Az Everest legnagyobb rejtélye

2014.06.08. 22:18
A Mount Everestet hivatalosan Edmund Hillary és Tenzig Norgaj mászta meg először 1953. május 29-én, de hegymászólegendák szerint a csúcsot már 1924-ben meghódíthatta két brit alpinista. George Malloryt és Andrew Irvine-t utoljára 90 éve, június 8-án látták, amint az Everest felé tartva eltűntek a felhők között.

Mára szállóigévé vált, hogy amikor Malloryt megkérdezték, miért akarja megmászni az Everestet, elintézte annyival a választ: „Mert ott volt.” A huszadik század elején azonban az egyéni ambíciókat még a brit birodalmi önérzet is fűtötte. Presztízskérdést csináltak belőle, hogy ők legyenek az elsők. Az Everestre úgy tekintettek, mint a harmadik pólusra, amit meg kell hódítani, főleg, hogy a másik kettőnél elorozták előlük a dicsőséget, a Déli-sarkra a norvég Roald Amundsen, az Északi-sarkra az amerikai Robert Peary ért oda először oda.

Harmadik nekifutás

Az első brit expedíció 1921-ben indult, és egy évvel később már Mallory is próbálkozott, aki egy hosszabb, de nagyobb sikerrel kecsegtető útvonalat tervezett az északi nyergen át. A harmadik expedíciót 1924-ben indították a britek tökéletesített, de azért még így sem túl profi oxigénpalackokkal és teherhordó-stratégiával.

George Mallory

A 38 évesen odavesző Mallory 14 évesen kezdett hegyet mászni, középiskolai tanára minden évben elvitte az Alpokba is magával a történésznek készülő fiút, aki az irodalom iránt is érdeklődött. Az egyetemen az evezéssel is próbálkozott, a Cambridge-nek húzott. Az első világháborúban a tüzérségnél szolgált. Már az első Everest-expedícióba bekerült, és részt vett a Himalája térképészeti munkáiban is. Serpákkal több Everest körüli kisebb csúcsra is feljutott.

 

A 12 fős csapatból többen is próbálkoztak a csúcstámadással. A három kísérletből az első kettőn oxigénpalack nélkül indultak neki. Június 1-jén Mallory Charles Bruce-szal vágott neki a hegynek, de serpáik közel sem voltak olyan elszántak, mint ők. Volt, aki egyszerűen faképnél hagyta a briteket, vagy csak megtagadta azt, hogy feljebb másszon. Malloryék így még a 8000 métert sem érték el, és kénytelenek voltak visszafordulni.

A második támadást Edward Norton és Howard Sommewell indította, ők szerencsésebben jártak teherhordóikkal, így 8157 méteren tábort tudtak verni. A mászást azonban kevés vízzel kezdték meg egy kilyukadt kulacs miatt, és az oxigénhiány miatt is kénytelen voltak gyakori pihenőket tartani. Egy idő után Norton egyedül mászott, 8570 méterével magassági csúcsot döntött, de érezte, hogy fogy az ereje, a visszafordulás mellett döntött. Mallory, miután látta kikészült társait, úgy döntött, hogy pluszoxigénnel vág neki az Everestnek. Irvine-t választotta társának, a fiatal mérnökhallgatónak ugyan nem volt túl sok mászótapasztalata, de megbízhatóan kezelte az oxigént adó készülékeket.

A hatos táborból, ahonnan Nortonék is indultak, június 8-án reggel kezdték meg a mászást. Noel Odell az ötös táborból figyelte két társát, ahogy megkezdték a csúcstámadást. A köd miatt nem tudta őket folyamatosan követni, de mikor hirtelen kitisztult az idő, két fekete pontot látott feltűnni a második lépcső nevű sziklafal tövében, majd naplója szerint körülbelül öt perc alatt fel is értek a 30 méteres fal tetejére.

12 óra 50 perc volt, és ez volt az utolsó pillanat, amikor lehetett tudni, hol vannak Malloryék. Ekkor már ötórás csúszásban voltak a tervükhöz képest, ezért Odell azt gondolta, visszafordultak. Felküzdötte magát a hatos táborig, hogy jelzéseivel segítse az ereszkedőket, de ha Malloryék így is tettek, sosem találtak vissza.

Andrew Irvine

Az 1902-ben született mérnökhallgató már gyerekként is a mechanika bűvöletében élt. Az első világháborúban már fegyverterveket készített, amelyeket elküldött a brit hadseregnek. Emellett igazi sportember is volt, ha idősebb, akár Mallory ellenfele is lehetett volna, kétszer is indult evezősként az oxfordi csapatban a híres Oxford-Cambridge-en. A hegymászással 17 évesen ismerkedett meg, amikor találkozott Noel Odellel, aki gyalog ment fel ugyanarra az ezerméteres hegyre, ahová ő motorkerékpárral. 1923-ban a Spitzbergákra ment egy expedícióval, majd egy évvel később az Everestre menő brit csapatba is belekerült. Az ő újítási nyomán lettek megbízhatóbbak, könnyebbek és strappabíróbbak az hegymászók oxigénkészülékei.

De vajon jártak-e az Everest tetején?

Ez örök vitatéma marad. A szakmai ellenérvek egy része arról szól, hogy a korszak ruházata és technikája lehetetlenné tette, hogy Malloryék az extrém hidegben sokáig tartózkodjanak. Egy tudós szerint meg kellett fagyniuk, viszont egy 2001-es teszt azt bizonyította, hogy azért nem voltak annyira rosszak a korabeli cuccok sem: Graham Hoyland 7000 méter magasra jutott 80 évvel korábbi ruhák reprodukcióiban.

A másik ellenérv a néhol szinte függőleges második lépcső nehézsége. A fal egészen 1960-ig megmászatlan maradt, ekkor egy kínai csapat is csak úgy tudta legyőzni, hogy félúton alumíniumlétrát rögzítettek rá. Ilyesfajta segítség nélkül spanyol alpinistáknak csak 1985-ben sikerült átjutniuk rajta. Aligha hihető, hogy itt öt perc alatt átjutottak Malloryék, főleg, ha hozzávesszük Irvine tapasztalatlanságát.

Az egyetlen szemtanúja ennek Odell volt, de az idők folyamán ő is többször megváltoztatta történetét. Hol arról beszélt, hogy az egész gerincet belátta, hol arról, hogy csak részleteket látott a köd miatt. A mai teóriák szerint tévedett, Mallory és Irvine csak az első lépcsőig jutott, és ezt valóban le lehet győzni öt perc alatt. A Mallory után kutató Conrad Anker azonban két sikertelen kísérlet után létra nélkül is megmászta a második lépcsőt, és azóta ő sem tartja lehetetlennek, hogy átjutottak rajta az első próbálkozásra.

Szintén sokáig Malloryék elleni érv volt, hogy egyszerűen túl messziről és túl későn indultak el ahhoz, hogy még sötétedés előtt feljussanak a csúcsra. Ugyan 1990-ben Ed Viesturs sikeresen lemásolta az 1924-es mászási tervet, de Malloryékkal ellentétben ő ismert terepen haladt, nem először járta be azt az utat.

A találgatások akkor kaptak újult erőre, amikor 1999-ben megtalálták 8157 méter magasan Mallory holttestét. Az örök fagy jól konzerválta. Miután átvizsgálták, jó néhány dolgot találtak nála, például azt a jegyzetet, ami arról szólt, hogy több oxigénpalackot visz magával a sikeres csúcstámadáshoz, de Mallorynál nem volt ott felesége fotója. Hogy miért fontos ez? Mallory egy korábbi levelében azt ígérte, ha feljut az Everestre, akkor a képet a csúcson hagyja. A fotó sosem került elő, de sokan bizonyítéknak tartják, szerintük nem egyszerűen elveszett a kép, hanem Mallory tudatosan vált meg tőle ott, ahol ígérte. A Mallory zsebében talált, hóvakság elleni szemüvegből is van, aki arra következtet, hogy egész nap másztak, és már éjszaka, ereszkedés közben érte őket baleset.

Amit biztosan tudunk

Az 1999-es kutatóexpedíció az első lépcsőnél (8564 méter) megtalálta azokat az oxigénpalackokat is, amelyeket Mallory és Irvine használt, és körülbelül ebben a magasságban került elő Irvine jégcsákánya is még 1933-ban. A halottkém vizsgálat Mallory mellkasán a szorosra húzott kötél nyomait mutatta ki, tehát a két mászó egymáshoz volt kötözve, amikor valamelyikük kicsúszott magával rántva a másikat. Mallory egyik lába is eltört, de a homlokán ütött golflabdányi fejseb azt valószínűsíti, hogy azonnal belehalt sérüléseibe.

A találgatások és teóriák sosem érnek véget, addig biztosan nem, míg két kulcsfontosságúnak tűnő bizonyíték elő nem kerül. Az egyik Irvine holtteste, a másik pedig a fényképezőgépe, amivel a csúcson fotózhatott, ha valóban feljutott. Egy japán szakértő szerint még most is előhívhatóak lennének az ott készült képei.