Kilátástalanul

Adi a télen vette át az erősen átalakított váci csapatot. A keretet, mellyel dolgoznia kellett még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett első osztályúnak nevezni (még másodnak sem...), de ő reménykedett. Aztán jöttek a pofonok. Kiesés a Magyar Kupából a negyedosztályú Tápiószentmárton ellen, egy laza nyolcas az Üllői úton a cseppet sem rettegett Fraditól, és még hosszan lehetne sorolni.

Adi mindent megpróbált, hogy a maximumot hozza ki csapatából, s azt kell mondani, sikerült is neki. Mert ugyan mi várható azoktól a futballistáktól(?), akik arra a kérdésre, hogy mi jellemzi a profi labdarúgót, csak egy üres lapot adnak be. Az ilyeneknek hiába próbál bármit is átadni egy edző, nem túl fogékonyak az újra (talán a régire sem). Adi például a ,,motorikus képességeiket" akarta fejleszteni...

Közben a klub anyagi helyzete is az ő vállát nyomta. A vizet elzárták, a telefont kikapcsolták, a mezek mosására nem volt pénz, és ráadásul a múlt héten egy Kft. lefoglalta az egyesületi buszt. Az IFFHS (a labdarúgás statisztikáival foglalkozó nemzetközi cég) legutóbbi rangsorában a 469. helyre csúszott vissza a Vác. A listán összesen 472 európai csapatot jegyeznek. Az már csak hab volt a tortán, hogy március meglepetéscsapatának a Tápiószentmártont választották, igen az MK-negyeddöntő miatt.

Adi egyre nehezebben bírta, már a hétközi Vasas meccs után le akart mondani, de akkor barátainak még sikerült meggyőzniük. Jött a szombat, és vele az előzetesen egyetlen nyerhetőnek ítélt mérkőzés: a hasonló játékerőt (az erő túlzás) képviselő Pécs látogatott a Duna partjára. A rangadót kétszázan izgulták végig (egy gyengébb megye II-es meccsen is többen vannak), és a baranyaiak 2-1-re győztek. Ezzel betelt a pohár. Adi lemondott (ő volt az idény 16. leváltott/leköszönt edzője), Gujdár jött. Ha a váci futball jövőjét nézzük (1994-ben még bajnokok voltak) nem is történt semmi különös. Csak újabb szög került abba a bizonyos koporsóba.