Salamon
0 °C
13 °C

Fasiszták és kommunisták a futballpályán

2010.03.05. 09:22
Sok futballista felvállalja politikai nézeteit, Di Canio és a Lazio úgy illenek egymáshoz, mint Lucarelli és a Livorno, de Maradona, Lampard és Zanetti sem titkolózik.

Marouane Chamakh képviselőjelölt lesz Franciaországban, a nyáron valószínűleg az Arsenalhoz szerződő Bordeaux-csatár csatlakozik a futballistákból lett politikusok mezőnyéhez.

A Mirror listába szedte a politizáló játékosokat, a 10. helyen a hírhedten szélsőjobb nézeteket valló Paolo Di Canio áll, aki kapott korábban eltiltást azért, mert fasiszta karlendítéssel köszöntötte a Lazio hozzá hasonló gondolkodásúakból álló táborát. Később felvállalta, hogy fasiszta, de azt állította magáról, hogy nem rasszista, és a római tisztelgést csak a felebarátjainak szánta. 10 ezer eurójába került az eltiltás mellé.

A következő versenyző is jobbról indul, Frank Lampard azonban nem vall olyan erős nézeteket, mint egykori West Ham-es csapattársa. A Chelsea sztárja torynak vallja magát, és egy barátja úgy fogalmazott vele kapcsolatban, „igen határozott, konzervatív elképzelései vannak arról, mit hogyan kellene csinálni az országban, és szívesen beszél erről.”

Christian Abbiati sosem tagadta, hogy fasiszta, bár Di Canióhoz hasonlóan a szalonképtelen részekkel (rasszizmus, népírtás) nem tud azonosulni. Viszont úgy találja, az olasz fasizmus hazafiasságra, bajtársiasságra nevelte az embereket, és biztonságot teremtett az országban. A kapus nagyobb szerepet szánna az egyháznak is.

Brian Clough hithű szocialista, a Munkáspárt kétszer is csatasorba állította volna a parlamenti választásokon, de a Nottingham legendás hátvédje inkább az edzősködést választotta. Az Antifasiszta Liga alapító okiratát elsők között írta alá.

George Weah nemzeti hős Libériában, az egykori év játékosa azután indult az elnökválasztáson, hogy több tízezren petícióban kérték rá. Az első körben jól is szerepelt, de aztán a pénzügyminiszter lenyomta a hajrában.

Javier Zanetti rengeteget jótékonykodik, FIFA-nagykövet, az SOS Gyermekfalu nagykövete, saját alapítványa van Milánóban, amely szegény gyerekeken segít. A gyermekeken kívül a mexikói zapatista gerillákat szereti, még azt is elérte, hogy klubja, az Inter adományt ajánljon fel az ügyüknek. Zanetti eljátszott a gondolattal, hogy egy barátságos meccset szervez, aminek a bevételét a zapatisták kapnák, de ebből végül nem lett semmi.

Roman Pavljucsenko a Tottenhamben nem tudott állandó helyet szerezni, de a területi választásokon beválasztották a Putyin-féle Egyesült Oroszország pártot képviselő csatárt. Sztavropolból került a megyei tanácsba, és úgy érzi, annak ellenére, hogy keveset vesz részt az aktuális munkában, van értelme a szerepének.

A dobogón Christiano Lucerelli áll, aki pont szemben áll a Lazióval és Di Canióval: a Livorno legendája csapata legtöbb szurkolójához hasonlóan kommunista. Tetoválásával jelzi, hogy tagja a klub egyik hírhedten szélsőbal ultracsoportjának, az Internacionáléra csörög a telefonja, és nem tagadja, nem szimpatizál a jobboldaliakkal. Amikor a Sahtarhoz igazolt, az aláírási pénzéből egy baloldali újságot hoztak létre.

Diego Maradona már játékoskorában is sokat forgolódott politikusok között, visszavonulása után egyre gyakrabban bukkant fel Kubában, Fidel Castro társaságában. Maradona egy idő után be is vallotta, hogy erősen baloldali nézeteket vall, és utálja az amerikaiakat. Egy imperializmus ellen intézett kirohanásában egy aláírt futballmezzel ajándékozta meg az iráni külügyminisztert.

A legtöbbszörös francia válogatott Lilian Thuram egy faji egyenjogúságért küzdő csoport vezetője, gyakran támadja az ország jobboldali kormányát, a 2005-ös párizsi zavargások idején kiállt a tüntetők mellett. Jacques Chirac bevándorlási politikája ellen annak idején azzal tüntetett, hogy bevitt a stadionba 70 hontalan illegális emigránst.