Eufrozina, Kende
5 °C
15 °C

A hegyek alázatra tanítanak, de életre szóló eufóriával jutalmaznak

utmb_2018
2018.09.03. 12:29
Az Ultra Trail du Mont Blanc 170 kilométeres távján végigfutni vagy végiggyalogolni is óriási kihívás. Az Alpok kétezres csúcsai, a hideg és a sötét a legfelkészültebb sportolókat is megtörheti, de aki elér a célig, nem tud betelni a boldogságával.

Nézem az arcokat a rajtnál, egyet sem találok feszültnek, szinte mindenki mosolyog, pedig elég nyomasztó lehet, hogy néhány óra múlva elkerülhetetlenül szenvedni fognak, és az Alpok közepén legjobb esetben is 21-22 órára magukra lesznek hagyatva, de a többségnek két reménytelenül hosszú éjszakai műszak is kijut majd. 

Az Ultra Trail du Mont Blanc rajtjához hasonlóval még nem találkoztam, a startvonalhoz csak az elit futók sorakoznak fel szigorúan, a többiek a hely szűkössége miatt is feloldódnak a szurkolók és a bárok teraszainak vendégei között. A bő 2500 induló többsége tisztában van vele, hogy nem azon az egy-két percen fog múlni a célba érkezésük, amit itt nyerni tudnának. 

A rajt alatt hagyományosan A Paradicsom meghódítása szól Vangelistől, de nem hallgatom meg, érdekesebb a városon áthömpölygő mezőnyt megnézni. Az első téli olimpiát rendező Chamonix völgybe szorult városka, főutcája is ehhez mérten keskeny, így hosszú sorfal között futnak el az UTMB-sek, tényleg kézzelfogható közelségben.

Végig ez a jellemző a 19 települést érintő versenyen, sötétedés után is megdöbbentően nagy tömegek szurkolnak.

Pedig nem mondjuk a Tour de France profijairól, hanem többségében amatőrökről van szó. Idén rekord is dőlt, az UTMB-hét tízezernyi versenyzője száz különböző országból nevezett. A franciák, olaszok, amerikaiak tömeges jelenléte nem meglepő, de Ázsia előretörése már inkább. A kínaiaknak már saját UTMB-jük is van, idén már győztesük is volt az egyik rövidebb távon, pár év, és ebben a sportágban is tarolásra készülhetnek. 

Persze ez a műfaj is kitermelte már a maga sztárjait, például a topfavorit Kilian Jornetet, aki most is egészen jól kezdett, a legjobb három között volt az elején, de méhcsípés okozta allergiás reakciók miatt feladni kényszerült aztán a versenyt.

Még Jornet, valamint két amerikai,  Jim Walmsley és Zach Miller vezetett, amikor zuhogó esőben és sötétben elhúztak mellettem a Bonhomme-csúcs felé tartva. Ők egyáltalán nem mosolyogtak. A hegyen persze nem csak egyedül voltam, sokaknak a hobbija a futóles, akik elég hülyék ahhoz, hogy a pocsék időben is kiálljanak a már a rómaiak által is használt útra. A hegy aljában nem elégszenek meg a fejlámpák fényével, raklapokból rakott máglyával világítják meg az utat. Úgy 15 méterig, aztán újra elnyeli a sötét az UTMB-seket. 

A verseny este hatkor rajtol, első tippemre biztosan azért, hogy aki 46 órát kint van a pályán, az  az is beérjen hétfő reggel a munkába, de valószínűbb, hogy az élboly emberi időben való célba érése számított, meg az, hogy így többen megússzák egy kint töltött éjszakával.

A tízezer méternyi szintemelkedést nem lehet jól elosztani, az első éjszaka is végeláthatatlan kaptatókat kell legyőzni, egymás után sorakoznak a kétezer méter magas hegyek, a sötétség és a hideg mindenkit megvisel, mikor egy lámpafénnyire szűkül a fókusz.

Legközelebb hajnal ötkor látom a középmezőnyt, ahogy 2200 méterről ereszkednek le a Combal-tóhoz, először csak imbolygó fényeket látni, mintha egy melóban megtört bányászcsapat érkezne. Sokan rövidnadrágban nyomják, de a túravezetőnk szerint ez nagy hiba, ha nincs is hidegérzetük, rengeteg energiát elveszítenek így a maguk fűtésével a nulla körül hőmérsékleten, és ez az energia a végén kéne nagyon. A terepultrák szinte kötelező kelléke a páros bot, amit nuncsakuszerűen össze lehet hajtogatni, ha nincs rá szükség. A legtöbben felfelé és lefelé is használják, egyensúlyozni se rossz, de a combizmokról is levesz némi terhet. 

Az UTMB-sek mezőnyének második fele meg sem próbál futni 30-40 kilométer után, tempós gyaloglással is megelégszenek. Így sem lehetetlen teljesíteni a távot, 3,7-es kilométer per órás átlag is elég lehet a 46 óra 30 perces szintidőhöz. 

Aki kint van a hegyen, az eltökéltnek látszik, a gyengeség akkor kapja el leginkább résztvevőket, ha olyan frissítőállomáshoz érnek, ahol le lehet pihenni, masszázst és meleg levest is kaphatnak.

A courmayeuri sportközpont terme úgy néz ki, mint egy katonai tábor, többtucatnyian hevernek a földön, mások a sebeiket kenegetik, sokan sorban állnak a levesért. Utóbbit csak akkor kaphatnak, ha hoznak saját tányért, a környezetvédelem az UTMB-n hangsúlyos szerepet kap, nincsenek eldobható műanyag poharak, evőeszközök, mindenki viszi magával azt, amire szüksége van. 

A terem egyik felében meg családtagok és barátok is dédelgethetik a futókat, de csak akkor, ha ehhez előre váltottak egy vócsert, a beengedésnél kissé hisztérikus jelenetek is kialakulnak, egy-egy embert eresztenek csak át, ha elég élénken lobogtatja a papírját. A többségük jól le is marad a futójáról, akit a masszában nem is könnyű megtalálni. 

A hegyek szép lassan emésztik fel az embereket, idén majdnem az indulók harmada, 782 ember szállt ki, vagy nem tudott limitidőn belül ellenőrző pontokhoz érni. Nemcsak amatőrök, hanem elit futók is kihullottak, a spanyol világbajnok Luis Alberto Hernando is feladta, de a sokáig az élen álló Walmsley és Miller is rosszul mérték fel a képességeiket, ők is kiszálltak. Egyrészt, jó, ha valaki a hegyek közé születik és zsigerből uralja azokat, mint Jornet, de legalább ennyire mentális játszma is egy UTMB. A 120 kilométer után előretörő, a távot 20 óra 44 perc alatt teljesítő Xavier Thévenard is ezt mondta a célban: csak magára figyelt végig, nem érdekelte, mit csináltak a többiek, a hegyeken alázatosnak kell lenni, mert különben átveszik az irányítást. 

A nőknél is hasonló volt a koreográfia, mint a férfiaknál, elég hamar kiesett három nagy favorit: Mimmi Kotka, Magdalena Boulet és Caroline Chaverot. Az olasz Katia Fori egész sokáig vezetett, de a végére elfogyott, az ötödik helyre csúszott vissza. A versenyt honfitársa, Francesca Canepa nyerte 26:03:48-cal, csak négy percet adott a második Uxue Fraile Azpeitiának, ez minimális különbség ilyen távon – ha úszós példát hozunk, csak jobb benyúlásnak számít. A jó erőbeosztás remek példáját mutatta meg Wermescher Ildikó is, aki nagy hátrányból fokozatosan tört előre egészen a hetedik helyig.

Thévenard idén harmadszor győzött a Columbia által főszponzorált UTMB-n, de szerinte nem is a verseny a fontos, hanem az, hogy kint lehet a hegyek között. Meg valószínűleg azért a mámorító pillanatokért is csinálja, gondolom, ami a célban fogadja. Minden húsz centinél nagyobb magaslatot elfoglalnak a szurkolók, ablakpárkányokon, bárszékeken, szobrokon, kútkáván állnak vagy lógnak, hogy lássanak pár négyzetcentit a győztesekből, biztosan van vagy tízezer ember az amúgy nyolcezres város utcáin. 

Chamonix az éjszakát is végigálló, pehelykabátos népe (bizony itt mindenki úgy néz ki, mintha túrázó vagy futó lenne, többségük az is egyébként) riadóláncszerűen felmorajlik, ha valaki közeledik a célhoz. Mindig lehet tudni, mikor közeledik valaki.

Mindegy, hogy valaki első vagy kétszázhuszadik, a teljesítés is óriási dolog, a finiserek megkapják az ovációt.

Idén hét magyarnak sikerült célba érni szintidőn belül, Wermescher Ildikó (27:19:36), Horváth Márk (33:20:16), Kovács Ádám (36:37:17), Fekete Dániel (42:16:30), Kovács Edit (45:00:15), Szabó Béla (45:06:16) és Györgyi Gábor (46:23:30) is legyőzte a hegyeket. 

Nem tudom, eldönteni, hogy az úton levés vagy a befutás lehet-e az erősebb drog, mert az utolsó száz méteren a legtöbben lelassítanak, mintha nem akarnák elérni a célvonalat, mert azzal megtörik a varázst. Thévenard is tanácstalanul álldogál, mikor befut, szemmel láthatóan jobban érzi magát, mikor visszafordul egy tiszteletkörre pacsizni a szurkolókkal. 

#UTMB 2018 - And the winner is ...🥇 Xavier Thevenard "Le prince du trail" ! What a race ! 👏 #utmb #utmblive #ultratrail #trailrunning #winner

UTMB® (@utmbmontblanc) által megosztott bejegyzés,

Az UTMB meggyötör, de aztán fel is emel. Van, aki zokogva halad át a célvonalon, mások a gyerekeikkel tipegnek be, hogy megpróbálják megosztani a megoszthatatlan örömet, de láttam két együtt beérkező futótársat is, akik a földre roskadva gyengéden simogatni kezdték egymást, a közös szenvedés a szeretet minden megnyilvánulási formáját előhozza. Ilyenkor már minden mosoly jogos is, de sok szurkoló szemébe inkább könnyet csal a finiserek eufóriája.

(Borítókép: Fehér János/Index)