Ma már nemcsak a versenyt akarjuk látni, hanem az embert is mögötte

Hogyan került kapcsolatba a Tour de Hongrie-val, és mikor vált a produkciós csapat vezetőjévé?

A kétezres évek elején keresett meg minket Eisenkrammer Karcsi, hogy az akkor még – innen nézve – kőkorszakinak számító technikai lehetőségeket kihasználva próbáljunk valamilyen megoldást találni arra, hogy a TDH valamilyen módon meg tudjon jelenni a tévében. Az első partner a Sport TV volt, akiknek napi félórás összefoglalót készítettünk estére. A szakmának talán mond valamit, hogy az adásokat még betára kellett leadnunk, és minden este sofőr vitte a Lomb utcába Máté Paliékhoz. Félelmetes, hogy mennyit fejlődött az esemény, sok szempontból: emlékszem, az első években már egy minőségi kollégiumi szoba is örömet okozott a stábnak esténként... Idővel aztán a produkció – ahogy a verseny is – szintet lépett, és roppant büszkék vagyunk, hogy ezt ránk bízták a szervezők.

Mit jelent önnek személyesen, hogy idén századik születésnapját ünnepli a Tour de Hongrie?

Azt, hogy öregszünk – mert ezek szerint már húsz éve ott lehetünk. Annyira megszerettük ezt az eseményt, hogy a kollégák által is leginkább várt produkció lett az évben. Kevés olyan „hiper produkció” készül az országban, ami ennyire közel áll a világelithez. És mindamellett, hogy évről évre fejlődik a szervezés és a hangulat, megmaradt ugyanolyan családiasnak. Hatalmas számok ezek, nem sok hazai versenysorozat élt meg ekkora időt...

---

Van olyan különleges emléke, pillanata a korábbi versenyekről, amit sosem felejt el?

Rengeteg emlékezetes kép sejlik fel: a 2017-ben még tejfelesszájú Tadej Pogacar Peák Barna mögött lett harmadik az összetettben, Mark Cavendish és Dylan Groenewegen kazincbarcikai befutója, vagy Peter Sagan futam közbeni dedikációja mind különleges pillanat volt. Sportérték tekintetében mégis Valter Ati kékesi győzelme ugrik be elsőként, mert az még nekem, sokat látott producerként is hidegrázós élmény volt. Szakmailag pedig talán a 2004-es harmadik szakasza utáni műsor adásba kerülése volt a legkalandosabb mentés. Óriási csúszásban voltunk, amikor egy vihar miatt elszállt az áram a kecskeméti kollégiumban, ahol az adást írtuk ki éppen. Mivel újra elkezdeni már nem volt idő, így két részletben kellett felvinni a bejátszót. A helyzetet a sportág legendája, Kiss Gyuri, az akkor futó „Gyuri megmondja” rovat gazdája – egyben profi sofőr – mentette meg, aki a szakadó esőben, a felvezető rendőrt is megelőzve 22 perc alatt ért be a Sport TV-be a kazettával. Mi meg remegő kézzel vártuk, hogy adásba kerül-e: de sikerült.

---

Miben különbözik egy országúti kerékpárverseny közvetítése más sportágak közvetítésétől?

Röviden: a távolságban. Míg egy focipálya 100–120 méter, és pár száz méter kábelezéssel megoldható, itt több száz kilométeren zajlik a verseny. A befutó kivételével szinte minden jelet más módon kell eljuttatnunk a közvetítőkocsiba – jelentős minőségromlás és késleltetés nélkül. A kamerák folyamatosan mozgásban vannak, esőben, szélben, negyven fokban, motoron ülve – és a jelet is továbbítani kell. A kommunikáció, a logisztika: elképesztő kihívás minden szinten.

---

Milyen különleges technikai megoldásokat kell alkalmazni a verseny élő követéséhez?

A közvetítés lelke a helikopter és a motoros kamerák. Ezek adják a képek 95%-át, és olyan szakemberek dolgoznak rajta, akik hetekkel később már a Touron vagy a Vueltán ülnek. Bámulatos állóképesség kell hozzá: négy-öt órát motoron ülve, kamerával a vállon, úgy mesélni képekkel, hogy közben mindent mozgásból kell lekövetni. De talán ennél is fontosabb a helikopteres stáb és az arra szerelt cineflex kamera, az operatőr–pilóta összhang, az a fajta látvány, ami miatt sokan órákon át csak a heli képét nézik. Nemcsak a történetmesélés, hanem a tájjal való összeolvasztás is itt dől el. Ezt az iskolát Jean-Maurice Ooghe alapozta meg: ő volt a Tour de France legendás rendezője, aki a sport és a táj ábrázolásának egyensúlyát tette a közvetítés központi elemévé. Frankofón emberként amúgy is rajongok a francia kultúráért, de amit a kerékpárversenyek közvetítésében a Tour de France révén ő hozott, az konkrétan számokkal kimutatható az ottani turizmusban is.

---

Hogyan kommunikál egymással az operatőri stáb, a közvetítőkocsi és a kommentátorok?

Technikailag egy bonyolult intercom rendszeren keresztül kommunikálunk, több csatornával, ahol mindenki tud mindenkivel – külön és egyszerre is. Az egész központja a rendező, aki folyamatosan instruál. Vannak „ókori” megoldások is: például az M4 Sport kommentátoraival SMS-forródróton vagyunk, így tudjuk a történetmesélést szinkronizálni, friss infókat küldeni, mikor mi jön. Mára számtalan kis geg is bekerült: sárga trikós kecske, Für Elise-re komponált kastély-snittek – ezek is szerves részei lettek a műfajnak.

---

Mi az, amire a nézők nem gondolnának, pedig kulcsfontosságú?

A repülő. Kevesen tudják, de a helikopter fölött még van egy szint: több ezer méteren tekereg egy repülőgép, ami visszatükrözi a motoros és heli képeket a befutóban álló közvetítő kocsiba. Ez azért kell, mert az RF jelek útját bármi állhatná, de így meg tudjuk kerülni az akadályokat. A repülés szerelmeseinek ajánlom: érdemes ránézni a flightradarra, mikor jön a mezőny – ott „firkál” mindig egy gép.

---

Milyen kihívásokat jelent a produkciós csapat számára a többnapos, több helyszínes verseny?

Egyrészt kiváló állóképességet kíván – egy műszak reggel 8-tól este 10-ig is tarthat, és a csapatbemutatóval együtt hat napig megy a hajtás. Másrészt komoly koncentrációt igényel: minden nap újratervezés van, akár a rendező, akár a heli pilóta vagy a mobil operatőr szintjén.

---

Mi alapján dől el, hogy melyik versenyző vagy pillanat kerül fókuszba egy napi összefoglalóban?

Van prioritás: helyezés, csapat, név, történet. De végső soron az adásrendezőn múlik, aki képpel is el tudja mesélni a sztorit, akár kommentár nélkül. Tudnia kell, ki aznap az esélyes, ki érdekes taktikai szempontból, és persze segítenie kell a kommentátoroknak is, hogy építsenek a képre. A verseny ma már komoly nemzetközi esemény, de mi haza is beszélünk egy kicsit – igyekszünk a magyarokat is minél többet mutatni.

---

Milyen szempontok alapján készülnek a színes riportok?

A világ sportközvetítése abba az irányba megy, hogy mindent lássunk a kulisszák mögül is. Mi is ezt próbáljuk megmutatni a napi anyagainkkal. Már harmadik éve csináljuk az „Après Tour – a levezető kör” című műsort, ami esténként elemzi a napot, szakértőkkel, főszereplőkkel, lazábban – az M4 Sporton. Két éve végigjártuk az útvonal mentén fellelhető valamennyi érdekes és ritka szakmát, látványosságot és kistermelőt, így remélve, hogy az érdekességeken túl, az ország ízeit is sikerül belecsempészni a közvetítésbe.

---

Mennyire fontos ma már a storytelling?

Ma már nem kérdés, hogy a storytelling az élő sportközvetítések egyik legfontosabb eleme. A Formula–1 népszerűségét is megtolta a Netflix-sorozat – az a tény, hogy a sisak mögötti arcokat is látjuk. A nézők nemcsak a verseny állását akarják látni, hanem az emberi történeteket is mögötte: ki az a fiatal, aki épp élete első szakaszgyőzelméért küzd, vagy milyen háttérdráma zajlik egy bukás után. Egy jól elmesélt történet érzelmileg is bevonja a nézőt – és ez a kulcs a hosszú távú elköteleződéshez. A legnagyobb nemzetközi példák, mint az F1 Netflix-sorozata vagy a „Tour de France: Unchained” is ezt erősítik: a sport akkor működik igazán képernyőn, ha karaktereket és drámát is kapunk mellé. Nálunk, a Tour de Hongrie-nál is egyre fontosabb, hogy a közvetítés ne csak adatokat, hanem élményt és történetet adjon – akár egy szökés hátteréről, akár a magyar bringások küzdelméről. Nem titok, hogy a „Peloton szívében” mintájára előbb-utóbb, – ha nem is annyira grandiózus formában, de – mi is szeretnénk valami hasonlót csinálni a TDH-ról.

---

Mennyit változott a technológia az elmúlt tíz évben?

Nem is összehasonlítható. Ma már tényleg közelebb állunk a három nagy körverseny közvetítési szintjéhez, mint valaha. Ugyanazt a technikát használjuk, köszönhetően belga partnercégünknek, az EMG-nek. Sikerült idehoznunk Romain Francois-t, egy fiatal francia rendezőt, aki Jean-Maurice Ooghe tanítványa – tőle nemcsak technológiát, hanem szemléletet is tanultunk. Idén Vajda László, az ország egyik legtehetségesebb rendezője veszi át tőle a stafétát – eddig mellette dolgozott, most készen áll megmutatni, mire képes.

---

Milyen újdonságokra számíthatunk idén?

Idén az útvonal is adja magát – talán soha nem volt ilyen látványos. A budapesti rajt utáni balatoni nap? A legendás kékestetői befutó? Az utolsó napi pilisi körözés, bazilika előtti finissel? Nehéz lenne előre eldönteni. Mi minden eddiginél több vizuális megoldással készülünk: új trükkök, nagy látószögek, új ritmus – ünnepi kiadás.

---

Hogyan látja a jövőt: merre fejlődhet a közvetítés?

Szerintem a jövő a még látványosabb, még személyesebb és adatvezérelt közvetítéseké. Egyre több valós idejű adatot tudunk megmutatni a nézőknek – például wattokat, pulzust, pozíciót –, amit akár mesterséges intelligencia is elemezhet. Jönnek az FPV drónok, a 360 fokos kamerák, és már ott tartunk, hogy a néző választhatja ki, melyik bringást követi. De legalább ennyire fontos a storytelling: ma már nemcsak a versenyt akarjuk látni, hanem az embert is mögötte – a küzdelmet, a döntéseket, az érzelmeket. A cél, hogy élményt adjunk – ne csak képeket.