Az a lényeg, hogy a 203 km végére érj
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Extrém sport cikkek
A Traversée története nem is olyan régi, 2011-ben találta ki az egyik sportszergyártó cég. Az Alpok két mitikusnak számító francia városa, Chamonix és Briancon között ment végig három általa szponzorált profi hegyi ultramaratonista. Nagy tettnek számított, de úgy tűnt, egyszeri alkalom marad a 203 kilométeres ultratrail.
Idén azonban meghirdették, hogy bárki nekivághat, ha betart néhány egyszerű szabályt. A lényeg, hogy egyszerre csak egy csapat lehet a pályán, egy GPS-jeladót folyamatosan magukkal kell vinni, és a táv közben csak ötször kaphatnak külső segítséget. A táv teljesítésére ötven órás szintidőt szabtak, mindhárom tagnak együtt haladva kell teljesítenie.
„Élményt akartunk keresni, a Traversée verseny és személyes kihívás egyben, vegyes felvágott. Mivel csak egy csapat van egyszerre a pályán, nincs az a kényszeres érzés, mint igazi versenyeken. Nincs győztes vagy vesztes, az idő sem lényeges, csak hogy az egész végére érj” – mondta Medgyessy.
A Traversée már a hosszúsága miatt is nehéz, de szintemelkedés még kegyetlenebbé teszi. A 203 kilométer alatt 13 ezer méternyit kell csak felfelé mászni. Ez az ultratrailesek körében elfogadott számítás szerint olyan, mintha a síkon futott 203 km-hez még hozzáragasztanának 130-at. Az Alpok nemcsak nehéz, de gyönyörű is, és mozognak benne mormoták, tehenek is. „Teljesen ki tudtuk élvezni a helyet, ahol voltunk. Ezért terepfutunk, a természetet akarjuk élvezni. A futás nélkül nem is nagyon jutottunk volna el ezekre a helyekre."
Hármuk közül egyikük sem rutintalan futó, de 200 kilométert hegyi terepen egyikük sem ment. Medgyessy és Zenyik 120 km-t tudott le korábban, Lőrincz 160-ig jutott. „Kérdőjel volt, hogy mi lesz 15-20 óra futás után, mikor jön a megbillenés. Abban bíztunk, hogy a vállaltan lassabb tempóval nem lesz gond” – mondta Lőrincz.
A magyarok előtt öt csapat próbálkozott a Traversée-vel, de mind feladni kényszerült. Lőrinczék úgy látták, két csapat azért bukott el, mert túlvállalta magát. A futók egyszerűen túl nagy tempót diktáltak, és hamar elfogytak.
A három magyar nagyjából hasonló ritmusban futott már korábban is, a Traversée-n Lőrincz lőtt be magának egy pulzushatárt, ahhoz igazították tempójukat. Itthon többnyire egyedül készültek, de olykor tartottak hosszabb, 40-80 kilométeres közös edzéseket, hogy kiderüljön, melyik tempó jó mindenkinek. „Az első 6-8 óra a kritikus, ott lehet elfutni az egészet, utána már beállnak a túlélési funkciók és a megfelelő iram.”
Medgyessy attól tartott, hogy gyomorproblémája miatt lehet veszélyben a kísérlet. „A 200 kilométer alatt vagy 20 ezer kalóriát veszítesz, de öt-hatezernél többet képtelen vagy visszapótolni. Félóránként csippant is Oli órája, hogy food, egyél.”
Van, amikor kell is ilyen jelzés, mert a monotóniába belesüppedve előfordulhat, hogy elfelejtenek enni a futók. Az ultrások legtöbbször különféle energiazseléket, szeleteket esznek, de van, aki nem bírja ezt sokáig, mint Medgyessynek is, kellenek az igazi ízek. Így szendvicseket is pakoltak a hátizsákba. Az egyik fő szempontjuk a súly-kalória arány volt, mert ahogy más ultratrail versenyen, itt is kötelező volt a túléléshez szükséges esőtől, hidegtől védő ruházatot, telefont magukkal vinniük. 203 kilométeren pedig már egy ötkilós hátizsák is elég nehéz lehet.
A közel ötvenórás erőpróba közben Zenyikék kétszer aludtak, a másfél órás, majd 25 perces megálló persze nem volt igazán pihentető. „A 155 kilométernél lévő pihenő után alig tudunk elindulni, először csak sétáltunk, mikor végre beindult nehezen a futómozgás, akkor lettünk rendben. Csak azt a tíz percet kellett valahogy átvészelni” – mondta Lőrincz.
Bár a tempót nagyon jól belőtték, a nem alvás és az elgyötörtség előhozta a hallucinációkat is, úgy 40 óra után. „Már minden sziklába, fatörzsbe beleláttam valami állatot, egyszer meg mutattam a többieknek, hogy oda meg betűrték egy döglött ló bőrét. Tudtam, hogy hallucinálok, és csak az agyamat fárasztom ezzel. Azt akartam, hogy minél előbb valami településre érjünk, hogy legyenek autók, házak, amelyeket már nem torzítok el” – emlékezett vissza Medgyessy. Társai sem úszták meg az érzékcsalódást, Lőrincz 2000 méter magasságban zenét vélt hallani, és nadrágsuhogást akkor is, mikor társai messze elmaradtak tőle.
Ebből is látszik, hogy nem elég fizikailag bírni, a nyűglődés mentálisan megtörheti a legerősebb futót is. „Egymást tudtuk motiválni, egyfelé gondolkodtunk, nem kellett visszafogni meg motiválni sem a másikat. Néha belesüppedtünk a gyaloglásba, és akkor füttyögtem, hogy kizökkentsük az agyunkat” – mondta Lőrincz.
„Szerencsére mi lelkiekben is elég hasonlóak vagyunk, de azért kérdés volt, hogy mennyire tudunk egymással toleránsak lenni, hogy amikor mondjuk nekem jó kedvem van, akkor a másik miért szomorú. Beszélgettünk is futás közben, mutattuk egymásnak, hogy nézd milyen szép, meg állandóan tervezgettünk, hogy mi legyen a következő ponton. Jó értelemben vett vita ment közöttünk, hogy mikor mennyit pihenjünk. Azon is folyton paráztunk, hogy eltévedünk, nem akartunk érdemben többet futni” – mondta Medgyessy.
Néhány kilométert azért így is sikerült rátenniük az alaptávra, mivel az útvonal nincs rendesen jelölve, saját GPS-trackjükre hagyatkoztak. A terepből az első 20-30 kilométert ismerték, mert ugyanott halad az Ultra Trail du Mont Blanc verseny is, de a maradék 170-180 kilométer ismeretlen volt számukra, legfeljebb fotókat láttak róla, előzetesen nem járták be.
Lőrincz egyszer visszafelé is akart menni, társai alig tudták meggyőzni, de hiszen éppen azon az emelkedőn jöttek fel. „Szerencsénk volt, hogy sosem ugyanakkor tört ránk a fáradtság, valaki mindig észnél tudott lenni. Az első éjszaka engem kellett kizökkenteni, meg akartam állni pihenni egy menedékházban, pedig csak két kilométerre voltunk attól a ponttól, ahol a segítőink vártak. Nem láttam világosan a helyzetünket” – emlékezett vissza Zenyik.
Lőrincz úgy véli, hogy meglepetést okoztak azzal, hogy elsőként nekik sikerült teljesíteni a Traversée-t, mert a hegyi ultrafutásnak nálunk nincsen igazi tömegbázisa és mélyen gyökerező hagyománya, de nem gondol magukra úgy, hogy szuperképességeik lennének. Munka mellett szorítanak időt ők is heti 10-13 óra futásra. Sportos előélet nélkül nem vágtak volna neki a Traversée-nek, de lépcsőzetesen építették fel magukat. Lőrincz szerint rendszeres és hosszan tartó sportolással átlagemberek is nagyon messzire juthatnak el. „Vannak nálunk jobb terepfutók itthon is, de a Traversée nehézsége éppen az, hogy három futó tudjon végig ugyanolyan teljesítményt nyújtani. Csapatként kell gondolkodni.”
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
