Déli-sarki túrára bárki befizethet, csak 1000 km -20 fokban

Sok magyar lap megírta, köztük az Index is, hogy Rakonczay Gábor az első magyar, aki eljutott a Déli-sarkra. Ez ebben a formában nem igaz, Rakonczay csak kategóriagyőztes, hiszen már 2005-ben is jártak magyarok a Déli-sarkon.

Rakonczay maga nem állította, hogy ő lenne az első magyar a sarokponton, de a PR-ügynöksége által kiadott, a Magyar Távirati Iroda által is átvett közleményt elég szerencsétlenül vagy éppen nagyon ügyesen fogalmazták meg. „Rakonczay Gábor elérte a Déli-sarkot! Első magyarként, a szárazföld, vagyis az Antarktisz partjáról indulva."

A második, állítmány és alany nélküli mondatot valószínűleg mindenki úgy értelmezte, hogy először járt magyar a Déli-sarkon, pedig a megfogalmazott kitételek fontosak. Arra utalnak, hogy Rakonczay csak egy olyan útvonalat járt be, amin korábban még nem járt magyar.

Az Antarktisz bő száz évvel ezelőtt még misztikus hely volt, lehetetlennek tűnt, hogy az ember saját, esetleg a kutyái erejére támaszkodva eléri a Déli-sarkot. 1911-ben Roald Amundsennek sikerült először eljutnia oda, de azóta elég sok minden kiderült a kontinensről: a távközlés, a repülés és a motorizáció fejlődésével az Antarktika könnyebben bejárhatóvá vált. Kihívások még így is maradtak, a nyolcezres csúcsok meghódítása után a legnagyobb hegymászók figyelme is a déli kontinens felé fordult.

Az Antarktisz önerőből való átszelése izgatta például Reinhold Messnert (a mászó jutott fel először az összes nyolcezres csúcsra) is. Össze is hozta 1989-ben, de nem csak a saját erejére támaszkodott, kite-ernyőket is használt a gyorsabb haladáshoz. 2018 decemberében pedig a puzzle utolsó darabja is helyére került, Colin O'Brady lett az első ember, aki átkelt önerőből a kontinensen.

Az új útvonalak és kihívások keresése mellett a kereskedelmi célú expedíciózás is egyre nagyobb teret nyert. Bár még nem akkora mértékben, mint a Mount Everest,

Az elmúlt évtizedben kalandorok, hegymászók, önmegvalósítást keresők, unatkozó milliomosok is eljutottak a sarokpontra. 

Ha beütjük a keresőbe, hogy déli-sarki expedíció, tucatnyi olyan iroda címét dobja fel, ami vezetett túrákat ajánl a Föld legdélebbi pontjához. Ezek között van olyan, ami csak az utolsó előtti, tehát a 89. szélességi körtől indul, és száz kilométer megtételével elérhető a sarkpont, míg a másik véglet az az Antarktisz partjairól induló, ezer kilométeres hosszúságot közelítő túra, amit Rakonczay is megcsinált.

Magyarok először 2005 januárjában jártak a Déli-sarkon, Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Zoltán egy Rakonczayénál jóval rövidebb túra végén – ők a 89. szélességi körtől startoltak – tűzték ki a magyar zászlót a ponton.

„Korábban már eljutottunk az Északi-sarkra a »Síeljük meg az utolsó fokot« nevű túrával, a Déli-sarkon is volt ilyen. Az utolsó fok légvonalban 111 kilométert jelent, ez persze nem tartható, mi 125 kilométert tehettünk meg. Nagyjából az egytizedét annak, amit most Gábor, de mi nem is akartunk ilyen hosszú távot megtenni. Nekünk 7-8 napig tartott a túránk, 8-9 órát mentünk egy nap. Végig ugyanazon a platón haladtunk, nagyon tiszta volt a levegő, 360 fokban látható volt a horizont. Nagy élmény volt felismerni, hogy az igazi civilizációtól nem lehetnénk messzebb, 5-6 ezer kilométerre mindentől. Ilyen még a Csendes-óceánon sincs" – mondta Ács Zoltán, aki több nyolcezres hegymászó-expedíciót is vezetett.

Aki részt akar venni a sarktúrán, attól jó kondíciót, közepes sífutótudást és hidegtűrést várnak el. A jelentkezéshez kérdőíveket is ki kell töltetni, amiben a fizikai és egészségügyi állapot feltérképezése kap hangsúlyos szerepet.

Ács úgy véli, hogy kinyílt az olló, míg korábban ajánlások alapján lehetett expedíciós lehetőségekhez jutni, addig ma már kicsit iparszerű az expedíciózás. Több cég is kínál túrákat, de mindegyik az Antarctica Logistics and Expeditionsra (ALE) van utalva, mert csak ők végeznek légi mentést az Antarktiszon. A repülők a biztonság kulcsát jelentik, erről nem szívesen mondana le senki.

Negyven-ötven napot, ezer kilométert végigcaplatni a mínusz 10-20 fokban persze még úgy sem könnyű, hogy megszervezik az ember életét. Alapszabály, és ebben különbözik például az Everest-túráktól, hogy mindenkinek magának kell vinnie a 80-90 kilót is elérő felszerelését, nincsenek serpák, csak pár helyen depóznak be előre élelmiszert. Ács szerint a túravezetők valóban csak vezetők, és elég rosszakat is ki lehet fogni. Vele előfordult, hogy a vezetőjük az ő szánja mögé kötötte egy másik fizetős ügyfél teljes szánját, ahelyett, hogy ő vállalta volna be a plusz súlyt.

A Déli-sarkról kevesen jönnek vissza gyalog, a legtöbben repülőznek valamelyik tengerparti bázisig. A gépre sokszor várni kell, mert a kontinens belsejében csak a Union gleccsernél van egy nagyjából 2,5 kilométeres kék jégképződmény, ahol landolni és felszállni lehet. Ez viszont keresztszélnek kitett, nem mindig biztonságos.

Ha hegymászóhasonlatot veszünk, akkor olyan, mintha Rakonczay felment volna a csúcsra, de nem jött le. Ács szerint ez jó felvetés, de Rakonczay már előre megmondta, hogy most csak ennyit teljesít, később viszont ő is át akarja szelni a kontinenst.

„A hegymászásnál monotonabb egy sarkvidéki expedíció, az élettani hatás is más, napi 8-10 óra gyaloglást kell kibírni, és utána regenerálódni. Gábort korábbi teljesítményei erre predesztinálták, valószínűleg egyedül is képes lett volna eljutni a Déli-sarkra."

(Borítókép: Vezetett túra a Déli-sarkon 2005. január 15-én. Fotó: Ács Zoltán)