Adalbert
7 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Élet-halál harc és médiacirkusz volt a világ legnézettebb hegyi mentése

GettyImages-921707894
2020.07.12. 20:58 Módosítva: 2020.07.12. 21:58

A magashegyi mentőexpedíciók már alapból a heroikus kalandok toplistáján vannak, de ami 54 évvel ezelőtt, a francia Alpokban zajlott, több szempontból is a hegymászás egyik történelmi eseménye volt. A Petit Dru ezerméteres sziklafalán zajló küzdelem ugyanis nem csak két, a hegyen rekedt alpinista megmentéséről szólt.

Ez az 1966-os eseménysorozat szimbolikusan lezárta a régi vágású, lovagias erények alpinizmusát, megnyitva a médiában is zajló, üzleti szempontú mászás fejezetét. De fokozzuk: a dráma nem csak nyolc napig tartott. Mint valami múlt századi rémregényben, a baljós történetek még évtizedekig kísértették a résztvevőket. 

Romantikusak és halálra rémültek

1966. augusztus 14-én két német mászó, a 22 éves Heinz Ramisch és a harmincas Hermann Schriddel nekivágott, hogy megmásszák a Petit Dru nyugati falát. A terv annyiban érthető volt, hogy a sziklacsúcs már ránézésre is olyan volt, amilyennek az ember a vad hegyeket gyerekkorában elképzeli. Egy cukorsüvegre emlékeztető, hegyes torony, olyan meredek falakkal, amelyen a hó is alig áll meg. A két német az ezerméteres sziklafal azon oldalának vágott neki, amin alig 14 évvel korábban tudtak felmászni először Európa kiemelkedő alpinistái: a nyugati falon.

Annyi volt a gond, hogy Ramisch és Schriddel átlagos mászók voltak, a kor átlagos felszerelésével. A kötelet például még a derekukra kötözték, nem használták a ma is ismert beülőt. Ráadásul csapatnak sem voltak nevezhetők: néhány nappal korábban találkoztak először.

Tapasztalatlanságuk miatt azt sem ismerték fel, hogy mikor kell visszafordulni. Az időjárás bizonytalan volt, a páros pedig lassan haladt, idézte fel a történteket a Rock and Ice magazin. Schriddel már a második nap tíz métert zuhant, de szerencsére megfogta a kötél. A mászás harmadik napján a gigantikus falrendszernek még mindig csak az alsó harmadában jártak, noha az egész mászást összesen két-három naposra tervezték, és ehhez mérten vittek magukkal felszerelést és élelmet. Ekkor már túl voltak egy jégviharos éjszakán, amely nemcsak a ruháikat áztatta át, de vékony jégréteggel borította be a sziklafalat. Így vágtak neki a fal legendásan nehéz szakaszának, egy széles bevágásnak.

Az elöl mászó ismét kicsúszott, lezuhant, és bár társa ezúttal is megfogta, a kötél felvágta a biztosító ember kezét.

Érthetetlen, hogy ezek után nemcsak folytatták az utat, hanem belevágtak abba a műveletbe, ami megpecsételte a sorsukat. A sziklabevágás végén végrehajtották az úgynevezett ingatraverzet: ezt a technikát akkor használják, ha az adott nyomvonalon már nem lehet továbbmászni, de a kötélen ingázva elérhetik a fal egy további, mászásra alkalmas részét. A korábbi mászók nyomán ők is sikerrel lengtek egy hatalmasat a kötélen, majd araszoltak tovább a csúcs irányába, nem gondolván arra, hogy innentől az eredeti úton már nem lesz lehetőségük visszaereszkedni. Csak felfelé van kiút.

A két kimerült alpinista még elért a felettük tornyosuló áthajlások alá, eltöltött egy újabb keserves éjszakát valami szűk sziklapárkányon, majd a negyedik nap délelőttjén vészjeleket adtak le az odalenn egyre kétségbeesettebben várakozó segítőjüknek. Nem tudtak továbbmászni, sem visszaereszkedni, kimerültek, hívták a hegyimentőket.

Rebellis sziklamászó Kaliforniából

1966-ban a hegyi mentés rendszere még nem működött olajozottan. Ez egyébként érthető is, mert akkoriban a sziklamászás nem számított tömegsportnak. Egy szűk közösség szenvedélye volt csupán, akiket a nyilvánosság jobb esetben is érthetetlen különcöknek tartott. A helyzetet jellemzi, hogy a sziklamászás olyan korai szakaszában járt, és ez a társaság annyira nem volt piac, hogy felszerelést sem lehetett a boltokban kapni. Azok az alapvető eszközök, amik ma egy beltéri mászóteremben is átlagosak, akkor nem léteztek, vagy a sportemberek maguknak varrták, kalapálták azokat.

A sziklamászók szűk közösségén belül is volt egy szélsőséges irányzat, akik a sziklamászást az ellenkulturális mozgalmak egy irányzataként űzték.

Gary Hemming ezen csoport képviselője volt. Kaliforniából származott, ahol tudtán kívül egy csapat hippi társaságában a modern sziklamászás alapjait rakta le a ma már világhírű Yosemite ezerméteres szikláin. Erről a sajátos társaságról hosszabban is írtunk a mászás történetét bemutató cikkünkben. Itt annyi érdekes, hogy még ebből az excentrikus társaságból is kilógó Hemming átköltözött Európába, magával hozva a könnyű, gyors, és csak emberi erőre, nem pedig a technikára támaszkodó mászóstílusukat. De nemcsak ezzel ütött el az európai trendektől, hanem bohém stílusával, hippi életmódjával, hosszú sáljaival és szabados szerelmi életével is.

Verseny a hegyen

Hemming 1966. augusztus 17-én az Alpok olasz oldalán, egy kávézóban olvasgatva bukkant rá a falon fagyoskodó németekről szóló újsághírre. Ahogy egy ideákban hívő hippihez illik, úgy érezte, hogy dolga van a bajba jutott emberekkel, és még aznap elindult a hegy lábához, Chamonix városába.

A történet már az elején filmbe illő karaktert vett fel, az amerikai mászó mellett ugyanis még három csoport aktivizálódott. , Egyszerre tehát négy társaság akarta megmenteni a fal közepén rettegő németeket.

  • Gary Hemming
  • a hivatalos hegyimentők (École de Haute Montagne, a magashegyi katonaság, amely akkoriban a mentésért felelt)
  • a hegyivezető-oktatók szövetsége (ENSA)
  • és egy közismert francia mászó René Desmaison, fotós-mászó segédjével, Vincent Merciével.

Hemming első útja az ENSA-hoz vezetett, akiket ismert is, többek közt azért, mert korábban jelentkezett hozzájuk. Az amúgy kiemelkedő mászótehetséget végül azért nem fogadta be a francia szövetség, mert Hemming nem volt hajlandó leborotválni a szakállát, idézte fel a bennfentes pletykát a Rock and Ice. Nem meglepő módon a pedáns franciák ezúttal sem kértek a rockzenész küllemű amerikai segítségéből. Hemming ezért végigszáguldott Chamonix-n, és maga köré gyűjtött egy ismerősökből és félismeretlen mászókból álló lelkes csapatot.

A hatfős társaság már a városba érkezésük délutánján, augusztus 18-án startolt, de csak másnap délelőtt, rövid alvás és hosszú viharok után értek a hegy lábához. Hemming terve az volt, hogy a németek átal is megtett útvonalon mászik fel hozzájuk, majd a fal legmeredekebb, ugyanakkor esésirányú, tehát legrövidebb útján ereszkednek vissza. Az ereszkedés veszélyes volt, Hemmingnek ugyanakkor volt egy hatalmas előnye: négy évvel korábban ő maga mászott fel ezen a szakaszon a világhírű Royal Robbinsszal, megalkotva a neves American Direct nevű utat. Hemming tehát pontosan ismerte a veszélyes falszakasz kényes pontjait.

Nem sokkal Hemmingék után kelt útra René Desmaison és Vincent Mercié. Deasmasion az Alpok közismert hegyivezetője volt, akit a hegymászókocsmákban és a szaklapokban nehéz mászásairól emlegettek. Éppen ezért érthetetlen volt, hogy miért nem csapattársaival, az ENSA-val tart, akikről tudható volt, hogy hamarosan szintén indulnak.

„Amatőrnek és profinak egyaránt joga és kötelessége, hogy a bajba jutottak segítségére siessen” – magyarázta motivációját a Total Alpinism újságírójának, nem említve egy ennél is nyomósabb indokot. A mászó exkluzív szerződést kötött a Paris Match lappal, hogy a mentés sztoriját nekik adja el, azokkal a fotókkal együtt, amelyet társa készít majd a falon.

Deasmasionékat helikopter szállította a hegy lábához, megspórolva nekik Hemmingék egynapos küzdelmét. Előrébb azonban nem jutottak: 20-án reggel a francia ott állt az amerikai mellett, és egyértelmű volt, hogy innen kénytelenek együtt folytatni. Hemming csapata innentől nyolcfősre bővült, azzal a titkos záradékkal, hogy a francia mindezt a maga csapataként fogja majd mediatizálni.

Eközben mászni kezdett az ENSA csapata is, mégpedig a velük párhuzamos nyugati falon, mellettük pedig a magashegyi katonaság is aktivizálta magát. Utóbbiak részben helikopterrel, részben gyalog jutottak el a csúcsra a hegy legkönnyebb oldalán, hogy onnan egy drótkötél segítségével ereszkedjenek le a német pároshoz. A negyven embert és sok felszerelést mozgató csapat azonban lassan haladt az állandó viharok és a mély hó miatt. Nehezítette a logisztikát, hogy a katonák egy része tapasztalatlan volt a magashegyi viszonyok közt.

Elindult a verseny, amely a sok résztvevő és a körülmények miatt megmozgatta a nemzetközi sajtót. A médialavinát a Paris Match és az ORTF tévé indította, melyek újságírói olyannyira helyszíni tudósítók voltak, hogy még egy helikopter is a rendelkezésükre állt, hogy naponta többször magáról a hegyről jelentkezhessenek be. Őket követték a nagy nemzetközi lapok és tévék, így hamarosan 10 milliós közönség követte az eseményeket, írta a Summitpost

Élet-halál harc és médiacirkusz

Hemming csapatát két csoportra osztotta. Ő maga és fiatal, de tapasztalt társa, François Guillot másztak előre. Sokat elárul a legendák logikájáról, hogy a Hemming nevéről ismert expedícióban a legnehezebb részeket valójában Guillot küzdötte le. Őket a két médiatudatos francia követte. A második négyes feladata volt, hogy a rögzített köteleken a nehéz felszereléssel kövessék őket.

A sietség ellenére 20-án estére még csak a nehéz bevágás aljáig jutottak, azaz hátra volt még a veszélyes szakasz, majd a híres ingázás. Hemmingék 100 méterre lehettek a németektől, de a sűrű köd, majd a leereszkedő éjszaka miatt nem látták őket. Kiabáltak nekik, de nem jött válasz. Az amerikai–francia mentőcsapat egy újabb éjszakát töltött a meredek fal egy kiszögellésén.

A 21-i nap olyan volt, mintha egy médiaguru tervezte volna a maximális nézettség biztosítására. A mentőcsapatok mindhárom irányból közelítettek a német páros felé, és reggel még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a befutó.

A hegyivadászok acélsodronyok és kötelek segítségével ereszkedtek a csúcsról, ami közvetlen a cél előtt tragédiába torkollott. A németek egy barátja, a katonai csapathoz csatlakozó Wolfgang Eggle bezuhant kötéllel egy áthajlásba, kötele beakadt, és innentől mozdulni sem bírt. Távol a faltól, a semmiben lógott, és hiába küszködött, nem tudott szabadulni. Amikor néhány órával később kiszabadították, már nem élt: a kimerültség és szívinfarktus végzett vele.

Hemmingék 21-én kora délután végül ott álltak a kimerült és beteg német mászók mellett. A mászást egyébként továbbra is a 22 éves Guillot vezette, amit csak azért emelünk ki, mert az ő neve innentől nem túl sokszor hangzott el az eseménnyel kapcsolatban.

Nem sokkal később velük egy magasságban, de még távol, az északi falban megjelentek az ENSA hivatalos mászói. Rádión érték el klubtársukat, a rivális csapatban mászó Desmaisont, aki ekkor sem a mászással foglalatoskodott, hanem a kötélen lógva fotózta az akciót. A francia szervezet tagjai felszólították Desmaisont, hogy adja át nekik a németeket, hogy levihessék őket a hegyről.

Az ENSA, mint kiderült, úgy tudta, a rivális csapatot francia klubtársuk vezeti. Desmaison megtárgyalta a kérdést Hemmingékkel, és arra jutottak, hogy az eredeti tervük ígéri a legnagyobb sikert. A direkt ereszkedéssel gyorsabban érhették el a hegy lábát. Az útvonalat ráadásul nemcsak Hemming, hanem a csapat egyik tagja, Mick Burke is ismerte, aki az előző évben itt már leereszkedett egy sérült társával.

Nem vették tehát figyelembe a szakáll ellenes ENSA felszólítását, és a maguk szakállára folytatták a mentést.

Itt a vég

Bár a hegymászótörténetek innen már a gyors finálé felé szoktak tartani, ezúttal nem értek véget a megpróbáltatások. Másnap vad vihar csapott le a hegyre, és a Dru különböző pontjain ereszkedő alpinisták egymástól függetlenül is azt hitték, hogy itt a vég.

Világvégét idéző robaj csapott fejbe. Egy második villámcsapás a fejemtől a lábujjamig szaladt át rajtam. Félelem lett úrrá rajtunk. A villám harmadjára hihetetlen agresszíven csapott le rám. A hóban fekve kapkodtam a levegőt, és mindenem fájt. Eldobáltam a fémszögeket a kezemből. Lecsapott a negyedik villám. Levegőért szomjaztam, és nyögtem a fájdalomtól

– idézte a Summitpost a Paris-Match 1966 szeptemberi számában nyilatkozó Desmaisont.

Ugyanebben az időben a hegyivadászok a hegyoldalban szétszóródva menekültek, eldobálva a rádiókat, jégcsákányokat és minden egyéb fémeszközt, nehogy beléjük is villám csapjon. Hemmingék lassan ereszkedtek a két, mozgásképtelen németet úgy eresztve, mint a krumplis zsákokat.

Világsztárok és átkozottak

A csapat 23-án érte el a gleccsert, ahol kamerák kereszttüzében adták át a megmenekült németeket az orvosoknak. Egy ideig úgy tűnt, itt kezdődött a fényes jövő mindannyiuk számára. Gary Hemminget imádta a média, mert jól lehetett tálalni excentrikus stílusát és különc öltözködését.

Az amerikai mászó hamarosan az Alpok beatnikje néven futott a szalagcímekben.

A mászó visszatért az Egyesült Államokba, ahol azonban nem találta a helyét. Bár ő maga is kritikusan tekintett sztárságára, de nehéz természetével nem tudott beilleszkedni Yosemite hippi közösségébe sem. Gyakran keveredett verekedésekbe, 1969-ben egy alkalommal pedig barátnőjével összeveszve elviharzott a hegyekbe. Csak egy kis hátizsák, némi LSD és a pisztolya volt nála. Azon az éjjelen maga ellen fordította fegyverét.

A csapat másik sztárja, Desmaison bekerült ugyan a Paris Matchba, de nem keresett vele annyit, mint szó volt róla. A szerkesztő a neki szánt pénz egy részét ugyanis szétosztotta a csapat többi tagja közt.

Desmaisont kizárták az ENSA tagjai közül, ami erkölcsi büntetés volt csak, mászókarrierjét nem befolyásolta. A francia hegyivezető évekig folytatta sikeres mászásait: 114 nehéz saját útját tartják számon, és ő volt a himalájai Dzsannu 7710 méteres csúcsának első megmászója is.

A Druhöz közeli Grand Jorasses 1971-es mászásakor társa azonban balesetet szenvedett, és maga is nehéz helyzetbe kerülvén riasztotta az ENSA-t. A mentők olyan lassan jutottak el hozzájuk, hogy akkorra társa már három napja halott volt. Desmaison azzal vádolta a szervezetet, hogy az öt évvel korábbi, árulásnak tekintett akciójáért büntették, ezért érkeztek ilyen lassan.

A történet többi szereplője eltűnt a nyilvánosságból. A mentőcsapat több tagja, bár már a hetvenes éveiket tapossák, továbbra is mászik.

(Bortókép: Chamonix-Mont-Blanc, a két hegy a Les Drus és a l'Aiguille-Sans-Nom 2016-ban. Fotó: Andia / Universal Images Group / getty Images Hungary)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport