulásával ezek azonban fokozatosan elkezdtek kikopni a sportágból.

A szökés és a főmezőny távolsága folyamatosan változik a verseny alatt. Azok a csapatok, akik a szökésbe küldtek embert, általában nem dolgoznak a mezőnyben, hiszen a saját esélyeiket csorbítanák azzal, hogy az úton elől lévő csapattársukat üldözik. Inkább megbújnak a mezőnyben, és energiát spórolnak arra, ha elkapnák a szökést. A munka oroszlánrészét így a legerősebb csapatok vállalják magukra.

Hogyan dolgoznak együtt a versenyzők?

Optimális esetben egy csoport tagjai váltott vezetéssel haladnak előre, és megosztják a munkát. Egyes versenyzők azonban megpróbálnak kibújni a munka alól, hogy fárasszák riválisaikat, miközben ők a szélárnyékban pihennek. Az ilyen versenyzőt a többiek megpróbálhatják lerázni, ám az az eset is előállhat, hogy teljesen megbomlik a csapatmunka. Ez eredményezi a hirtelen lassulásokat is: senki nem akar a sor elején állni és plusz erőt befektetni azért, hogy a végén lesprinteljék a kipihentebb riválisok. Fontos előny lehet, ha egy csapat több versenyzőt ad egy ilyen csoportba. A 2024-es pécsi példánál maradva például Michael Mörköv „duplán” dolgozott: sokat tekert a szökés elején azért, hogy a csoport a mezőny előtt maradjon, miközben kapitánya, Cavendish addig pihenhetett anélkül, hogy utolérték volna.

Milyen kritikus szakaszai vannak még a versenynek?

A részhajrák kiemelten fontosak, hiszen a versenyzők pontokat és másodperceket is szerezhetnek rajtuk. Az emelkedőkről már sok szó esett: minél nehezebb egy hegy és minél közelebb van a befutóhoz, annál meghatározóbb lehet a szerepe a végelszámolásnál. Fontos szem előtt tartani, hogy egy lankásabb hegyen, ahol gyorsabban tekernek a kerékpárosok, sokkal nagyobb a szélárnyék szerepe, mint a tíz százalékos meredekeken.

Az időjárás is fontos faktor lehet, különös tekintettel a szélre. A szembeszél nem kedvez a támadásoknak, hiszen a szökevény hamarabb elfáradhat, mint a mezőnyben szélárnyékban pihenő versenyzők. A hátszél ellenben a támadókat segíti. A legizgalmasabb az oldalszél: ilyenkor a mezőny jellegzetes, az úton keresztben elterülő, átlós alakot vesz fel. Ezek az úgynevezett „echelonok”. A keresztbe fújó szél könnyedén darabokra szakíthatja a mezőnyt, így ilyenkor a helyezkedés szerepe felértékelődik.

Az útviszonyokra is érdemes figyelni. A legnagyobb belga és francia egynaposok kockaköves szektorokat vonultatnak fel, melyek rossz minőségűek és ráznak, ráadásul gyakran meredek emelkedőkön találhatóak. Olaszországban a Strade Bianchét, Franciaországban a Tro Bro Leónt tette híressé a fehér murva, mely szintén nehéz akadály elé állítja a bringásokat. De önmagában egy technikás, kanyargós pálya, egy szűk út vagy egy-egy körforgalom is olyan kulcspontot jelenthet, melyre a csapatvezetők felhívják versenyzőik figyelmét.

Mi történik egy sprintbefutónál?

Több, egymástól teljesen ellentétes forgatókönyvről is beszélhetünk a versenyek végén, de tekintsük át a leggyakoribb forgatókönyveket. Az első egy klasszikus mezőnyhajrá egy sík szakasz végén, ahol a csapatok megfogták a szökevényeket. Ilyenkor az utolsó tíz-tizenöt kilométeren már hatalmas a helyezkedés a mezőny elején. A sprintercsapatok úgynevezett vonatokat formálnak, melyekben a segítők sprinterük előtt fogják a szelet. A többnaposokon ilyenkor az összetett esélyesek csapatai is az élen tömörülnek, hiszen a mezőny elején kisebb eséllyel keveredik bele kapitányuk egy bukásba vagy szakadásba.

Három kilométerre a céltól jön egy kritikus pont. Itt lép életbe a három kilométeres szabály, vagyis ha valaki ezen belül szenved technikai hibát vagy keveredik bukásba, és emiatt leszakad, akkor is megkapja annak a csoportnak az idejét, amelyben tekert. Három kilométerre a céltól az összetett esélyesek csapatai elkezdenek visszamaradni, helyüket pedig átveszik a sprintervonatok. A sprinterrel nem rendelkező csapatok ilyenkor hosszú támadásokkal próbálkozhatnak meglepni ellenfeleiket.

A felvezetőemberek feladata az, hogy sprinterüket a lehető legjobb pozícióba helyezzék, mielőtt megkezdi a sprintet. A műfaj legjobbjai, például Danny van Poppel vagy Simone Consonni önmagukban is erős sprinterek, kiváló helyzetfelismerésükkel párosítva pedig halálos fegyverek lehetnek sprintereik számára. Azok a sprinterek, akik nem rendelkeznek ilyen csapattárssal, riválisaik mögött próbálnak pozíciót fogni. Hatalmas a tülekedés és a lökdösődés, ami a verseny legveszélyesebb időszakává teszi a sprintbefutókat. A végső hajrá indításának pillanata nagyban függ a versenyző képességeitől, a domborzattól (emelkedik vagy lejt a célegyenes), a kanyaroktól és a riválisok helyezkedésétől is.

Mi történik egy hegyi szakaszon?

Az emelkedőkön is fontos szerep hárul a segítőkre. Olyan tempót igyekeznek diktálni a mezőny elején, mely a csapat kapitányának még éppen megfelelő, a riválisoknak azonban már túl gyors. A segítő egészen addig viszi ezt a tempót, míg teljesen el nem fogy az ereje – ekkor átadja a helyét a sorban következő embernek. Az utolsó hegyi segítők általában nem omlanak össze ilyen látványosan: afféle biztonsági opciót jelentenek a kapitány mögött, ha ő megzuhanna.

A hegyi menők között is különböző profilokat találunk, ez pedig szintén meghatározhatja a hegyek stratégiáját. Primoz Roglic például kiválóan sprinter nehéz hegymenetek végén. Ellenfeleinek így nem elég vele együtt megérkezniük a befutóhoz – már korábban le kell szakítaniuk őt, ha nem akarnak kikapni. Jonas Vingegaard nem ilyen gyorslábú, viszont hosszú, magas hegymenetekben bármely riválisát képes kivéreztetni akcióival. Amennyiben pedig a befutó nem a hegytetőn található, hanem egy lejtmenetet követ, az olyan versenyzők szerepe is felértékelődik, mint Tom Pidcock vagy Puck Pieterse, akik kiváló technikai képzettségüknek és halált megvető bátorságuknak köszönhetően a lejtmenetekben is képesek elszakadni riválisaiktól.