Gerzson
-3 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Végül nyert a foci

2012.07.02. 18:22

Károly állt a téren felemelt kézzel, fejét az ég felé emelte és torka szakadtából skandálni kezdte: III-TÁ-LIA-IIII-TÁ-LIA. Az óriáskivetítőn épp Balotelli könnyei folytak, Pirlo sem bírt érzelmeivel, Károly körül egymás nyakába ugráltak az emberek a spanyol győzelem miatt, de őt ez a legkevésbé sem érdekelte, zászlót lengetve kiabált tovább. Olyan dologra emlékeztetett ezzel, amit a tökéletes foci árnyékában mintha kezdenénk elfelejteni.

Vasárnap este baráti társaságokban, hétfőre pedig már a legtöbb munkahelyen is jó eséllyel lezajlottak azok a beszélgetések, amelyekben az eddig lényegesen halkabb szavú spanyolszurkolók gúnyosan dörgölték a játékon fanyalgó barátaik orra alá, hogy na tessék, most aztán jól megkaptátok. Hát, egyrészt tényleg meg. Egy ilyen meccs után az eddigi fanyalgók lábai hajlamosak megremegni és esetleg elgondolkodnak azon, miért is a világ legjobb csapatába kellett belekötniük.

Tisztelet

A helyes taktika a gúny David Silváival szemben ilyenkor az elismerés. Mert persze, hogy csakis elismerni lehet, hogy a legfontosabb meccsre jött össze a tökéletes játék, és pont abban javulatak a legtöbbet, amiért kritizálták őket, csak elismerni lehet Xavi és Iniesta zseniális passzait vagy azt, hogy már megint nem kaptak gólt a kieséses szakaszban.

Szemtelenebbek következő húzásnak bevállalhatják, hogy hát látod, a spanyolok végre meghallották, amit idáig mondtunk, és végre szórakoztatóan játszottak, de ehhez minimum egy balotellinyi komiszság kell. Legtöbbször jobb a szerénység.

Na de jelenti-e ez azt, hogy az el nem kötelezett szurkolóknak nem volt jogosan elegük menet közben ebből a játékból, sőt, utólag úgy kell érezniük, hogy tulajdonképpen a franciák elleni meccs is tök jó volt és visszamenőleg is bele kell borzongani? És ami ennél is fontosabb, jelenti-e azt, hogy feltétlenül szeretni kell ezt a spanyol csapatot?

Amitől a foci az lett, ami

Azok, akik a spanyolok döntő előtti meccseitől megcsömörlöttek, ugyanúgy örülnek annak, hogy a végére megjöttek a gólok és a látványos játék, mert az a helyzet, hogy ők is éppen ezt szeretik, és egyáltalán nem csak funkciótlanul gyűlölködtek korábban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2008-as csapatra senkinek sem jutott eszébe hasonlóakat mondani. A tiki-taka ellenségeinek hangja akkor erősödött fel igazán, amikor a játékrendszer legsötétebb arcát látták - és egyébként az ellenfelek is asszisztáltak ehhez.

A taktika aztán mégis tökéletesnek bizonyult, ma már arról szokás beszélni, akinek ez nem tetszik, nem ért a focihoz.

Itt kap szerepet Károly és az irraconalitás, aminek óriási szerepe van abban, hogy a foci az lett, ami. Ha ez a játék csak annyiból állna, hogy adott számú ember lemegy egy térre, és adott időn belül ki lövi többször a labdát egy vonal mögé, az egész nem lenne több egy nagyon összetett kombinatorikai feladatnál. Ha a futball csak ennyiből állna, soha nem lett volna belőle az őrülten nagy show, az egész világot lázban tartó verseny és persze óriási üzlet, ami ma lett. A gyönyörű kombinációk barátai pedig soha nem nézhetnék ezt nagyképernyőn, kockáról kockára visszajátszva minden jelenetet, egyszerűen mert nem lenne, aki közvetítené.

A foci viszont nem csak ennyiből áll. Az érzelmek, az azonosulás, a megélhető, szerethető kis történetek, csupa irracionális kötődés kellett ahhoz, hogy ilyen fontos része legyen az életünknek. Azok a kis dolgok, amik miatt egy véletlenül bekapcsolt finn másodosztályú bajnoki is magával tud rántani, és percek múlva már az asztalt tudjuk csapkodni egy soha nem látott csapat miatt. Vagy éppen azok a dolgok, amik miatt a másodosztály utolsó helyezettje ellen is ugyanúgy zengett a Mocskos lilák a Fradi-táborban. Amiért a futball nem csak élet-halál kérdése, sokkal több annál, ahogy mondani szokás.

Az emberi arc

A focitaktikák tudatos követése és a lüktető irraconalitás összekapcsolódásával pedig már tökéletesen érthető, miért lehet akár a világ legjobb csapatát is utálni. A tisztelet és a teljesítmény elismerése és megbecsülése persze mindenek felett kijár, pláne egy olyan csapatnak, aki zsinórban veri végig a világot, de hála istennek a fociban van annyi más tényező, hogy ez még nem állít senkit feltétlenül egy csapat oldalára.

Más kérdés, hogy egyébként a döntő után éppen utálni sem kell a spanyolokat, mert a látványos játék mellett (igen, amihez kellett, hogy a lehető legjobb napjuk legyen, az olaszoknak meg a legrosszabb), tényleg voltak emberi pillanataik.

Amikor Fernando Torres a negyedik gól előtt lepasszolta a labdát Matának, egy kicsit a elhallgatott a legutolsó károgó is. A pocsék idényeket maga mögött hagyó csatár a gólkirályi cím begyűjtése helyett passzolt, amivel sokkal többet nyert, mint ami a címmel járt volna: meghozta a drámát és az emberi arcot az Eb-győztes spanyol csapat játékába.

Vesztesen is nyertes

Mert valahogy, minden taktikai zsenialitás mellett mégis a legtöbben éppen az ilyen pillanatokra emlékszünk leginkább egy Eb után. Balotelli bohóckodásaira, az ír szurkolók felejthetetlen kiállására a megalázott csapatuk mellett, és igen, most már oda lehet tenni emellé Torres passzát is. Ezek mind legalább olyan fontos részei a focinak, mint Iniesta tökéletes átadásai.

Aki ma lesöpörnek minden ellenérvet azzal, hogy ki ért a focihoz és ki nem, éppen ezt felejtik ki. Természetesen nem Fabregasról van szó, az ő szempontjából teljesen érthető a nyilatkozat, ilyen teljesítmény után ne kelljen már magyarázkodni. De aki nézőként leszűkíti a focihoz való értést csakis arra, hogy ki látja át védekező középpályások mozgását, az elfelejti a dolog emberi oldalát, és nem érti azt, miért kiabál Károly a vesztes meccs végén és miért lesz ettől ő mégis sokkal inkább győztes.

Szeretni vagy gyűlölni

Egyébként jó Eb volt, ahol már a csoportkörben lehetett izgulni például a dánokért, a görögök újjászületésekor, vagy éppen a horvátok meccsein. Voltak szép fordulatok is, amik közül persze messze kiemelkedik a megtépázott Olaszország feltámadása és a németek elleni győzelme. Összességében nézve viszont ezek inkább csak mikro-fordulatok és izgalmak voltak, mert hát a helyzet az, hogy a végére úgy nyert a világ legerősebb csapata, hogy túlzottan sokszor emiatt nem kellett izgulnia. Olyan fordulatok, mint a most már talán örök etalonnak megmaradó 2000-es Eb-n, nem voltak, de panaszra így sincs okunk.

Mert a végén így is nyert a foci. A világ előtt pedig ott az egyre nyomasztóbb feladat, hogy nemhogy legyőzze, egyáltalán gólt lőjön a spanyoloknak. Miközben pedig ezzel próbálkoznak majd, a nézők előtt még mindig ott lesz a lehetőség a csodálat mellett ugyanúgy arra is, hogy akár utálják ezt a csapatot, ha éppen erre vezeti őket a szeszély. És arra is, hogy énekelve álljanak ki a legjobban megvert és megalázott csapat mellett.