Jolán
2 °C
4 °C

Ki volt a legjobb légiós a magyar pályákon?

2009.01.31. 19:01
Az utóbbi években főként olyan légiósok érkeznek a magyar futballlba, akik csak itt kellenek, máshol nem, mert a sportág lelassult, ütközésmentes változatát kedvelik. Pedig korábban világbajnoki résztvevők is játszottak a magyar élvonalban, és mutattak is valamit. Signori már csak llevezett Sopronban, Miriuta tovább lépett a Fradiból, Kuntics virágzott, Sirinbekovot imádták, Gracsovot és Muzsnayt is. Válasszanak.

Miután tavaly novemberben megszavaztattuk, ki a légiósok istene - a pécsi Vilutyte legyőzte Anandot -, újabb fejezetet nyitunk: arra vagyunk kíváncsiak, a Magyarországon futballozó külföldiek ki volt a legjobb. Akár mondhatnánk úgy is, ki állt a legközelebb a világfutballhoz, de úgy is, ki vonzotta legjobban a drukkereket.

Ki a legjobb?

  • 925
    Oleg Sirinbekov
  • 874
    Vasile Miriuta
  • 686
    Zoran Kuntics
  • 359
    Guiseppe Signori
  • 359
    Igor Nyicsenko
  • 193
    Babatunde Fatusi
  • 148
    Ibrahima Sidibe
  • 136
    Nicolae Ilea
  • 125
    Túlio
  • 124
    Pinte Attila
  • 124
    Viktor Gracsov
  • 123
    Adrian Negrau
  • 116
    Kerekes Zsombor
  • 99
    Goran Kopunovics
  • 93
    Muzsnay Zsolt
  • 80
    Robert Vágner
  • 77
    Selymes Tibor
  • 71
    Coco-Aires
  • 52
    Onyeabor Monye
  • 2
    Mihalis Zemlinskis

Előtte azonban tegyünk kitérőt, emlékezzünk meg arról, hogy a színes bőrű Patrick Umoh volt az első légiós, akiről nem igazán lehetett tudni, melyik egyetemre jár, az Újpest gyorsasága miatt szívesen látta, de pár meccs után Csepelre távozott, nem véletlenül. 1983-ban még Törőcsik, Kiss vagy Kisznyér játszott a csapatban, akiket igen sok külföldi elitcsapat bármikor leigazolt volna. Más kérdés, hogy a vonatkozó törvények ezt tiltották.

Umoh szinte senkiben sem hagyott nyomot, Jan Smeets talán többekben, részint, mert holland volt, másodsorban pedig több idényt lehúzott a Haladásban, bár pazar góljaira kevesen emlékeznek.

Aztán a nyolcvanas évek végén jöttek annyian, hogy képtelenség volt nyomon követni, melyik csapatban hány légiós van.

Igaz, még az elején érdemes volt számon tartani, mert némelyiktől lehetett tanulni, egy idő után viszont valamennyi románról kiderült, hogy a Steauában vagy a Dinamóban legfeljebb egy idényt játszott - büszkén mutogatták igazolásaikat -, a szerbekről pedig az, hogy bár a Zvezdában vagy a Partizánban nagyon számoltak volna velük, de az edző ott is közbeszólt. Egyik sem jutott sokra a hazai közegben sem.

Mivel a legjobb légiósokat a Ferencváros igazolta, kezdjük velük a sort. Zoran Kuntics már Kecskeméten és Fehérváron is igazolta, hogy nagyon jó játékos, de a Fradiban teljesedett ki igazán, a belga Anderlechtet az ő góljával verte a Fradi a BL-ben. A visszavágón Goran Kopunovics volt eredményes, de a következő szezonokban már egyikük sem emelkedett ki igazán a magyar mezőnyből. Szergej Kuznyecov kiváló védőmunkát végzett, de gyakori sérülései megakadályozták, hogy igazi klasszisként követeljen helyet az emlékezetben.

Igor Nyicsenko sokkal tovább volt a topon, nemcsak a Stadlerben, a Fradiban is gólkirály lett. A Dinamo Kijevnél ugyan nem tudtak arról, hogy ő Sevcsenkóval együtt érkezett volna Magyarországra, és a későbbi aranylabdást nem marasztalták, míg Nyicsenkót igen.

A szlovák Pinte Attila első jó éve után visszaesett a Fradiban, pedig kezdetnek a vállán vitte bajnoki címig a zöldeket, és látszott rajta, nem az egyszeri válogatott kategória. Robert Vagner a cseh válogatottba is befért, pár jó meccs után azonban Pintéhez hasonló ívre került.

Marek Penksát, amikor a Dinamo Dresden csatára volt, a Bundesliga gólvadászai (Torjäger) között emlegették, a Fradiban már neki is csak egy-két jó meccsre tellett. Sorin Ciganról sem lehet többet elmondani, igaz, még így is jobb volt, mint a dán Kenneth Cristiansen, aki egy fontos gólt azért lőtt Moszkvában. Az Eb-ezüstérmes Rácz Lászlónak ennyire sem futotta, igaz, betegséggel küszködött, és már bőven túl volt a zenitjén.

Vasile Miriuta légiósként érkezett, magyar lett, még a Bundesligában is megmutatta, hogyan kell tökéletesen szabadrúgásokat csavarni, rettegtek tőle a kapusok, a Cottbus neki köszönhette, hogy bent ragadt az első osztályban.

Babatunde Fatusi sem brillírozott meccsről meccsre, de az atlantai olimpián győztes nigériai csapatba bekerült, önmagában vicc, hogy egyáltalán felmerülhetett, a Fradi olimpiai bajnokai között helyet kellene szorítani neki a márványtáblán. Akkor idétlennek tűnt, de sokan szeretnének ma hasonló képességű játékost látni az Üllői úton.

Debrecenben is komoly légiósok fordultak meg, bár a 46-szoros román válogatott Selymes Tibor már levezetett szerződtetésekor. Viktor Gracsov állítólag szovjet válogatott volt, és ha úgy is nézett ki, mint önmaga édesapja, a védők nehezen bírták felvenni vele a ritmust.

A Debrecen Nicolae Ileával járt legjobban, aki 65 gólt szerzett, Bogdanovics is hasonló tekintélyt vívott ki magának, a két fejesgól a Hajduknak emlékezetes maradt.

A Vajdaságból honosított Kerekes Zsombor legjobb szezonjában 19 gólig jutott, nem véletlenül lett ő a magyar futball egyik csatárígérete, aki majd megoldhatja a gondokat.

A szenegáli Ibrahima Sidibe már az osztrák másodosztályból érkezett, majd került egy korántsem veretes belga csapatba. A kameruni Kouemahának is innen vezetett a karrier felé az útja, de már ő is csak a második ligáig vitte a németországi Duisburgban.

Elmondható, hogy a magyar futball szintjének visszaesésével a légiósok is visszaestek. Hiszen jó tíz évvel ezelőtt még a Siófok meg tudta szerezni Ioan Adrian Zarét, aki amellett, hogy bajnokcsapat tagja volt Romániában, tízszer játszott a válogatott védelmében. Vagy említhetnénk a honvédos Emmyt, akit az 1994-es vb-re beválogatott a nigériai kapitány a Honvédból. Felejthetetlen a kép, amikor a védekező középpályás bemutatkozott, első meccsén mutatta neki Forrai Attila, hová kéri a labdát, nehogy olyan sokat kelljen futnia. Ugyanígy említhetjük a macedón válogatott kapusát, Dancso Cseleszkit, akinek a Nyíregyháza köszönhet sokat.

Találós kérdés is lehetne, ki volt a hazai légiósok közül az, aki legutóbb Európa-bajnokságon szerepelt. Mihails Zemlinskis már nem a BVSC színeiben játszott akkor, amikor 2004-es Eb-n szerepelt Lettország.

„Oleg, ollé” – a skandálás Sirinbekovnak szólt, akinek hatalmas bombái voltak, és a Vasas-szurkolók esküsznek rá, ő volt a legjobb légiós Angyalföldön. A bajszos orosz az uruguayi Coco-Airest (Libertadores Kupa-döntős), a kongói válogatott Jean-Claude Mbembát és a tizennyolcszoros kameruni válogatott Jessyt szorította maga mögé. Jessynek akkora karja volt, mint egy díjbirkózónak, és belefejelt a biliárdgolyóba is.

A Honvédnál már nehezebb kiosztani az iménti titulust, bár Adrian Negrau vélhetően sok szavazatot kapna, mert a Sampdoria elleni Bajnokok Ligája-selejtezőn könnyen befejelhette volna a második magyar gólt, ami mindjárt a nyolc résztvevős tornára repítette volna a Kispestet. Az odavágón sem játszott rosszul a román medve, Vialli szabadrúgását jó reflexszel hárította. Tarlósi kapust ugyanis kiállították, és mivel már nem volt cserelehetőség, neki kellett a kapusmezt és -kesztyűt felvennie. A lengyel Robert Warzycha Pécs után Kispesten is nagy bombákat eresztett meg, a közelébe sem ér a Hemigway-korszak egyetlen friss igazolása sem.

Újpesten sem lehet egyértelműen kijelenteni, ki volt a legjobb - a legrosszabb alighanem Praj kapus -, azt azonban igen, Cantona volt a legnagyobb név, igaz Joel játéktudása messze elmaradt Manchester Unitedben játszó testvérétől.

A brazil Túliót nagy reményekkel várták, az első három meccsén gólt is szerzett a Copa America 1995-ös gólkirálya, utána viszont elszürkült, és tizenöt meccs után távoznia is kellett. Onyeabor Monye az olasz első ligás Reggianától érkezett, 17-szeres nigériai válogatott volt, pillanatnyilag hasonló kaliberű játékos megfizetése utópisztikus.

Az MTK eddig többnyire kudarcot vallott nagynevű játékosokkal, Glenn Helder már túl volt egy sikertelen öngyilkosságon, amikor Magyarországra jött, nem is csinált semmit. Ben Sylla az aranylabdás Weah unokaöccseként mutatkozott be, csak a futballtudása állt igen távol tőle. Jezdimirovics vagy Lambulics még úgy-ahogy mutatott futballra emlékeztetőt.

A Videotonnál a hétszeres román válogatott középpályás, a 90-es vb résztvevője, Muzsnay Zsolt volt a legnagyobb fogás, aki Győrben is jól játszott. A vb-ezüstérmes Guiseppe Signori több mint száz szavazatot kapott az előző szavazáson, senkit sem lepne meg, ha a mostanin is az élmezőnyben végezne a ballábas olasz. Még akkor is, ha 37 évesen érkezett Sopronba, és már nem jelentett neki perspektívát, hogy egy gyenge csapatot jobbá formáljon. A bal lába viszont precíz volt, gyakran nem értették a társak, hová szeretne passzolni.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?