A Magyar Kannibált nem falta fel a hideg

2014.04.12. 21:16
A világ legkeményebb sífutóversenyén Gombos Károly indult első magyarként. A Kannibál nevet is megkapó sífutó ötödikként végzett, majdnem elfagyott a lába. A helyiek bálnahússal kínálták, de az ivás sokkal fontosabb. Volt olyan versenyző, aki elájult, mert kiszáradt.

A grönlandi Sisimiutból induló Arctic Cicle Race-t sokáig csak úgy reklámozták, hogy ez a világ legszebb sífutóversenye, aztán meghívták Björn Daehlit, aki a promóciónak is új irányt szabott. Miután befejezte, azt mondta, ez a világ legnehezebb sífutóversenye. Egy nyolcszoros sífutó olimpiai bajnoknak pedig lehet hinni. A keménységgel Gombos Károly is egyet ért, ennél szerinte sem nagyon lehet nehezebb pályát kijelölni.


Nagyobb térképre váltás

„Az első nap 57 kilométert kellett megtennünk, 1600 méteres szintemelkedéssel, aki sífut, tudja, hogy ez rengeteg. A szakasz közben egy piros nehézségű alpesi sípályán is fel kellett másznunk, a másik oldalon meg egy piros-fekete pályán kellett lejönni. Itt nem is engedtek lesiklani minket, le kellett csatolni a lécet. Nem véletlen, hogy ilyen neveket kapott néhány szakasz, mint Killer Hill (Gyilkos Hegy) vagy Sudden Death (Hirtelen halál).”

Gombos már tavaly végig szeretett volna menni a sarkkörön túl rendezett Arctic Circle-on, de egy keresztszalag-szakadás meghiúsította a terveit, az egy év csúszással azért jól is járt. Megismerhette, milyen az igazi kemény grönlandi tél. Tavaly olyan meleg volt, hogy úgy kellett a szervezőknek összekaparni a havat, hogy legalább a pályán legyen.

„Amikor egyszer a grönladni Øystein Slettemark biatlonversenyzővel beszélgettem, hogy neki mi volt a legnagyobb versenye, egyből az Arctic Circle-t mondta. Az ő segítségével értem el a szervezőket és kerültem a meghívott versenyzők közé, de az is számított, hogy olimpiai kerettag voltam.”

Önkéntesnek sem könnyű lenni

A helyiek nagyon a szívükön viselik a versenyt, a három nap alatt 200-300 önkéntes segít, olykor 12 órát is toporognak a hidegben. Legtöbbször népviseletben, olyan fókabőr ruhákban, amelyek ránézésre is melegek.” A verseny végén ők is akkor tapsot kapnak, mint a versenyzők. Már önkéntesnek lenni sem könnyű, olykor 1200-an is jelentkeznek a harmadannyi helyre.

A verseny közben is hideg van, olykor mínusz 25 fok is, ez a szél miatt hőérzetben még kevesebbet jelent, de a pihenés sem feltétlenül kellemes, a sátorban töltött éjszaka is sokakat megvisel. A szervezők a táborban két nagyobb, fűtött közösségi sátrat állítottak fel. Az egyik afféle konyhaként üzemelt, a másikban pedig az átázott ruhákat szárították. „Elképesztő bűz és húsz fok körüli meleg volt benne, de estére lezárták, korábban többen próbáltak úgy csalni, hogy itt vészelték át az éjszakát, pedig a szabályok szerint mindenkinek saját sátorban kell aludni” – mondta Gombos.

A sátorban is esik a hó

Az egyik este mínusz 32 fokot mértek, és hiába vannak már príma hálózsákok és hőszigetelő fóliák, így sem könnyű kibírni a hideget. „Nekem csak az orrom és a szám látszott ki, de azt kellett észrevennünk, hogy a sátorban bent is esik a hó. A lehelettel kikerült pára egyből megfagyott, ahogy rácsapódott a sátor anyagára, és ez hullott vissza ránk.”

A helyiek rénszarvasszőrmét, a többiek szigetelőfóliát és polifoamot terítettek maguk alá. Gombos is igyekezett magát minél melegebben tartani, de egy hibát azért elkövetett, az óriási táborba küldött táskájába (ezt sorsoláson meg is lehet nyerni) nem rakott be hótaposót, csak egy meleg papucsot. Egész végig ebben flangált a táborban, így meg is kapta a Papucsos nevet. Egy másikat is ráaggattak, és a Magyar Kannibál már a versenyzői képességének szólt. Napról napra egyre erősebb lett, és megette az összetettben előtte állókat, egyre kisebb különbségekkel kapott ki a legjobbaktól. Az első napon hatodik lett a szakaszon, a második negyediknek futott be, a harmadikon pedig harmadiknak. „Viccelődtünk is, ha még tart pár napig a verseny, én nyerem meg.”

Az első napon óriási hóviharban kezdődött a verseny, Gombos taktikája az volt, hogy mindig tapadt valakire, nem akarta, hogy eltévessze a pályát, ha már a sífutónyomok eltűntek. Az utolsó nap a hideg miatt lett kegyetlen. Gombos orrán és lábujján is fagyási sérülések keletkeztek. „A lábujjam teljesen elkékült, kérdeztem is a szlovén Bauert, hogy normális ez. Azt mondta, nem, és ha negyedóra múlva is így néz ki, sürgősen menjünk kórházba. Tíz-tizenöt percet masszírozgattam, mire ment bele valamennyi vér.”

A mínuszokban az egyik legnagyobb nehézséget a frissítés jelenti, ilyen hosszú távokon muszáj gyakran inni, de ha rossz a hőszigetelés, akkor pillanatok alatt befagyhatnak a kulacsok. Gombos camelbackkel (hátra erősíthető szívószálas tömlő) próbálkozott, de egy idő után az is befagyott. Tíz-tizenkét kilométerenként voltak ugyan frissítőállomások, de akik az eredményre is hajtottak, csak pillanatokra álltak meg, hogy igyanak egy kis meleg teát. Gombos egyik riválisa emiatt ki is száradt, és teljesen elkészült az erejével. „Tíz percet vertem rá 17 kilométeren, amikor beért a célba, összeesett. Kiszáradt, és emiatt hűlt ki. Az ott lévő orvos megmérte, és csak 34 fokos volt a testhőmérséklete. Kórházba vitték, végül, ha remegve is, de felállt a dobogóra az eredményhirdetésen. A hidegre én is készültem, de mivel hülyének néztek, amikor Ausztriában három fokban is rövidnadrágban és pólóban síeltem, meg kellett magyaráznom az okát.”

A multisportoló Gombos

„Nagyon rossz lakótelepi gyerek voltam, aztán a futásban éltem ki a gyerekkori fájdalmaimat. Apám ideája pedig az volt, hogy 13-14 éves korig csak készségeket kell fejleszteni. Így volt, hogy egy időben teniszeztem, vívtam és triatlonoztam is. Futóként nyertem kismaraton ob-t is, de rájöttem, nem vagyok képes elérni a nemzetközi szintet, és az alapozások locspocsos futásai helyett is másra vágytam. Így jött képbe a sífutás." A tereptriatlonokon is rendszeresen induló Gombos miután bekerült a sífutó- és biatlonválogatottba már a vancouveri olimpiát is megcélozta, de alulmaradt a válogatókon, amelyekre azután készült fel, hogy elgázolták és kezét törte. A biatlonban világ- és Európa-kupákon versenyző Gombos idén Szocsiba is kijutott, két számban is indult. Amikor nem versenyzett, akkor pedig alpesi lécet csatolt fel, és lejött a férfiak és a nők olimpiai lesiklópályáján is. Gombos legtöbbször az Alpokban edz, itt üzemeltet egy kulcsosházat, nyaranként pedig Franciaországban borászkodik, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, amiből megveheti a legjobb felszerelést és fizetheti a versenyköltségeket.

Az amatőrizmusa miatt Szocsit is veri

A versenyen 160-an indultak, nem túl olcsó, 1600 eurós a nevezési díj, amelyben azért benne van a Koppenhága–Grönland-repülőút. A helyiek mellett profi sífutók és biatlonisták versenyeznek, de egy 67 éves dán nő is végigment, és egy Michelin-csillagos tunéziai származású francia szakács is elindult. Neki nem jött össze a 160 kilométer, de a 100 kilométert azért megcsinálta, afrikai rákos gyerekek alapítványának gyűjtött. „Az utolsó tízszer akkora tapsot kapott, mint az első. Hihetetlen, hogy mikre képesek az emberek, valaki háromszor annyi ideig van kint a pályán, és negyedannyit pihen, mint én, mégis be tudja fejezni.” A versenyt a férfiaknál és a nőknél is grönlandi nyerte, a tapasztalat és körülmények ismerete itt nagyon számít, a kétszeres olimpiai bajnok biatlonista, Anastasya Kuzmina is hitetlenkedett, hogy nem bírt nyerni. Hiába készül sokszor Kamcsatkán, hasonlóan fagyos időben, ez most kevés volt.

„Szocsi jóval nagyobb álom volt, de az Arctic Race adott nagyobb élményt. Engem az olimpiai eszme nevelt, édesapám, Gombos Károly sportlövőként két olimpián is járt, de rá kellett jönnöm, a coubertin-i eszmétől már nagyon távol vagyunk. A mi számunkban csak ketten voltunk igazi amatőrök. Már minden a pénzről szól. Szocsiban rengeteget beszéltek a környezetvédelemről, de amikor kinéztem a szobámból, mindennap azt láttam, hogy kiszórnak két tonna sót az útra, aztán olyan helyről is egész nap tologatták a havat, ahol senki sem zavart. Grönlandon teljesen más volt a hangulat, mindenki nagyon közvetlen volt, már a megérkezéskor ölelgettek, és nyolc napig összezárva élt számtalan náció, esténként beszélgettünk, kártyáztunk, helyi ételeket ettünk. Az egyik nap kutyaszánon hoztak nekünk bálnahúst és zsírt, garnélarákot és rénszarvast.”