Nándor
8 °C
19 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Fapados expedícióval jutottak először 8000 méter fölé magyar hegymászók

PICT0074
2018.09.19. 16:30
Először harmincegy évvel ezelőtt járt magyar hegymászó nyolcezer méter feletti csúcson. 1987. október 1-jén és 8-án két csoportban hat alpinista jutott fel a Tibetben található 8027 (korábbi adatok alapján 8012) méter magas Sisapangmára. Nagy Sándor, Balaton Zoltán, Ozsváth Attila, Csíkos József, Vörös László és Várkonyi László tette fordulópontot jelentett a magyar alpinizmus történetében. Az expedíció logisztikai bravúr is volt. Teljesítményükkel sosem kérkedtek, de zavarja a még élő tagokat, hogy megkérdőjelezték, feljutottak-e a főcsúcsra. Ennek kapcsán is elevenítettük fel az expedíció történetét Balaton Zoltánnal, Vörös Lászlóval és Nagy Sándorral.

Idén tavasszal Klein Dávid indult neki a Sisapangmának azzal a felütéssel, hogy ő lesz az első magyar, aki eléri a Sisapangma főcsúcsát is, mert tudomása szerint az 1987-es expedíció csak egy mellékcsúcsra jutott fel. Klein ezt egy hegymászó körökben lassan tíz éve keringő információra alapozhatta.

„Volt hat ember, aki megmászta a csúcsot. Ebből a hatból négyen élünk (Ozsváth Attila és Várkonyi László már elhunyt),

mind a négyen határozottan és egyöntetűen azt állítjuk, hogy fenn voltunk a főcsúcson. Van Azonban egy olyan ember, aki a közelében sem volt soha, és valamilyen oknál fogva megkérdőjelezi a teljesítményünket”

– mondta Balaton Zoltán.

„A két halott magyarral, illetve a gyerekeikkel szemben ez végtelenül erkölcstelen. A papa ikon, példakép, és akkor most elültetjük a fülükbe, hogy a papa mégsem mondott igazat. Egy gyerekben nem okozhatunk törést. Ez háborít fel és szomorít el. A papák már nem tudnak védekezni. Klein Dávid szempontja érthető a maga módján, hiszen többet tud hasítani, ha első magyar megmászót hangoztat” – mondta Nagy Sándor, aki az 1987-es expedíció vezetője volt.

Nagyék nem tudják, hogy honnan származhatott az az információ, hogy ők nem is voltak fent. Abban az időszakban más nem volt a hegyen, előttük nem sokkal egy lengyel csoport jutott fel a Sisapangmára. Szeptember 18-án az egyik legjobb mászó, Jerzy Kukuczka hódította meg, aki ezzel pipálta ki az utolsó, tizennegyedik nyolcezresét is.

„Amikor feljutottunk a csúcsra Attilával, akkor ott volt egy kötél. Még fantáziáltam is arról, magyar módi, hogy le kéne hozni, mert szegény az eklézsia. A korábban fent lévő Jerzy Kukuczka kötele volt. Nem kellett nekik a lejutáshoz. Ha a Kunos Gábor-féle verzió igaz, akkor ezzel a lengyel mászó teljesítményét is megkérdőjelezzük” – mondta Nagy, aki azt is hozzátette, mindkét csoportjuk tiszta időben mászott, meg tudták állapítani, hogy környezetükben melyik a legmagasabb pont. Ha láttak volna magasabbat, nyilván átmentek volna oda is.

Egy másik magyar mászó, Varga Csaba sajtóreggelijén is elhangzott, hogy a Sisapangma főcsúcsán még nem járt magyar. Az ott vendégként jelen lévő Balaton és Vörös László nem tiltakozott a színpadon, előre nem is tudták, hogy így merül fel majd a nevük. Igaz, a levetített diák helyettük is beszélhettek.

„Biodíszletek voltunk, kénytelenek voltunk jó pofát vágni. Vendégként hülyén festett volna, ha kivesszük a kezükből a mikrofont, és azt mondani, hogy ez nem fedi a valóságot. Elvittük a certifikátot, a könyvet, a kitüntetést. Akik a közelünkben voltak, azoknak megmutattuk szemtől szemben, hogy nem igaz a hír. Többet ott nem tehettünk” – mondta Balaton.

„A sors aztán megoldotta a problémát. Dávid nem jutott fel, peches természet. De ezt nem rajtunk kell leverni, nem imádkoztunk azért, hogy záruljanak be az ég kapui” – mondta Nagy.

Az expedíció évtizedekkel későbbi utóélete biztosan lázban tart még néhány mászót, de sokkal érdekesebb, ahogyan összejött maga a csapat, és eljutott a csúcstámadásig.

„Már több mint negyven olyan mászónk volt, aki hétezer méter fölé jutott, persze hogy megjött a gondolat, hogy nyolcezerre kéne menni. A Sisapangmára Reinhold Messner (olasz mászó, aki először jutott fel mind a 14 nyolcezresre) könyve alapján esett a választás. Ez a csúcs volt a legalacsonyabb nyolcezres, és volt a könyvben egy statisztika, ami a legbiztonságosabbnak is mutatta a hegyet, mert azon volt a legkevesebb haláleset. Ez némileg csalóka volt, mert elég későn kezdték csak mászni a Sisapangmát, azért is volt kevés halál rajta” – mondta a mászók körében csak Cínóként ismert Vörös.

A Sisapangmát nem sokan mászhatták meg, mert Tibet 1985-ig teljesen zárt világ volt, kevesen utazhattak be oda. Nagy 1985-ben egyetemi hallgatókkal Ulánbátortól Delhiig utazott, és két évvel később jól is jött a helyismerete.

A legtöbb magyar mászó a volt Szovjetunióban szerzett tapasztalatokat, mert ott volt három hétezres csúcs is, ami szükséges lépcsőfok volt a nyolcezresekhez. Az akkori gazdaságpolitika is segítette az kijutást, nagyon jól váltották a forintot rubelre, megfizethető volt az utazás.

Nagy 1986 decemberében ment ki tárgyalni Pekingbe, hogy engedélyeket szerezzen a kínai hatóságoktól a mászáshoz, ezek már akkor is elég sokba kerültek.

„Tipikus kínai módszer volt, egyre csak halogatták a végső szót, hogy időzavarba kerülj, mikor közeledik a repülőd indulása, akkor rábólints minden baromságra. Pechjük volt, nem tudták, hogy én továbbmegyek Ausztráliába, és végül akkor folytattuk a tárgyalást, amikor visszafelé jöttem. Teljesen padlón voltak, nem jött be a taktikájuk. Sikerült méltányos feltételeket kialkudni, de csak az ottani viszonyokhoz, nem a hazai jövedelmekhez képest.”

Sok jó alpinista volt akkor is Magyarországon, de a válogatási elv elég egyszerű volt, az mehetett, aki tudta vállalni az anyagi terheket is. Fejenként 300-350 ezer forintot kellett befizetniük. Volt, aki zálogházba adta a családi ezüstöt.

Az expedíció 72 napos volt, aminek a legnagyobb részét az utazás vitte el, a hegyen csak 28-30 napot töltött a csoport. A mai mászók nem sokat bajlódnak az utazással, felülnek a repülőre, és szinte már ott is vannak a hegy lábánál. Nagyéknak viszont a költséghatékonyságra is kellett figyelniük,

fapados expedíciót hoztak össze 32 ezer dollárból, mindenestül.

A pénzt Nagy kezelte, de abban az időben, amikor egy személy évente csak maximum 50 dollárnyi valutát kaphatott, nem volt egyszerű összebűvészkedni azt sem, hogy ekkora összeg egyben meglegyen.

„Az volt a kulcs, hogy találtam egy Taskent–Delhi-repülőjáratot, ami tízezer forintba került, Taskentig meg nevetséges összegért, hatezer forintért jutottál el. Delhitől aztán három napig közúton mentünk” – mondta Nagy. Az indulásukat majdnem megfúrták, mert egy jóakarójuk megpróbálta elintézni, hogy bevonják az útlevelüket.

Taskentig is el kellett jutni valahogy. Moszkváig repülővel ment a csapat, onnan három nap vonatozás következett, 2,2 tonnás felszerelést vittek, amit maguk is mozgattak. „A repülőtérről induló buszt is el kellett térítenünk, aztán lepakoltunk a pályaudvar peronján, mert nem tudtuk, honnan indul a vonatunk. Később elkezdtünk bepakolni, de a csomag fele még lent volt, amikor elindult a szerelvény. Meghúztuk a vészféket, de megindult újra a vonat. Valakinek folyton rajta kellett lógni a vészféken, hogy bepakolhassunk. Rossz helyre is szálltunk fel, négy kocsin kellett átcipelni a két tonnát. Aztán kiderült, hogy a szalámik fennmaradtak a buszon” – emlékezett vissza Vörös. A rakodásnak nem volt még vége, az alaptáborhoz közeledve a kínaiak nem tudták áthajtani a teherszállító jakokat egy kőrengetegen, így az utolsó kétszáz méteren is kézzel kellett megmozgatni két tonnát.

A mászók a felszerelésüket is úgy barkácsolták. „Régi, vastag ponyvából készült sátrunk volt, olyan mint egy cirkuszsátor, és a végén azt is le kellett hozni. Tipikus garasos dolog, mindent föl kellett vinnünk és mindent le kellett hoznunk. Mindenki óvta a sajátját. Várkonyi Lacin hegesztőszemüveg volt. Nyugaton már ismert anyag volt a polár, de mi nem igen tudtuk megvenni. Viszont volt a Röltexben NDK-s bútorhuzat, ami majdnem ugyanúgy nézett ki. Egyik fele bolyhos volt, a másik meg nem. Nekem az anyukám, másnak a felesége szabta-varrta ezt az anyagot, hogy legyen »polárfölsőnk«” – mesélte Balaton.

Az akkoriban kapható benzinfőzők sem bírták az oxigénszegény környezetet, azokat is csak átalakítás után lehetett üzemeltetni. „Az üvegtermoszok egy része már eltört, mire a hegyhez értünk. Nekem egy viszkisüveg, amire polifoamot varrtam, volt a hőtárolós kulacsom. Apróságok, de ezen múlott, hogy tudsz-e működni a hegyen” – mondta Cínó.

Az időjárás-előrejelzésekhez sem volt csúcstechnikájuk vagy műholdas telefonjuk, hogy megkapják a friss jelentéseket.

Kétféle módszerünk volt, az egyik, hogy körülnéztünk, a másik, hogy a légnyomásmérőt figyeltük. Abból próbáltunk következtetni, hogy a következő 12-24 órában menekülni kell, vagy mehetünk-e tovább”

– idézte fel Balaton.

„Nagyon sok mindent hozott a magasság. Ötezer méter fölött tartósan élni, az már egészen más világ. Itt szisztematikusan kellett építkezni. Konyi (Várkonyi László) túl hamar került fel ötezer fölé, nem viselte jól a szervezete, furcsán viselkedett, le kellett küldeni háromezer méterre. Voltak kisebb feszültségek, olyan magasságban főzni, mosogatni, vizet vinni, hogy ne jégből kelljen csinálni teát. Nem kellemes feladatok ezek, de nem szabadult el a pokol. Elmúlt a reneszánszuk a himalájai mászásoknak, szépen eltűnt az, hogy csapat. Manapság már mindenki egyesével alszik, míg nálunk volt a cirkuszsátor, amihez három másik csatlakozott, és szinte mindenki a közös térben aludt. Voltak éjfélig menő pikkdámázások is” – emlékezett vissza Nagy.

A csúcstámadást nem élték meg nehézségként még úgy sem, hogy a második csapatnak 7300 méteren,

a hármas táborban elvitte a szél a sátrát, és hóbarlangot kellett ásniuk az éjszakázáshoz.

Hogy két csoportban mentek fel a csúcsra, annak is anyagi okai voltak, nem volt annyi sátruk, hogy nyolc embernek elég legyen egyszerre az egyes és kettes táborban. (Az expedíció kilenc tagjából Dékány Péter és Szabó László nem tudott feljutni, Papp Kálmán pedig eleve csak orvosként utazott ki.)

„Nem voltunk időzavarban. Nem volt szkepticizmus köztünk, hogy valaki nem jut föl. Kálmánnak akklimatizációs gondja volt, Dékánynak tüdőgyulladása lett, Szabó László nem küzdött teljesen” – mondta Nagy.

Először Ozsváth és Nagy érte el a csúcsot október elsején, mint később kiderült számukra, pont a Kínai Népköztársaság megalakulásának évfordulóján.

„Amikor Sanyiék lejöttek, igazán tudtunk örülni, hogy fenn voltak, se irigység, se féltékenység nem volt bennünk” – mondta Balaton, aki Csíkossal, Vörössel és Várkonyival egy héttel később hajtott végre sikeres csúcstámadást. Természetesen mindannyian oxigénpalack nélkül.

A siker híre elég lassan jutott el Magyarországra, először is csak napokkal később jöttek le Nagyék a hegyről, onnan Tibet központjába, Lhasszába utaztak. Egy ottani hotelben négy órát vártak a telefonra, amin aztán a pekingi magyar nagykövetséget hívták fel. Végül onnan került Budapestre diplomáciai vonalon a hír.

„Ma ha valaki elcsapja a hasát nyolcezer méter magasan, máris ott van a Facebookon. Nálunk még máshogy zajlott a kommunikáció. Amikor Tibet felé mentünk, a velünk szembe jövő utazóknak adtunk oda képeslapokat, azt kérve, hogy amint egy településre érnek, adják fel, hogy az otthoniak tudják, jól vagyunk” – mondta Balaton.

„Míg a hegyen voltunk, se kép, se hang, semmi információ nem jutott el hozzánk, csak az a sáv létezett, ami a csúcs és az alaptábor között volt. Közben persze agyaltál, de mégiscsak arról a sávról szólt az élet, és élvezted. Meg lehet lenni így is. Ma már nem a hegyről szólnak a túrák. Kiábrándító például, hogy valakik már ott is tőzsdéznek a telefonjukon” – mondta Nagy.

A hazafelé út sem volt zökkenőmentes, Lhasszáig több csoportra szakadva, egyéni megoldásokkal jutottak el. Ozsváth és Balaton dzsippel tette meg a táv egy részét. „Szinte minden kereszteződésnél katonai ellenőrzés volt, az egyik ilyen után ült át hozzám Ozsváth az én dzsipembe.

A következő ellenőrzésnél derült ki, hogy az útlevele a másikban maradt. Jöttek a katonák, először az én útlevelemet kérték, odaadtam, megnézték, európai ember, bajuszos. Aztán a hátam mögött átnyújtottam Attilának, aki szintén oda adta nekik az útlevelem, megnézték, európai, bajuszos ember, mehet. Jó poén volt, de kiköthettünk volna valami lágerben is

– mondta Balaton, aki az út következő szakaszán egyedül utazott. Egy végtelenül kimerült teherautósofőrt stoppolt le, akit a következő ezer kilométeren népi és munkásmozgalmi dalok éneklésével próbált meg ébren tartani.

Az expedíció tagjai ma is úgy tartják, hogy a hegy megmászása mellett az is bravúr volt, hogy az akkori viszonyok között a viszonyok között el tudtak jutni a hegyig, és haza is értek épségben.

Az akkori magyar kormány nem volt túlságosan bőkezű velük, azon túl, hogy megkapták a sportérdemérem arany fokozatát, csak 3200 forintos pénzjutalomban részesültek: nagyjából egy családi ebéd alatt el is költötték a tagok.