Laura, Alida
16 °C
32 °C

Eric Cartman válogatottja

2012.06.24. 18:27

Sok mindent gondoltam a mostani Eb előtt, de azt azért nem, hogy lesznek közben olyan pillanatok, amikor a spanyol válogatott 2010-es, nézőként szenvedésekkel teli, jéghideg 1-0-ákkal kiharcolt vébégyőzelmére is sóvárogva gondolok majd vissza. A szombati esti spanyol-francia meccs óta mégis nagyjából ez a helyzet.

Régen csak a dráma hiányzott

Persze akkor sem igazán a játék miatt utáltam ezt az egészet. Egyszerű érzelmi okai voltak. A gépies menetelésből hiányzott minden dráma, meglepetés, érdekesség, szenvedély, vagyis minden, amiért a foci nem pontozásos sportág. Hiányzott belőle majdnem minden, amitől a focit igazán szeretni lehet, és amiért hónapokig várunk, aztán elejétől végéig végigizgulunk nagy tornákat.

Azért csak majdnem, mert mindemellett, bevallom, csodáltam a spanyolok játékát. Bár nem tartozom azok közé, akik mágnestáblán szokták kielemezni a csapatok stratégiáját, a tiki-taka letisztult, tökéletes hatékonysága egészen lenyűgözött egyszerű, semleges szurkolóként. A spanyol csapat olyan volt akkor, mint a természet legjobb ragadozója, aki addig űzi az zsákmányt, amíg az szusszanni sem tud és halálbiztosan csap le rá. Olyan volt, mint Terence Hill legszebb kocsmai verekedéseiben: a szétpasszolással addig pofozza ellenfelét, amíg a végén alig áll a lábán, és elég egy ujjal hozzáérni, hogy óriási puffanással essen hanyatt.

Ugyan akkor is arra alapult a játék, hogy náluk legyen a labda, ne az ellenfélnél, önmagában az is érdekes volt, ők mit kezdenek vele, mégha a dráma hiányzott is.
Ebből idén nyárra nem sok maradt.

A legköcsögebb gyerek a játszótéren

Leegyszerűsítve: a spanyolok továbbra is szinte tökéletesen érik el, hogy az ellenfelek ide-oda fussanak a passzok után, mint egy kajla kölyökkutya a botért, amit a gazda dobál, amíg kinyújtott nyelvvel ki nem dől. Mostanra viszont lényegében ennyivé korcsosult a játék: legyen nálunk a labda és kész. Nem fárasztják magukat látványos kombinációkkal, támadással vagy bármi egyéb, a poros régi világban az úgynevezett futball részének tartott elemekkel. Tartják a labdát, aztán amikor a másik már nem bírja, lőnek egy, kiemelkedően gyenge ellenfelek esetén több gólt.

Ez a csapat félelmetes ragadozó helyett a legköcsögebb gyerek a játszótéren. Lemegy a pályára, elveszi a labdát és fogja a kezében. A többiek kicsit ugrálnak, próbálják elvenni, de ő nem adja, ezért mindenki másnak elmegy a kedve a focitól és elmennek inkább hintázni. Amikor már a mászókánál járnak, Spanyolka kényelmesen odasétál az üres kapuhoz, begurítja a labdát és megünnepli magát. Haha, jól beszoptátok!

South-park 741997554 05-southpark másolata
Fotó: Comedy Central

Azt, hogy ők ezt csinálják, még meg is lehet érteni. Ha egyszer senki sem képes elvenni tőlük a labdát, nem fogják feleslegesen összekoszolni a hózentrógert a sok kis hülye miatt. Az viszont már sokkal nagyobb rejtély, a spanyolokon, és mondjuk Eric Cartmanen kívül ki tudja őszintén szeretni ezt a csapatot. Ha az ellenfélnél nincs a labda, ők pedig csak tartogatják maguknak, mégis mit érdemes nézni egy spanyol meccsen két Bikini Liga-összecsapás közötti szünetben?

Az idei Eb-re eljutottunk odáig, hogy a korábban a szép foci egyik szinonimájaként számon tartott spanyolokkal szemben a legtöbb semleges néző már azért szurkol, hogy végre jöjjön le valaki a játszótérre és úgy intézze el a szociopata kis pokolfajzatot, hogy egy életre elfelejtse ezt a hülyeséget. Már rég nem arról van szó, hogy a siker vonzza a gyűlölködőket. A labdarúgás szeretete vonzza a gyűlölködőket.

Ellenük a Sátánnak is

Az ellenérveket persze pontosan tudom. Először is, hogy amíg a világ egyetlen válogatottja sem tudja komoly meccsen legyőzni őket, miért kéne többet kihozni magukból. Másodszor, ami a spanyolok esetében külön fontos tényező: miután évtizedeken keresztül ők voltak az örök vesztesek, ugyan miért mondanának le a győztes receptről csak azért, mert néhány Savanyú Józsefnek nem tetszik a játék. És harmadszor, ami talán a legfontosabb: futballtaktikák között morális alapon különbséget tenni tényleg akkora hülyeség, amit jobb, ha meghagyunk a Barcelona szurkolói fórumainak.

És mégis, mindezzel együtt. Ülök a tévé előtt egyre vadabbul csapkodva az asztalt és azt veszem észre, már a Sátánnak is teljes szívvel szurkolnék, ha Spanyolország a pokol válogatottja ellen állna ki. Igen, úgy értem, hogy akár Portugáliának is.