Julianna, Lilla
-3 °C
11 °C

Erőss Zsolt évekig titkolta legnagyobb bravúrját

sanna07
2017.12.04. 18:04

Ha beírja a keresőbe, hogy „magyar hegymászó”, akkor kétfajta hír ömlik a nyakába. Az első nyolc oldalon a halálhírek sorakoznak, amelyek után a hihetetlen magyar teljesítmények jönnek. Érthető, ha az olvasóban az a kép alakul ki, hogy a magyar hegymászók hősies küzdelem közepette hullanak, mint a legyek, de aki végül túléli, az istenként tündököl a csúcson.

Van egy jó és egy rossz hírünk.

A jó, hogy a hegymászók a hírek keltette kép ellenére sem halnak százszámra. Az kelti a zavart, hogy a hegymászás izgalmas téma, az extremitása miatt pedig szenzációként tálal a sajtó minden hegymászóhalált.

A rossz hír, hogy a médiában bravúrosnak beállított magyar sikerek sem mindig olyan fényesek, mint elsőre látszanak. Ezek az eredmények legtöbbször inkább átlagosak, és csak a hegyeket nem annyira ismerő országunkban tűnnek ki. Arról, hogy mi számít különleges hegymászó-teljesítménynek manapság, egy egész cikket írtunk.

De elért-e valaha magyar hegymászó olyasmit, amire a világ minden cserzett arcbőrű hegymászója elismerően biccentene? Ahhoz, hogy erre választ kaphassunk, szigorú párhuzamot állítottunk fel.

A hegymászó-csúcsteljesítményeket az olimpiai aranyhoz hasonlítottuk.

A kérdés tehát az: elért-e valaha olyat magyar hegymászó, ami az adott korban mindenki más eredményénél jobb vagy különlegesebb volt? Hiába emberfeletti teljesítmény az olimpiai ezüst vagy bronz is, minket csak az arany érdekelt.

Kutatómunkánk során két meglepetéssel szembesültünk.

  1. Ahhoz képest, hogy a magyar hegymászók minden szempontból hátránnyal indulnak a versenyben (nincsenek hegyeink, nincs kultúrája a mászásnak, a sport támogatása és támogatottsága pedig zéró), egy sor világszínvonalú teljesítményt találtunk.
  2. Ugyanakkor a mászók lehetőségeinek javulása nem éppen úgy hatott a sportra, ahogy elsőre gondolnánk.

A magyar hegymászás aranyérmei

1. Kedar Dome (India, 1989) – Ozsváth Attila és Szendrő Szabolcs

Az indiai Himalájában álló Kedar Dome 6800 méteres keleti falát a világon először magyarok mászták meg 1989-ben. Ha az ember ránéz a fal fotójára, már nagyjából sejti, mitől olyan különleges ez a teljesítmény. A hegymászóknak a csupasz sziklafalat kellett leküzdeniük, olyan magasságban, ahol amúgy hólejtőkön, bakancsban, jégcsákánnyal szoktak mozogni az alpinisták.

Nehézséget nemcsak a hegy okozott, hanem az ismeretlenség is.

Ezen a monumentális falon korábban egyetlen expedíció sem jutott fel, így a magyaroknak semmilyen információjuk nem volt a rájuk váró nehézségekről.

A mászás komoly csapatmunka volt. A hegymászók 90 százalékban szabad mászással haladtak, azaz eszközöket nem kapaszkodásra, csak biztosításra használtak. A falon köteleket rögzítettek, azokon ereszkedtek vissza pihenni, és a többi mászó a kötél segítségével kapaszkodott fel addig a magasságig, ameddig szabad mászással eljutottak.

A fal tetejét 1500 méternyi mászás után végül két legendás mászó, Ozsváth Attila és Szendrő Szabolcs érte el. Szendrő Szabolcs egyébként egy balesetben korábban elveszítette egyik lábát, és lábprotézissel vált az egyik legjobb magyar alpinistává, a Kedar Dome-ot is így mászta meg.

Az expedíció csak a sziklafal tetejéig mászott, a csúcsig vezető havas hegyoldalon már nem gyalogoltak fel. A mászást ennek ellenére is jegyzi a nemzetközi szaksajtó. A teljesítményük nagyságát jelzi, hogy a falat legközelebb 11 évvel később egy lengyel expedíció mászta meg. 

Bár nemzetközi szinten nem érdekes, de a volt keleti blokk országaiban nevelkedettek számára igenis sokat jelent még, hogy ez az expedíció a rendszerváltás előtt zajlott. A magyaroknak ebben az időben sem profi felszerelésre, sem megfelelő edzésre nem volt pénzük. A szervezést nehezítette, hogy a forint még nem volt konvertibilis, és nehezen lehetett külföldre utazni.

A csapat tagjai voltak Babcsán Gábor, Berecz Gábor, Krafft Walter és Singer János. Az út nehézsége VII-/A2. (Az utak nehézségét a tényszerűség miatt tüntetjük fel, de a kódok kifejtése a nem hegymászók számára egy külön magyarázó cikket tenne ki, és ezzel most nem fárasztjuk önöket. Higgyék el, ezek a kódok azt jelölik, hogy nagyon nehéz.)

2. Thalay Sagar északi fal, (Indiai Himalája, 1991) – Dékány Péter, Ozsváth Attila

A 6904 méteres hegy lenyűgöző méretű északi falát a magyar hegymászás nagy párosa, a már említett Ozsváth Attila, illetve Dékány Péter mászta meg először a világon. A 2200 méter magas falon nemcsak a meredekség okozott nehézséget, hanem az is, hogy a mászókat rendszeres lavinák és kőhullások is veszélyeztették.

Hegymászó-kisszótár

A mixmászásnál az alpinista jégcsákányokkal mozog sziklás, jeges terepen.

A mesterséges mászásnál a falba rögzített eszközöket nemcsak biztosításra, de mászásra is használják. Ezzel a módszerrel küzdenek le olyan szakaszokat, amelyeken emberi erővel nem lehetne feljutni. Nemcsak fizikai erőt, de technikai ismereteket is igényel. Ráadásul nem is veszélytelen, a nehezebb fokozatokban, mint amelyekről cikkünk is szól, az eszközök kijöhetnek a falból, és a mászó nagyokat eshet.

A sziklamászásnál a hegymászó az eszközöket csak biztosításra használja, és csak a kezével-lábával kapaszkodik felfelé.

Ozsváth Attila szűkszavú beszámolója, amelyet az American Alpine Clubnak írt az expedíció után, érzékelteti, hogy miért emlegették a kilencvenes évek egyik nagy teljesítményeként ezt a mászást:

„Két napot töltöttünk egy hóbarlangban (6000 méteren). Úgy tűnt, hogy a soha nem mászott északi falon megfelelőek a körülmények. Ezért Dékány és én hajnalban elindultunk, és 6200 méterig másztunk. A délutáni és hajnali hóesés miatt nagyon kényelmetlen bivakban (szükségszállás) éjszakáztunk. A következő nap lemásztunk egy veszélyes bevágáson a jégfalak alá. Jeges sziklafalak és hiányos biztosítás lassította a haladást. Néhány kötélhossznyi jégmászás után 6400 méteren bivakoltunk."

„A harmadik napon mozgó köveken, mély hóban másztunk, és egy meredek fal oldalában, egy keskeny sziklapárkányon éjszakáztunk. Innen mozgó, málló köveken másztunk a csúcs alá, ahol a köd miatt meg kellett állnunk éjszakára. 16-án harántoltunk be az északnyugati gerinchez.

Ez a 60 méter volt az út legrosszabb része, a málló kövek és a mély hó miatt.

A páros végül másnap, lezúduló kő- és hólavinák közepette érte el a csúcsot. A teljesítményüket mégsem a veszélyek tették világszintűvé, hanem hogy képesek voltak felmászni egy ennyire magasan álló, ilyen meredekségű falra. Expedíciójuk stílusa pedig a ma is nagyon progresszívnek számító trendeket követte: gyorsan, minimális felszereléssel másztak, úgy, hogy a hegyen alig maradt utánuk nyom.

A két jelentős magyar mászó alig tíz éven belül vesztette életét a hegyekben: Dékány 2000-ben, Ozsváth 2002-ben halt meg a Karakoramban.

Az expedíció tagja volt még Berecz Gábor, Kiszely György és Szikszai Attila. A magyar út nehézsége V+, 85 fokos meredekségű falon.

3. El Capitan, Yosemite Nemzeti Park (Egyesült Államok, 1998) –  Berecz Gábor, Tivadar Tamás

A Yosemite Nemzeti Park ezerméteres sziklatömbjeiről már írtunk, amikor a modern sziklamászás kialakulását mutattuk be. Röviden: a Yosemite-völgy sziklafalain fejlődött ki az ötvenes évektől az a sport, aminek formáját ma sziklamászásként ismerjük. A kilencvenes évek közepén az evolúció ott tartott, hogy a kilométeres falra úgy másztak egyre nehezebb utakat, hogy az előrehaladáshoz a mászók fémeszközöket helyeztek a falba, és ezeken kapaszkodtak fel. Minél nehezebb volt az út, annál bonyolultabb volt az eszközök elhelyezése, és annál nagyobb volt a veszély, hogy azok kiesnek a falból.

Bár Berecz Gábor és Tivadar Tamás 1998-ban mászott útja nem jelentett paradigmaváltást, nehézségével az élvonalban volt: ezekben az években az élvonal épp ilyen nehézségű utakat mászott. A Highway To Hell nevű út annyiban mégis különleges, hogy szokatlan módon rögtön brutális nehézségű mesterséges szakasszal kezdődik. Itt a tökéletes technikai felkészültség elengedhetetlen, mert ha az ember nem jól helyezi el a szikla réseiben az eszközöket, és azok kiszakadnak, akkor a mászó a földig zuhan.

Emiatt lehetett, hogy az elképedt amerikai mászók levágták a magyar páros első szakaszon lógó köteleit, vélhetően azért, hogy elriasszák egy ilyen veszélyes és nehéz út építésétől. 

Az út nehézsége VI 5.9 A5, és 11 kötélhossz után csatlakozik az Atlantic Ocean Wall nevű úthoz.

4. Petit Dru (Franciaország, 1999) – Berecz Gábor, Nádasdi Oszkár, Peter Schäffler, Tivadar Tamás

A Petit Dru a francia Alpok egyik híres sziklacsúcsa, amelynek meredek falain a modern nagyfalas sziklamászás első jelentős teljesítményei születtek. A 3733 méteres gránittoronyra mászott nehéz és veszélyes utat a négyfős csapat.

„Az utat a Bonatti-pillér 1997-es nagy omlása után keletkezett új falon másztuk – írta az Indexnek visszaemlékezésében a csapat egyik tagja, Nádasdi Oszkár. – Alsó részen főleg hó és firn volt, feljebb mix és sok mesterséges szakasz váltakozott. Menet közben kisebb-nagyobb kőhullások voltak, melyek közül egy alkalommal Berci megsérült, de szerencsére nem kellett visszafordulnunk. A fal magassága 5-600 méter, és öt éjszakát töltöttünk a falban, majd a megmászott útvonalon leereszkedtünk. A 2005-ös újabb nagy omlás során az út – ahogy a Bonatti pillér is – teljes mértékben megsemmisült.”

Ha a részletek nem is feltétlenül érthetőek a laikus olvasónak, ha elképzeli, milyen egy függőleges sziklafalon eltölteni öt éjszakát, már közel jár az igazsághoz.

A Just For Fun nevű út érdekessége, hogy bár világszinten is jelentős teljesítménynek számított, csak bemelegítő volt a csapat számára. Néhány hónappal későbbi a világ legvadabb hegymászóterepére, a pakisztáni Trango-toronyhoz indítottak expedíciót.

Az út nehézsége: 5.11 A3 M5 volt.

5. Nagy Trango-torony (Karakorum, Pakisztán, 1999) – Berecz Gábor, Nádasdi Oszkár, Peter Schäffler, Tivadar Tamás

A Pakisztán hegyei közt magasodó gránitmonstrum meredek falain vezetnek a világ legkeményebb mászásai. A francia Alpokban bemelegedett csapat másfél hónapot töltött a Karakorumban, hogy új úton jusson fel a Nagy Trango-torony északnyugati falán.

Nagy Trango-torony északnyugati fala, a jelzett útvonalak: 1. The Ukrainian Route (1950 m, Lavrinenko-Mogila-Yarechevsky-Zhilin, 2003.), 2. Lost Butterfly, 3. Parallel Worlds (1828 m, Lowe-Ogden-Synnott, 1999.), 4. The Russian Way (2675 m, Odintszov-Potankin-Samoilenko- Koshelenko, 1999.)
Nagy Trango-torony északnyugati fala, a jelzett útvonalak: 1. The Ukrainian Route (1950 m, Lavrinenko-Mogila-Yarechevsky-Zhilin, 2003.), 2. Lost Butterfly, 3. Parallel Worlds (1828 m, Lowe-Ogden-Synnott, 1999.), 4. The Russian Way (2675 m, Odintszov-Potankin-Samoilenko- Koshelenko, 1999.)
Fotó: Yuri Koshelenko / alpinist.com

A mászásnál nem csak a két kilométernyi sziklafal és annak meredeksége jelentett nehézséget. A hegymászókat hátráltatja a jelentős tengerszint feletti magasság és a környék legendásan rossz időjárása is. A csapat American Alpine Journalban megjelent beszámolója szerint a hóviharok miatt néha napokat kellett a falra rögzített függőágyaikban várakozniuk, hogy folytathassák a mászást, vagy akár csak visszaereszkedjenek az alaptáborba pihenni.

A nehézségek miatt az expedíció egyik tagja, Peter Schäffler végül feladta, így hárman jutottak fel a fal tetejére. Ekkor már beköszöntött a téli időjárás, a viharok miatt egyszer 6000 méter környékén kellett három napot bivakolniuk a falon lógva. Végül az időjárás miatt 60 méterrel a csúcs előtt álltak meg, elnevezték az utat Lost Butterflynak, majd visszaereszkedtek.

A csapat végül összesen 25 napot tartózkodott a két kilométer magas sziklafalon.

A hazai és nemzetközi hegymászás történetével foglalkozó, nagyfalmászóként is elismert Rácz Zsolt úgy értékelte, hogy nehézségét és technikai színvonalát tekintve ez volt a magyar mászás csúcsteljesítménye.

A Lost Butterfly, amelynek nyomvonala a Climbing magazin fotóján látható, 2000 méter hosszú, nehézsége pedig VII 5.10 A4+. 

6. Nanga Parbat (Pakisztán, 1999) – Erőss Zsolt

A Nanga Parbat a világ 14 nyolcezer méter feletti hegye közül az egyik alacsonyabb: csupán 8125 méter magas. Megmászása mégis jelentős teljesítménynek számít a meredek, lavinás hegyoldalak és a viharos időjárás miatt. Erőss Zsolt mégsem azért került a listára, mert feljutott a csúcsra, hanem mert azt új útvonalon, ráadásul egyedül, társak segítsége nélkül érte el.

Erőss Zsolt az Annapurnán
Erőss Zsolt az Annapurnán
Fotó: Földes András

Bár a hivatalos mászó-szakirodalom ezt nem veszi számításba, de teljesítménye értékét növelte, hogy Erőss expedíció nélkül, egyszerű kirándulóként jutott el a hegyhez. Ezt a körülményt én is tanúsíthatom, tagja voltam annak a négyfős csapatnak, amely hátizsákokkal a helyszínre túrázott. Szűkös anyagi lehetőségeink miatt alaptáborunk egy ajándékba kapott ponyva volt. Ez alatt kuporogva laktunk hetekig, és a hátizsákunkban felcipelt minimális mennyiségű ételen éltünk.

Míg körülöttünk számos, serpákkal, teherhordókkal, szakácsokkal és sok felszereléssel támogatott expedíció próbálkozott a heggyel, sikertelenül, Erőss Zsolt mindenfajta háttércsapat nélkül mászott fel a csúcsra.

Erőss szintén progresszív, végletesen minimalista stílusban mászott. Igaz, ebben motiválta, hogy nem volt pénze sem felszerelésre, sem segítőkre. A szólómászásához nem vitt magával sátrat, matracot és kötelet. Éjszaka hóbarlangokban aludt, és jelentős veszélyeket vállalva érte el a csúcsot.

Mivel Erőss Zsoltnak csúcsengedélyre sem volt pénze, teljesítménye hivatalosan nem került fel a nemzetközi listákra. A hegymászó néhány év titkolózás után azonban végül nyilvánossá tette az eredményét.

7. Az Alpok hat klasszikus északi nagyfala, szólómászással (2011–2016) – Salamon Márk

A fiatal alpinista az Alpok hat klasszikus északi falon futó útját mászta meg, méghozzá egyedül, a sokkal veszélyesebb és nagyobb technikai felkészültséget igénylő szólómászással.

Teljesítménye három okból is kilóg a sorból. Egyrészt nem új utakon mászott, hanem azokon a klasszikus vonalakon, amelyeken többnyire az első mászók jutottak fel, akár hetven-száz évvel ezelőtt. Önmagában egy ilyen út szólómászása sem lenne elég a képzeletbeli olimpiai aranyra. De a nehézségek, kiegészülve a hegymászó-történelmi összegzéssel, a szólómászás minimalizmusával, már jogossá teszik az említést.

A hat híres északi falból három méretével, veszélyességével, nehézségeivel is a többi fölött van. A Matterhornt (4478 méter), az Eigert (3970 méter) és a Grandes Jorassest (4209 méter) a mászás klasszikus korától úgy emlegetik: a trilógia. A következő háromból a Druről már volt szó feljebb, amely mellett a Zinnék és a Piz Badile szerepel még a listán.

Salamon Márk az Indexnek így beszélt a szólómászásról:

„Gondolatban mászás idején csak a falon vagyok. Tudom magam kontrollálni, hogy a veszélyes helyzetekben se veszítsem el a fejem. Meleg szituációban nem pánikolok, zárójelbe rakom a dolgot, félreteszem. A félelem úgysem segít. Mászni kell tovább, és majd otthon feldolgozom a történteket."

Miért állt le a magyar hegymászás a 2000-es évek után?

A fenti listának nemcsak az az érdekessége, hogy a hegyek nélküli országban élő magyar hegymászók hét esetben is a világ élvonalában kerültek, hanem hogy ezek a teljesítmények, Salamon Márkot leszámítva, mind a kétezres évek előtt, de még inkább a rendszerváltás végén zajlottak.

Pont abban az időben, amikor minden körülmény az ilyen világ körüli heroizmus ellen hatott. A magyar gazdaság bukdácsolt – ami mondjuk nem sokat változott azóta –, viszont akkoriban még az EU sem pumpált pénzt az országba. Az emberek szegények voltak, a mászóknak sem utazásra, sem a drága felszerelésre sem volt pénzük. És nem volt internet sem, hogy a mászók könnyedén gyűjthessenek információt a világ végi helyekről. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon felszerelést is alig árultak. A szerző még Bécsig stoppolt el, hogy megvegye élete első sziklamászócipőjét.

Mégis, a világraszóló teljesítmények éppen akkor tűntek el, amikor hirtelen kinyíltak a lehetőségek. A 2000-es években a magyar mászók már könnyedén utazhattak, az Alpok akár egy hosszú hétvégére is elérhetővé vált. Megjelentek a fapados légitársaságok, a netes szaklapok és a falmászótermek. Ennek ellenére magyar nevek már nem kerülnek be a nemzetközi szaksajtóba.

Nem a szikla- és hegymászók haltak ki Magyarországon. Épp ellenkezőleg, a sport majdnem olyan népszerű Magyarországon, mint a korrupció: tömve vannak a mászótermek, rengeteg a tanfolyam, a tehetősebbek pedig hegyi vezetőkkel másznak fel a népszerű csúcsokra.

Mindeközben nem világtrend, hogy az alpinisták visszavettek a tempóból. Ahogy sorozatunk előző cikkében bemutattuk, a világ mászói nem tudnak a fenekükön ülni, és folyamatosan új és izgalmas kalandokba bocsátkoznak.

A kora kilencvenes évek magyar mászóinak beállítottságát jól adja vissza a listánkon két úttal is szereplő Nádasdi Oszkár, aki az Indexnek így emlékezett vissza akkori lelkesültségükre:

Nekem annak idején kitörési lehetőség volt a mászás. Más akartam csinálni, mint a többi ember.

Nemcsak leélni az életemet egy szürke munkahelyen, szürke lakótelepen megsavanyodni, hanem utazni, világot látni, felfedezni. Aztán mikor ez már beindult, akkor jöttek még nagyobb lehetőségek. Tudatosan próbáltam én is mászni, hogy mondjuk olyan dolgokat másszak amikről még álmodni sem mertem korábban.”

Rácz Zsolt tette hozzá, hogy a kilencvenes évek szabályozatlanabb viszonyai közt sokan vállaltak ipari alpinista munkákat, amelyhez kevés embernek volt szakértelme és bátorsága, így jól fizetett. A kötetlen munka a sok pénzzel kiegészítve lehetővé tette, hogy nagyot álmodjon a hegymászó.

Nádasdi szerint ugyanakkor Magyarország normalizálódása visszás módon a hegymászók kalandvágyának csökkenéséhez vezetett: „Látható, hogy nincs már olyan nagy szükségük az embereknek az ilyen jellegű kitörésre, nagyobb teljesítményekre ahhoz, hogy a környezetük elismerje őket. Elég egy jó képet feltenned valamelyik közösségi portálra, és már is jönnek a elismerések és gratulációk. Ráadásul az extrém hegymászás vagy sziklamászás veszélyes, ugyanakkor sok olyan tevékenység van, ami nem az, de az ember hasonló elismerést kap, mint egy komoly hegy megmászása után.”

A folyamatot gyorsította, hogy Magyarországon a hegymászás központi támogatása gyakorlatilag nulla, hivatalos elismertsége minimális, így a fejlődéshez elengedhetetlen oktatás is kiürült. Eltűntek azok az emberek, akik a mászást önmagáért művelték, és követték volna, hogy merre tart a világ hegymászása.

Mivel az oktatásban nincs pénz, beindult a kontraszelekció: az újabb generációkat egyre inkább a gyengébb képességű, esetleg kiöregedett mászók tanítják, vagy olyanok oktatnak, akiknél a tanfolyam belépő az általuk vezetett fizetős túrákra. (Mindez nyilván nem minden egyes magyar oktatóra igaz, de a folyamatot mégis igazolja Salamon Márk karrierje, aki tíz éve Ausztriában él, és az ottani hegymászó-társadalom tagjaként aktív.)

Elüzletiesedni látszik a sportunk.

Jóformán csak oktatók, hegyi vezetők, túravezetők, via ferrata- és műfal-építők ülnek a szervezetek vezetésében. Nekik teljesen más céljaik vannak. Egy-egy jó mászás jól jön, mint reklám, de az is csak azért, hogy minél több legyen a kuncsaft” - véli Nádasdi.

A neves mászó ugyanakkor optimista, hiszen jelenleg rengeteg magyar hegymászó teljesít, ha nem is aranyérmes, de magas szinten. „Nézzük meg még, hogy a sportmászás hova fejlődött itthon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fogom érni, hogy csak jön egy srác, és akár elsőre felmászik egy kilences úton. (Erre a fokozatra akár húsz éve is csak kevesen voltak képesek Magyarországon – F. A.) Szerintem a következő generációból lesznek azok, akik megint a nagyobb teljesítmények felé fognak orientálódni.”

(Borítókép: Földes András/Index)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!