Móric
5 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Egyedül mászta meg az Alpok hat rettegett falát egy magyar alpinista

2016.09.22. 00:58

Ha hegymászásról van szó, a legtöbb embernek a Himalája jut eszébe, pedig az igazán jelentős mászások már nem a 8000 méteres csúcsokon zajlanak. Miközben a Föld legmagasabb hegyei a magazinműsorok szerkesztőinek és a marketingeseknek köszönhetően még mindig uralják a médiát, kisebb hegyeken nagyobb eredmények születnek.

A napokban egy fiatal magyar sziklamászó az Alpokban elképesztő teljesítményt vitt véghez. Egyedül, biztosítótárs nélkül mászta meg az Alpok hat nagy északi falának hat klasszikus útját. Kalandjairól eddig csak a szűk szakmai közönség hallott, mivel Salamon Márk többet mászik és kevesebbet sztorizik. Pedig teljesítménye figyelmet érdemel, ő volt ugyanis

a világon az első, aki a hat legnagyobb fal klasszikus útjait először mászta meg szólóban.

Ne ijedjen meg, ha nem tudja, miért különleges egyedül mászni, miért érdekes, hogy egy sziklafal északi fekvésű, és a hat nagy falról is most hall először.

Gyors áttekintésünkből nemcsak az Alpok rettegett falait ismerheti meg, de az is kiderül, hogy ez a fajta sziklamászás nem csupán sportteljesítmény, hanem történelmi kaland is: a felfedezések korának egyik utolsó fejezete.

Új kontinenst fedeztek fel Európán belül

„A 17. születésnapomra kaptam egy könyvet Hermann Buhlról (a 40-es, 50-es évek világhírű osztrák mászója), abban olvastam a sziklamászásról. Fiatalabb korában megmászta szólóban a Piz Badile-t (az egyik alpesi északi fal), ahová biciklivel jutott el. Az ő kalandjainak hatására kezdtem el sziklát mászni” – lepett meg már a beszélgetésünk elején Salamon Márk.

A 32 éves sziklamászóval azért találkoztam, mert alig néhány napja, augusztus végén ért ötéves projektje végére, és megmászta a Mont Blanc-csoportban található Grandes Jorasses északi falát is. Ennek ellenére nem arról kezdett magyarázni, hogy milyen veszélyek leselkednek arra, aki egyedül vág neki az 1200 méteres szikla és jégfalnak, hanem hogy milyen hegymászó-történelmi események közé illeszkedik a téma.

Salamon Márk mindenfajta előképzettség nélkül, még 15 évesen, az édesapjával mászott meg egy 3000 méteres hegyet Ausztriában. „Utána elkezdtem a hegyekről álmodni, és faltam a hegymászókönyveket, leírásokat” – mesélte, majd sorolni kezdte a húszas, harmincas évek nagy hegymászóit, Riccardo Cassint, Gaston Rebuffatot, Anderl Heckmairt.

Salamon Márkot nem az öncélú bölcsészkedés lelkesítette be. Az Alpokban zajlott ugyanis a felfedezések korának egyik utolsó fejezete. Igaz, itt nem földrészeket és új népeket fedeztek fel, hanem azon ment a verseny, hogy 

meddig képes eljutni az ember a függőleges sziklafalak világában.

A 20. század elejére az ember eljutott a földgolyó összes pontjára, és megmászta Európa összes jelentős csúcsát. A hegymászók egy része a Himalája 8000-eseire gerjedt rá. De mivel az ázsiai expedíciók drágák voltak, és az sem volt biztos, hogy az ember képes eljutni ilyen magasságba, maroknyian vesződtek ezzel a feladattal. (Az első 8000 méteres csúcs megmászására 1950-ig kellett várni). Sokkal izgalmasabb volt az a kaland, amihez nem kellett kilépni Európából, miközben a kihívás megközelítette a himalájai mászásokét. Az alpesi csúcsok összefüggő északi falainak meghódítása.

Miért fontos egy sziklafalnál, hogy északi fekvésű?

Az északi hegyfalak időjárása zordabb, a klímája hidegebb, több a jég, tehát nehezebb a hegymászó helyzete is.

Az északi falakon tovább maradtak meg a gleccserek, azok nagyobb munkát végeztek a sziklán. Ezért van, hogy az északi falak monumentális méretűek, meredekek és lecsiszoltak.

A feladat akkora volt, hogy az Alpok a '30-as évekre olyan terepe lett a nemzetek közti versengésnek, mint ma az olimpia. Újságolvasók követték, hogy melyik nemzet képviselői másszák meg elsőként a hat jelentős sziklafal valamelyikét.

Olimpiai arany hegymászásért: Matterhorn

„Az első jelentősebb szólómászásom az érettségi szünetben volt. Nem sokkal korábban olvastam Thomas Humar könyvét a Dhaulagiri (egy himalájai nyolcezres) szólómászásáról. Ballagási ajándéknak kértem jégcsákányt, a nagymamámtól hágóvasat. Aztán Sopronból elbicikliztem Bécsig. Onnan vonattal mentem Zillerthalig, aztán megint biciklivel a hegy lábáig. Hogy miért biciklivel? Mert a Schmid testvérek is biciklivel mentek a Matterhornig” – emelte be ismét a nagy alpesi falak megmászásának történetét az inkább békés metálosnak, mint elszánt alpinistának tűnő srác.

A hat nagy fal közül az egyik legbrutálisabbat, a Matterhorn északi falát 1931-ben mászta meg Franz és Toni Schmid. Mivel utazásra nem volt pénzük, Münchenből elkerekeztek a hegyig, két nap alatt megmászták, majd hazabicikliztek. A következő évben amúgy olimpiai aranyérmet kaptak ezért a mászásért Los Angelesben, de ez egy másik történet.

Cikkünk szempontjából érdekesebb, hogy a magyar mászó 2014-ben egyedül mászta meg a klasszikus utat.

A halálos hegy: Eiger

A hat híres északi falból három méretével, veszélyességével, nehézségeivel is a többi fölött van. A már említett Matterhornt (4478 méter), az Eigert (3970 méter), és a Grandes Jorassest (4209 méter) a mászás klasszikus korától úgy emlegetik: a trilógia.

Hírük a hegymászás aranykorában is nagy volt. Az Eiger 1800 méteres falával szemközt, a hegyi hotelekben például látcsöveket szereltek fel, amelyeken az úri közönség követhette az eseményeket. Az előadás pedig izgalmas volt, hiszen a mászók kezdetleges eszközökkel, bőrbakancsokban, kenderkötelekkel küzdöttek egy olyan függőleges meredélyen, amiről sokan azt gondolták, hogy ember azon soha nem juthat fel. 1938-ra az Eigeren már olyan sokan haltak meg, hogy a hatóságok betiltották a mászást. Mivel a náci Németország nemzeti kérdést csinált az ügyből, a fiatal alpinisták továbbra is lelkesen, igaz, titokban érkeztek. A küzdelem addig ment, míg végül Hitler 1938-ban kitüntethette az Eiger 3970 méteres csúcsát elérő négy mászót: Anderl Heckmairt, Ludwig Vörgöt, Fritz Kaspareket és Heinrich Harrert, aki később a Hét év Tibetben írójaként és hőseként lett közismert.

„Ezeknek az utaknak a megmászása természetes hegymászó-ambíció – válaszolta Salamon, amikor a motivációit firtattam. – Hozzá akartam tenni a saját élményeimet a történelemhez. Hogy lássam, ténylegesen milyen a Hinterstoisser-traverz, a Rebuffat-repedés vagy a Halálbivak” – sorolta a nagy hegyek legendás pontjait, amelyek többnyire első megmászójukról kapták a nevüket. A kívülálló számára furcsának tűnhet, hogy a több ezer méternyi szikla egyes darabjainak saját nevük is van. Tudni kell azonban, hogy ezeken a helyeken hősies küzdelmek vagy akár tragédiák zajlottak, és a következő mászók a nevekhez tartozó leírásokból tudhatják meg, hogy milyen módszerrel küzdhetik le a kritikus részt.

Így került szóba az Eiger egy amúgy jelentéktelennek tűnő kis kiszögellése, egy 1,5 méterszer 2-3 méteres placc, a Corti-bivak, aminek az adta a jelentőségét, hogy a végtelennek tűnő, függőleges fal felső harmadában csak itt lehet megállni, sőt lefeküdni, hogy a mászó éjszakázhasson. De mielőtt ide érnénk, röviden az indulásról.

„Egy svájci mászótársammal beszéltünk az Eiger megmászásáról, de már a találkozásunknál furcsa volt a helyzet, mert mondta nekem, hogy a barátnője előtt ne említsem, hova megyünk. Éreztem rajta a bizonytalanságot, úgyhogy rákérdeztem, tényleg jönne-e. Amire bevallotta, hogy inkább nem kockáztatna. De én nem akartam visszafordulni, mert az időjárás-jelentés szerint ritka jó idős napok jöttek. Ezért vágtam neki szólóban” – kezdte a történetet.

„Reggel fél ötkor indultam, és este fél nyolcra értem a Corti-bivakhoz. De ott már volt egy mászópáros, és nekem nem volt hely. Úgy terveztem, hogy csak pár órát pihenek, eszem, iszom, és éjjel indulok tovább. Teliholdas éjszaka volt. De ebben a helyzetben végül úgy döntöttem, hogy inkább visszaereszkedem kicsit, hogy lejjebb éjszakázzak.

Kiástam a csákányommal egy ülésnyi helyet a falon, a hóban, kikötöttem magam, és úgy ülve aludtam. Kényelmetlen volt-e? A fal áthajlott, szóval csak előredőlve tudtam ülni. De volt nálam hálózsák, szóval kicsit tudtam aludni” – mesélte olyan hangsúllyal, mint aki a hétvégi piknikjéről számol be.

„Reggel ittam egy teát, de nem is ettem semmit. Leejtettem a főzőmet. Nagyon kellett figyelnem, mert végzetes is lehet, ha valamit leejtek. (Az elejtett tárgyak egy kilométert zuhannak, így megtalálásukra nincs esély  – a szerk.) Nehézségeim voltak a kötéllel is, amin a bivakig visszamásztam. Összegubancolódott. De végül 11 órára értem a csúcsra. Nagyon jó idő volt, nem is kellett sietnem a legyaloglással” – fejezte be a történetet a mászó, a mosolyán látszott, hogy szerinte minden lényegeset elmondott.

Nem szabad pánikolni

Nekem azonban még voltak kérdéseim. Nem féltél, hiszen egyetlen rossz mozdulat is halálos lehet. Hol voltak a veszélyes szakaszok?

„Négy módszert váltogattam a mászásnál. Az első, hogy egyszerűen a hátizsákkal a hátamon haladok. A másodikban a nehezebb szakaszokon lejjebb hagyom a pakkom, rákötöm a kötelet, és átjutva a nehéz részen, magam után húzom. Aztán a rövidebb, nehéz részeken berakok a falba valamilyen biztosítóeszközt, ahhoz akasztom magam egy hevederrel, hogy csak addig eshessek vissza. Ha átjutottam, visszanyúlok, és kiveszem az eszközt. A negyedik pedig az önbiztosítás, amihez viszek magammal egy rövid, 30 méteres kötelet."

„Az Eigeren összesen öt nehezebb hosszt biztosítottam” – foglalta össze röviden a műhelytitkokat.

„Volt néhány veszélyesebb rész. Egy helyen megcsúszott a lábam, de megfogtam magam. Nem ez volt a legkockázatosabb, hanem a Vízesés kémény, ami teljesen fel volt töltve hóval, és ezért mellette, a sima, befelé dőlő sziklán kellett másznom. Ott nem is lehetett biztosítani, annyit csináltam, hogy alattam, a standon (biztosítási pont) átfűztem a kötelet, hogy ha esnék, az talán megtart.

Nem vesztettem el a fejem, csak nagyon kellett figyelnem.

Egyedül ezt a kis szakaszt két óra volt megmászni.”

A legnehezebb fal: Grandes Jorasses

Az idén augusztus végén megmászott Grandes Jorasses volt az utolsó a listán. A sziklamászónak ráadásul ezen a falon kell szembenéznie a legnagyobb kihívással. Bár a csúcs valamivel alacsonyabb a Mont Blanc-nál, de 1200 méteres északi fala miatt a feljutás a legnagyobbakon is kifog.

Salamon Márk is visszafordult már egyszer. „Tavaly vissza kellett ereszkednem a feléről. Elfáradtam, és hiba volt, hogy nem vittem főzőt, amivel a hófoltokból vizet olvaszthattam volna. Elfogyott a vizem. Nagy volt az olvadás, de a szikláról nem tudtam összegyűjteni a vizet. A csúszós szikla viszont nagyon lassította a haladásom.

Egy csapat katalán mászóval bivakoltam, ők annyira kimerültek, hogy helikopteres mentést kértek. De nem akartam velük menni, mondtam, hogy inkább visszaereszkedem. Nagyon tiltakoztak, mert ezen a falon még nem próbálták, és senki nem tudta, olyan magasságból tényleg vissza lehet-e ereszkedni. Elkértem az egyik kötelüket, és hét óra alatt leértem. A városban találkoztunk aztán, nagyon veregették a vállam, hogy ez sikerült.”

„Idén négyszer mentem a hegyhez, hogy megpróbáljam, de a körülmények soha nem voltak jók. Augusztusban aztán láttam a menedékház honlapján, hogy egy társaság megpróbált feljutni, de a 75 méteres bevágásnál visszafordultak, mert vizes volt. Tudtam, hogy azon a helyen mindig nagy a nedvesség, szóval ezzel nem kell törődni: legfeljebb hosszabb ideig tart majd megmászni.”

Salamon Márk végül augusztus végén, közepesen jó időjárás-jelentéssel a háta mögött vágott neki a monumentális jég- és sziklafalnak.

Hajnali négykor indult a menedékházból. A nehéz sziklarészeket biztosítva, estére ért a 3700 méteres kis kiszögelléshez, amit a fal első megmászója, Ricardo Cassin után neveztek el Cassin bivaknak.

A sziklamászónak ennyi kaland után sem volt rendes felszerelése, fázott egész éjjel, de így legalább korán útra kelt reggel. Eleinte sziklamászó technikával haladt, feljebb, a jeges részen viszont elővette a jégcsákányokat. Bár a technikailag nehéz részek a fal közepén voltak, mégis az utolsó szakasz maradt meg az emlékeiben.

Törős, bizonytalan terepen kellett másznom, a sziklát vékony jég fedte, ami nem tartott semmit. Itt már biztosítás nélkül haladtam, fenn akartam lenni minél hamarabb.

Este hatkor volt a csúcson, kásás, bizonytalan hóban keresett éjszakázóhelyet, hiába. Végül valamivel lejjebb talált egy kis placcot, ahol meghúzta magát. A bivakzsákja távol volt a profitól: fázott, a ruhája átnedvesedett, és csúszkált a bizonytalan terepen. Ezúttal sem aludt sokat, korán elindult lefelé.

Itt lett volna a történet vége, ha nem erősködöm. A hat nagyfal megmászásában nem is a technikai nehézségek jelentik a legérdekesebb részletet, hanem hogy az ember biztosítás nélkül vállalja a veszélyt.

Miként lehet kezelni a helyzetet, amikor az ember napokig mászik a függőleges falon, abban a biztos tudatban, hogy ha valamit elront, akkor mindennek vége?

Gondolatban mászás idején csak a falon vagyok. Tudom magam kontrollálni, hogy a veszélyes helyzetekben se veszítsem el a fejem. Meleg szituációban nem pánikolok, zárójelbe rakom a dolgot, félreteszem. A félelem úgysem segít. Mászni kell tovább, és majd otthon feldolgozom a történteket.

A hat híres fal első megmászói – anya és fia

Korábban ketten is szólózták a híres hatost, de ők nem minden esetben a falak klasszikus útjain jutottak fel.

Az első, aki szólóban felmászott mind a hat északi falon, Alison Hargreaves volt. A híres angol hegymászónő az Eigeren nem a rettegett Heckmair-utat választotta. A hat fal első téli megmászása a most 28 éves Tom Ballard nevéhez fűződik. Ballard a Grandes Jorassesre mászott fel egy másik úton. A történet szappanoperai érdekessége, hogy Ballard az említett hegymászónő gyereke. Hargreaves már Tommal terhesen mászta meg az Eigert 1993-ban.