Gladiátorok Rómában
További Futball cikkek
- Zinédine Zidane meglepő helyen vállalhat munkát, rekordbajnok kispadjára ülhet le
- Minden sorozat véget ér egyszer: nem íródik tovább a szaúdi klub történelmi rekordja
- Eldőlt, visszatér-e a német válogatott szövetségi kapitánya a Bayern München kispadjára
- Csapattársaival ünnepelte a sikert a Roma játékosa, aki vasárnap összeesett a pályán
- Jürgen Klopp rendkívül csalódott, a Liverpool nem tudta tartani a tempót riválisával
"Mi lesz itt, ha vesztenek?" - kérdeztem a döntő előtt római vendéglátónkat, aki lakónikusan annyit mondott: "Ugyanaz, mintha nyernének". Először azt hittem, a magyar kutató elfogult a helyiekkel szemben. Csak a válogatott megérkezésekor jöttem rá, hogy arról van szó, Rómában a dolgok tényleg egyféleképpen történnek. Már évezredek óta.
Római hangulatból eddig a referencia nekem a Ben Hur volt és a Gladiátor, könyvben pedig a Fogság, de mostantól egyszerűbb majd felidézni, ahogy megérkeznek a VB-győztes focisták. Csak a város felett keringő helikoptereket kell kiretusálni a képből.
Eleinte úgy nézett ki, a hétfő estét szimpla lakomával ütjük el, levezetésként pedig integetünk a megérkező olasz válogatottnak. Hallal és sajttal töltött cukkínivirágot, kisütött olajbogyókat, szikkasztott paradicsomot, kagylókat és spenótos raviolit fogyasztottunk, aztán kitámolyogtunk a Tiberis-partra, és elsöpört minket egy népünnepély.
A Veszta-szűzek templománál jártunk, amikor váratlanul az egész utca megindult egy irányba. A következő, amit észleltünk az volt, hogy mi is rohanunk és kiáltozunk a tömeggel, ami úgy nézett ki, mintha imént rabolt volna ki egy zászlógyárat.
A többezer zászló, ugráló emberek és hejehujázás közepén nyitott busz araszolt, tetején a győztes hadvezérekkel, azaz a fáradt arcú, de hevesen integető focistákkal. Megpillantottam Materrazit is, de mielőtt leolvashattam volna a szájáról, hogy mit mond, eltiport egy túlfűtött lánycsapat. A menetet hol máshol, Róma legrégebbi arénájában, a Circus Maxumusban értem utol, ahol ezúttal nem két kiéhezett oroszlán és egy kardos-pajzsos gladiátor volt a porondon, hanem hatszázezer ember meg huszonhárom futballista.
A program a kétezer éve bejáratott mederben haladt. A tömeg (átlagéletkor 25 év) extázisban hullámzott, kifestett arcú emberek rohantak a tűzijátéktól vörösen kavargó porban, és annyi zászló lengett, hogy annak töredékétől Orbán stage dive-olt volna a Kossuth téren.
Ekkor már azon sem csodálkoztam volna, ha gyorsan feltöltik a Circus Maximust vízzel, és gályás viziparádé veszi kezdetét, vagy megláncolt rabszolganők lejtenek be a focisták elé. Az ókori hangulatot kerekké tette, hogy a mobilhálózat összeomlott, órák óta már sms-t sem lehetett küldeni.
A földre a hangszórókból bejátszott birodalmi zenék hoztak vissza, de ahogy józanul körülnéztem, láttam, hogy itt az emberek mégsem fognak megindulni egy irányba, feszes arccal, bakancsot csapkodva. A hangulat olyan volt, hogy egy Jehova tanúi-lapot is illusztrálhattak volna az egymást ölelgető ismeretlenekkel. Már abban az esetben, ha ezek az emberek végül nem zendítettek volna rá a Freddie Mercury-féle We are the Cahmpionsre, hogy aztán robogókra pattanva, zászlót lengetve, dudálva hajnalig keringjenek tök részegen a városban.