Jusztin
13 °C
30 °C

Ahogy lefeküdt a testem az agyamnak, már jöttek az eredmények

48806838297 a909944a07 o
2019.11.27. 17:01 Módosítva: 2019.11.27. 19:58
Bódis Tamás elég viharos karriert futott be az ultrafutók között. Csak pár éve specializálódott a hosszú távokra, de máris a legeredményesebbek között van. 2019-ben megnyerte az Ultrabalatont, ősszel pedig egy hónapon belül győzött a kultikus, 246 kilométeres Spartathlonon, majd lett második a 24 órás világbajnokságon. Bódis volt katona, kamionsofőr, most pedig taxizás mellett fut, még az éjszakai sofőrködés is jó edzés neki.

Már katonaként hallottam a Spartathlonról, 2009-ben ki is tettem a spártai Leonidasz király szobráról a képet a Facebookomra. [A futók a futás végén ennek a szobornak lábát érintik meg Spártában – a szerző.] Egy messzi galaxisos cél volt, de valahogy tudtam, egyszer az életemben lefutom a Spartathlont, de akkor még lövésem nem volt, hogyan is indulhatnék rajta

– elevenítette fel az első emlékeit az Athén és Spárta közötti futásról Bódis.

Gyerekkorában focizott, de a futás a katonáskodással érkezett meg az életébe. A szolnoki ejtőernyősökhöz szerződött, ahol a 3000 méteres szintfelmérőn a helyi legjobbnál is jobb időt ért el. A tehetségét felfedezve előbb katonai versenyekre vitték, bakancsos futásokra, majd civil versenyekre is eljárt. A reggeli torna vagy a menetgyakorlat nem volt neki elég, gyakran elment délután még futni vagy kondizni.

A szolnoki szolgálat után Bódis egy afganisztáni misszióba is belekerült, 2011–12-ben volt kint katonaként. A futásról ott sem mondott le, pedig a körülmények nem voltak ideálisak. Csak a tábor területén edzhetett, közben 40-45 fokos meleggel és a sivatag porával kellett megküzdenie. Ha már nem látta a szálló portól a tábor fölé magasodó hegyet, akkor már a szűrésre szolgáló kendőben sem ment ki.

„Még órám sem volt, nemhogy edzőm, más futóktól, internetről csipegettem információkat. Azzal sem voltam tisztában, hogy a félmaratonon elért 1 óra 22 perces időm sok embernek elérhetetlen. A futás szeretetéért csináltam, de mindig is szerettem a versengést. Munkában is mindig első akartam lenni, mindenhol a versenyszellemet kerestem. A katonaság után kamionoztam, ott a kocsikban egy okos program figyelte a sofőr vezetési stílusát, hogy például mennyit gurítod a kamiont, hogyan bánsz a fékkel, a rendszer ezek alapján számolt százalékos eredményeket. A cég kihirdette, hogy a legjobb három sofőrt, nyaralást, telefont, notebookot kaptam. Ott többször is dobogón végeztem, hiába voltam kopasz kamionos, abban is versenyt láttam.”

Miután nem volt már lehetősége részt venni újabb misszióban, Bódis új, jól fizető állást keresett magának, így aztán elment kamionozni egy finn céghez. Az edzésről ekkor sem mondott le. „Sokszor parkolókban futkároztam, miközben a pecsenyét sütögető kamionosok fogadásokat kötöttek rám, de egyre ritkábban futottam.”

Az újrakezdés ideje és karrierjének beindulása 2017-ben jött el. „2016-ban elég sok rossz impulzus ért, arra ösztökélt, hogy kezdjek magammal valamit. Megromlott egy csomó minden. Ráébredtem, hogy nem éri meg a pénzért kint lenni, és mindent feláldozni. Egy barátommal leveleztünk, és elhatároztuk, hogy újra futni fogunk.”

A visszatérés nem ment könnyen, januárban sárban, latyakban kezdett el edzeni, de nem jött vissza korábbi formája, kisebb sérülései is voltak.

„Aztán hogy az agyam és a testem közös nevezőre jutott, de azt is mondhatnám, hogy a testem lefeküdt az agyamnak, már jönni kezdtek az eredmények.

Az igazi áttörés pedig akkor volt, amikor 2017. október 28-án találkoztam Szabó Gáborral, az ELTE Sashegyi Gepárdok futóedzőjével, és megírta nekem az első edzéstervet.”

A pálya gyereke lett

Bódis elámult azon, hogy milyen erős tempókban és időeredményekben gondolkodott új edzője, aki korábban nem is foglalkozott ultrafutókkal. Nem hosszútávokat futtat vele, hanem rengeteg résztávot. Az edzéseken Bódis egy zuglói futópályán köröz, ha nagyon elunja, akkor megfordítja futásának irányát. Hetente 170-200 kilométert is lefut, ez 500 kör is lehet, ami rettentő monoton. Azt mondja, ő a pálya gyereke lett. Bódis igazi sztahanovista, szinte mindig túlteljesíti az edzésterveket, vagy többet, vagy gyorsabban fut az előírtaknál. Szabó éppen ezért már inkább alálő a tervekkel, hogy kicsit kímélje.

A közös munka elég hamar kifizetődött, Bódis már 2017 decemberében megfutotta a Spartathlonhoz szükséges kvalifikációs időt. 2018-ban a 100 kilométeres országos bajnokságon már második volt, majd még abban az évben megnyerte a 12 órás bajnokságot, olyan eredménnyel, amelyre abban az évben a világon senki más nem volt képes.

Szeptember végén jött a Spartathlon, ahol még zöldfülűként egyből a negyedik lett, bár ő ezt kisebb csalódásként élte meg, mert a dobogót célozta meg. „Mindig azt mondom, az életben csak akkor tud bármilyen eredményt elérni az ember, ha felfelé, a csúcsra tekint. Nem gondolkozhatok abban, hogy csak teljesítsek valamit. Nem azt látom, hogy a 276 kilométer jó eredmény a 24 óráson, hanem azt nézem, hol helyezkedik el a magyar csúcshoz, vagy a 303 kilométeres világcsúcshoz képest. Ha egyszer valaki már megcsinálta ezt, akkor még egyszer képes lehet az ember, csak egy kicsit hozzá kell tenni. Az első Spartathlonom előtt nem volt bennem akkora önbizalom, hogy kimondjam, a dobogót akarom, mert utólag kifigurázhatják az embert, és 246 ezer lépés közben elég sok hibalehetőség van.”

A futó testileg is nagy átalakuláson esett át, két év alatt 86 kilóról 70,5-re szálkásodott le, tudta, hogy le kell adnia a jobb eredmények miatt, de a rengeteg lefutott kilométer önmagában is sokat jelentett.

Százötven kilométeres utazás

Második Spartathlonja előtt már mások is esélyesnek tartották a győzelemre, és ő viszonylag hamar el is döntötte a versenyt. Úgy tartja, hogy az első 150 kilométer egy kétszáz pluszos ultrán csak az utazásról szól, addig nem szabad foglalkozni vele, hogy ki hányadik helyen áll, úgyis csak ezután kezdődik az igazi verseny. Mire a 2019-es versenyen erre a pontra ért, már ő volt az élen, miután leelőzte a cseh Radek Brunnert és a brit Alaistar Higginst. „Beléjük botlottam, szerintem ők lassultak le hozzám, nem én mentem gyorsabban. 80 és 120 kilométer között mentem a kis tempómban, ők túl sokat depóztak, az én frissítéseim pedig olyanok voltak, mint a Forma–1-es bokszkiállások. Ezután megint utolértek, majd  le is hagytak, ez ment 40 kilométerig. Azzal, hogy a melegben egymással kakaskodtak, lefárasztották magukat. Próbáltak magukkal rántani, de tudtam, hogy nem kevés az, ami még hátravan.”

Bódis így a táv második felét gyakorlatilag egyedül futotta le, úgy véli, hogy mivel nem volt igazán éles versenyhelyzet, ezért lassult le önkéntelenül, és nem jött össze neki az előre kitűzött 23 órán belüli idő.

„Amikor futok, akkor mindig valamit megélek. Van egy nagy CD-táram a fejemben, emlékekkel vagy jövőbeni képekkel. Ha valamelyik nem elég motiváló, akkor egy másik lemezt veszek le a polcról. Hol az édesanyámra gondolok, hogy milyen beteg, és mennyi fájdalommal él, nekem meg ahhoz képest keveset kell elviselni. Vagy nyaralásra gondolok, újra próbálom megélni, milyen jó hajókirándulás volt, hú az a kaja, hú, de meginnék egy hideg sört. Na jó, inkább gondoljunk másra, mert menni kell. A végén már arra gondoltam, hogy Hangonyban, a kis falumban, a presszóban összegyűltek egy csomóan, és őrjöngenek a sikerem miatt. Mindig egy gondolat rabja vagyok.”

Amikor a fájdalmat is örömmel viseli el

Az ultrafutó azt mondta, ő annyira ráfókuszál a futásra, hogy nehezen tudja később visszaidézni, mi történt, nem képes olyan színes élménybeszámolókkal szolgálni, mint sok más társa. Koncentráltsága miatt sem látszik mosoly az arcán. Az elkerülhetetlenül jelentkező fájdalommal is sajátos a viszonya. „A fájdalom az egyetlen korlát, ha megérted, akkor örömmel elviseled majd. A mentális erőre van szükség, amikor elfárad a test.

Az az egyik mondásom, hogy ha el tudod hinni, hogy sikerülhet, akkor a tested megtalálja majd a módját, hogy sikerüljön.”

Nem is szeret holtpontokról beszélni, szerinte az a holtpont, amikor felad egy helyezést, vagy a verseny feladásán gondolkodik, ilyen azonban nem volt nála. „Egy 10 kilométeres emelkedő után nekem sem volt őszinte a mosolyom, vagy amikor lefelé jöttem egy hosszú lejtőn, és görcsölt a lábam, de ezek csak fájdalmak.”

A spártai befutója azért euforikus lett. „Hét kilométerre a céltól már biciklis gyerekek vártak, amikor beértem a városba, még többen lettek, rengeteg kávézó még nyitva volt. Nagy ordítás, őrjöngés, kerepelés ment. A főtérre vezető úton már fáklyavivő lányok jöttek mellettem, de olyan gyorsan futottunk, hogy elaludtak a lángok. A végén már vagy százfős tömeg futott velem. Villogtak a vakuk az arcomba, buzdító zene szólt. Ezerrel lüktetett a szívem, és csak azt vártam, hogy megérinthessem a szobrot. Amikor ez sikerült, kicsit megkönnyebbültem. Amikor megfordultam, azt láttam, atyaúristen, milyen rengeteg ember ünnepel. Abban a pár pillanatban óriási tisztelet és elismerés áradt felém. Átértékelődött a szenvedés, megszépült minden, megtörtént az egész miértje, hogy ezért csinálod.”

A Spartathlon után még egy hónap sem telt el, de Bódis bevállalt még egy kétszáz pluszos futást. Az edzőjével arra jutottak, hogy mivel rendkívül gyorsan képes regenerálódni a szervezete, a 24 órás vb-n is jó teljesítményt nyújthat.

Ebben igazuk is lett, a körözős versenyen Bódis versenyben volt az első helyért, végül új országos csúccsal, 276,222 kilométerrel a második lett.

Életem legnehezebb versenye volt, nagyon rossz állapotba kerültem a végére. Nehéz helyzetbe hoztam magamat, a doppingvizsgálatra is ketten vittek be. Egy banánt is csak fél óra alatt tudtam megenni. Egy ilyen versenyen szinte meg sem állok, a pihenésem 20 másodperc és 2 perc közötti. Egy pohár vízért sem álltam meg, menet közben frissítettem.

Jövőre, 2020-ra csak két 200 kilométer feletti versenyt tervez, de meg akarja tudni azt is, hogy milyen gyors rövidebb távokon, maratonon és félmaratonon. Edzője szerint előbbin 2:25-re lehet képes (ezzel akár magyar bajnokságon dobogóra is lehet állni), a féltávon 70 percet futhat.

Talpa mint a rinocéroszé

A heti közel 200 kilométeres adagokkal Bódis elég jól gyilkolja a futócipőit, havonta kell újakat vennie. „Számomra is megmagyarázhatatlan, nagyon erős lábam van és fura futóstílusom. Ha mezítláb vagyok, akkor azt mondom, hogy orklábam van, jó széles és izmos lábfejem. Ennek a taposómozgásnak és a talajfogásnak is köszönhető, hogy jobban kopnak a cipők. Abban viszont szerencsés vagyok, hogy nem tudom, mi az a vízhólyag. A barátnőm mindig azt mondja, olyan a talpam, mint a rinocérosznak.”

A napi 4-5 órányi edzést a munkája mellett végzi. „Taxizom, de már nem a taxi a prioritás, hanem a futás, hiába nem ebből élek. Ha csak csinálgatnám a futást, akkor az csak menegetne. Ha készülök egy Spartathlonra, hiába tudom, hogy lenne fuvarom, inkább elmegyek edzeni. Rengeteget taxizom éjjel is, ez is egyfajta edzés, lehet, hogy ez segít abban, hogy bírjam az éjszakát verseny közben. Sok ultrásra rátör az álmosság olyankor.”

Bódis még csak 31 éves, ami az ultrafutásban szinte kölyökkornak számít, a negyvenesek, de még az ötvenesek is nyerik a versenyek, a magyar ultrás előtt még hosszú karrier áll tehát.

„Már mindent csináltam, voltam szakács, katona, személyszállító, kamionos, mindenhol jól éreztem magam, de megérkezem arra a pontra, hogy már le akarom verni a cövekeket. Most még versenyzek, de edzőképzésre járok közben, a későbbiekben is a futóvilágban akarok tevékenykedni, erre teszem fel az életemet. Feláldoztam eddig is mindent érte, all-int adtam, rengeteget költöttem rá.”

Ne maradjon le semmiről!