Mi történik a Barçával?

A Barcelona a Bajnokok Ligája után a Spanyol Kupában is vereséget szenvedett.

A következőkben Martí Perernau spanyol-katalán sportújságíró elemzését közöljük a Barcelona helyzetéről, amelyet Bede Márton, a Panamericana blog szerzője fordított le mikrobolgján.

1. A Barça ma nem azt a játékot játssza, amelynek köszönhetően négy év alatt a lehetséges 19 címből 14-et megnyert. Nem fordult el teljesen attól a stílustól, de több kis részletét elhagyta, mintha lyukas zsebéből lépésről-lépésre hullana ki az apró.

2. A pozíciós játéknak nevezett taktika nem arról szól, hogy minél többet legyen egy csapatnál a labda, hanem fölénybe kerülni az ellenfél minden frontjával szemben, amely nyomás alatt tart és amely védekezik ellened. A pozíciós játék lehet horizontálisabb vagy vertikálisabb, de a fölényt garantálnia kell. Guardiola Barçája azért akarta mindig megkaparintani a labdát, hogy gyors járatásával megzavarja az ellenfelet. Nem volt baj, ha a labda keresztbe-kasul mozgott a pályán, és nem feltétlenül az ellenfél kapuja felé, mert a cél éppen az volt, hogy az ellenfél sorai szétzilálódjanak, és így olyan üres terek teremtődjenek, ahova aztán be lehetett játszani a labdát.

3. A labdabirtoklás egyszerű eszköz volt, még ha sokak számára egyfajta legenda is lett. Kinek, hogy védje ezt a fajta játékot, kinek hogy gúnyt űzzön belőle. Egyébként Guardiola is éppen ennek tartotta: a játékstílus egy eszközének. Ugyanez volt a helyzet a híres letámadással és a labda gyors visszaszerzésével.

4. Amikor Eto’o még a Barçában játszott, a letámadás alapvetően az erőről szólt. Futni és futni, folyamatos nyomás alatt tartva az ellenfél védelmét. Amikor Eto’o elment, a nyomás természete megváltozott, szelektívebb és pozícionálisabb lett. Innentől a Barça alapvetően akkor támadott le, ha az ellenfél térfelén veszítette el a labdát. És ez a letámadás nemcsak a csapat identitásának egyik eleme és játékának eszköze is, hanem egyben hőmérő is.

5. Hőmérő, mert azt mutatta, milyen helyzetben volt a csapat a labda elvesztése előtt. Ahogy Guardiola mondta, csak akkor védekezel jól, ha jól is támadsz. Ez azt jelentette, hogy a labda elvesztéséig fokozatosan jutottál el, sietség nélkül, hosszú ideig megtartva a labdát, fárasztva és még jobban fárasztva az ellenfelet, folyamatosan mozgatva, megnehezítve, hogy fenn tudja tartani saját rendjét. Ha sikerült befejezni a támadást, veszélyt teremtettél. Ha nem, négy társad is olyan közel volt, hogy abból szinte automatikusan következett a labda visszaszerzése. A labda visszaszerzése volt a hőmérő, amely azt mutatta, hogy jól támadtál-e.

6. Ez volt ennek a játéknak néhány meghatározó eszköze (mindet kifejteni most túl hosszadalmas lenne). Guardiola csapata azonban 2012 áprilisában elbukott a Real Madrid és a Chelsea ellen, két olyan csapat ellen, amely egyaránt remekül zárt össze hátul, és amely búcsúajándékként egy nagy kérdést hagyott a Barçának: hogy kell támadni egy ilyen zárt fal ellen, ha az ellenfél egy kiváló csapat? A megoldást keresve Tito Vilanova vertikálisabbá formálta a Barçát.

7. Ennek eredményeként a csapat sokkal több gólt lőtt, mint az előző években, viszont jóval többet is kapott. Mindenki a védelmet kezdte el vizsgálni, főleg a fix kezdők cseréit, pedig a gond nem a védelemmel volt (jó, néha ott is), hanem a játékstílussal, amely ugyan valóban vertikálisabb lett, cserébe viszont elhamarkodottabb, türelmetlenebb. Ezért nevezte el ezt a csapatot egy külföldi edző, egyébként nagyon okosan, a túlgyorsultaknak. A Barça, amely “untatta” a Real Madrid drukkereit (de közben megnyerte a 14 címet a lehetséges 19-ből), elkezdett éppen erre a Madridra, a futóbajnokok Madridjára hasonlítani, de anélkül, hogy birtokolta volna annak a csapatnak az erősségeit.

8. Természetesen részben az ellenfelek érdeme is ez a változás, de alapvetően a Barça szabadon döntötte el, hogy lépésről lépésre új játékstílusra áll át. Vertikálisabb, gyorsabb, rövidebb támadásokkal, amelyekben a játékosok nem együtt, és egymáshoz nem is olyan közel mentek előre. Ebből egyenesen következett, hogy egyre nehezebbé vált a labda visszaszerzése, hiszen ennek jóval egyszerűbb módja a pozícionális játék, mint a futás. Nagyobb lett a távolság az egyes játékosok és a csapat egyes vonalai közt is, így pedig nem lehet egyszerűen visszaszerezni a labdát, bármennyire lelkesen is rohangál a fáradhatatlan Busquets.

9. Ma a Barça többet fut, mint korábban, de sokkal fejetlenebbül is teszi. Ez sok győzelmet eredményezett, többet mint valaha, viszont cserébe megváltozott a játékstílus. Tito intelligens megoldása arról szólt, hogy maradjon a pozíciós játék, de vertikálisabban és folyamatos ritmusváltásokkal. Ez sok meccsen bejött, de többször nem sikerült megtalálni a játék egyes összetevőinek egyensúlyát, a stílus eszközeinek ideális felhasználását.

10. Ezt az utat bejárva a csapat folyamatosan adta fel identitásának kis darabjait. Miután Guardiola négy éven át folyamatosan mindent és mindenkit nyomás alatt tartott, elkerülhetetlen volt egy kis lazítás. Egyébként éppen ennek a felszabadultságnak volt köszönhető, hogy novembertől egy napról napra egyre erősebb Barçát láthattunk. Cserébe viszont sok részlet elveszett: nem küzdöttek már minden bedobásért, és elkezdtek minden labdát Messinek adni, ahelyett, hogy Xavinak adták volna, hogy ő mozgathassa a bábukat és passzolhasson tovább Messinek. Ez utóbbi óriási különbség.

11. Nézzük ezt részletesebben. A Barça legortodoxabb játékstílusában Xavi volt az alaptábor. A csapat kihozta hátulról a labdát, majd Xavit kereste vele. Ez volt az alapvetés, függetlenül attól, hogy Xavi épp feljebb vagy lejjebb volt a pályán. Ettől a ponttól kezdődhettek a kollektív támadások, mint ahogy az összeláncolt, egymásra utalt hegymászók indulnak neki egy hegycsúcsnak. És csak amikor minden elem - saját és az ellenfélé - a megfelelő pozícióban volt, akkor nyomták meg a Messi nevű gombot. És onnantól kezdve ő szabad volt.

12. A labda útja tehát soha nem vezetett egyenesen Messihez, hanem mindig Xavin, a kézbesítő postáson keresztül. De Xavi átugrása már akkor elkezdődött, amikor még Guardiola ült a kispadon. Néha elhamarkodottságból, néha mert túl sokat akartak futni, néha mert maga Xavi nem volt tökéletes állapotban (ez utóbbi most is igaz). Akárhogy is volt, elveszett a közbülső lépcső, ahol meg lehetett pihenni, fokozatosan elhalványult, egyre kevésbé volt használva. A csapat már nem Xavinak játszott, hanem egyenesen Messinek. És Messi így többé már nem a végpont volt, hanem mindennek a kezdete és a vége, aminél egyszerűbben nem is lehet felhígulni.

13. Közepes képességű ellenfelekkel szemben nem volt semmi gond. De a nehéz meccseken komoly bajok jelentkeztek. A Valencia már nagyon ügyesen hatástalanította a Barça trükkjeit, a Milan pedig ugyanazt a receptet alkalmazta, mint tavaly a Chelsea, azzal a különbséggel, hogy a Barça most sokkal rosszabbul reagált, mert csak azért tartotta meg a labdát, hogy ne legyen nagy baj, nem azért, hogy az ellenfelet zilálja szét vele. Nem a Milant próbálta összezavarni a labdával, hanem saját magát megvédeni. Rosszul sikerült, és ekkor ezek a kis részletek hatalmas gáttá váltak olyan játékosok fejében, akik a sok sikertől már elfelejtették, hogy milyen is szenvedni a pályán.

14. A Sevilla ellen nem játszottak jobban, de úgy tűnt, sikerült megszabadulniuk a mentális görcsöktől. A Madrid ellen viszont remekül kezdtek, a széleken harapó Pedróval és Iniestával. Tíz perc volt ez jó és folyékony kombinációkkal, hogy aztán megint beleessenek a közelmúlt hibáiba: csak középen vezetett támadások, semmi horizontális mozgás, Xavi visszább lépett összeállni Busquets-szel, aminek eredményeként Iniestának is hátrébb kellett húzódnia, így elveszett a fölény az ellenfél vonalaival szemben. A Madrid megnyerte a csatát, még ha az eredményjelzőn ez ekkor nem is látszott.

15. Mi történik a Barçával? Összeadódó taktikai hibák, apró részletek, amelyek jelentéktelennek tűnnek, de együtt már rombolnak, és egy olyan mentális összeomlás, aminek eredményeként a játékosok elárulják a saját játékstílusukat. A baj velük van, és a megoldás is az övék kell hogy legyen. Szétnyílni, összezárni, ennek köszönhetően visszaszerezni a labdát, keresni a távolabbiakat… A gond alapvetően a focival van, de most már kezd befészkelődni a fejekbe is, amelyek sok év után először találkoznak bizonytalansággal és értetlenséggel. Nem a lábak fáradtak, ahogy sokan hiszik: a játékkal van probléma. Ehhez adódik hogy a főnök beteg, és ezzel nem lehet mit kezdeni: a klub nagyon helyesen úgy döntött, hogy megvárja Tito gyógyulását, mert az fontosabb bármilyen győzelemnél.

16. Az ész nélkül támadásnak volt szimbóluma Iniesta, aki a San Siróban a karjait lóbálva állította meg az előre rontó Piquét: hová mész? Régebben, ha kaptak egy ilyen balszerencsés gólt, a csapat kihalászta a labdát a hálójából, lerakta a kezdőkörbe, az első passz Xavinak ment, és azt mondta: “fogd és szervezkedj”. Most az első passz Messihez megy: “fogd és oldd meg”. Piqué meg elindul egyedül a hegycsúcsra. Kicsit túlzok itt, de alapvetően tényleg ez a helyzet.

17. És az önkritika. Senki sem olyan jó, hogy örökké a legjobb legyen. A hiba nem bűn, csak hiba, és olyat mindenki sokszor elkövet. Szabad őket elkövetni, de aki okos, ki is tudja ezeket javítani, és ehhez először is gondolkodásra és irányváltásra van szükség. A gondolkodásban nem olyan erős Dani Alves azt mondta tegnap éjjel, hogy „nem volt nálunk a labda, és hiányoztak a hosszú támadások”. Tehát legalább egy játékos tudja, mivel van gond: a játékkal.

ui: Iniesta szerdai gondolatai és önkritikája nemcsak egy jó lépés a hibák kijavítására. Egyben bizonyítéka is annak, hogy egy igazi vezető lehet diszkrét és kifejezetten csendes is.