Elegánsan, de velősen teszi helyre az elődeit Dárdai
További Futball cikkek
- Kikaptak a városi riválistól, egyre távolabb Szoboszlaiéktól az angol bajnoki cím
- Xavi meggondolta magát, mégsem hagyja el a Barcelona kispadját
- A 85. percben még hátrányban volt, mégis döntőbe jutott a Fradi a Magyar Kupában
- Ádám Martin csapata tizenegyesekkel bukott el az ázsiai BL-elődöntőben
- Fegyelmi eljárást indított az MLSZ a Ferencváros ellen
Azon lehet vitatkozni, hogy érdemes-e már most könyvet kiadni Dárdai Pálról, hiszen még csak 40 éves múlt márciusban, másfél Bundesliga-szezon és öt válogatott tétmeccs van mögötte kapitányként.
Azon viszont nem érdemes vitatkozni, hogy neki beszélnie kell. Minél többet.
Hetedik lett a Herthával a szezon végén, Németországban is elismerik. Előttem van a beszélgetés, amikor Várhidi Péter azt mondja, majd Dárdai kinevezése ráirányítja a fényt a magyar labdarúgásra. Könyörgöm, mire?
Inkább ne irányítsa rá abban az értelemben, ahogy Várhidi gondolja - micsoda rejtett értékek vannak itt -, viszont nagyon is leleplezi az eddigi hazugságokat, amiket össze is gyűjtöttem egyszer.
A könyvben izgalmas részletek vannak a Bundesligáról - hogyan küzdött a helyéért, mert rendre ki akarták hagyni -, mit tanácsoltak neki a búcsúmeccsén, miért a legkisebb gyereket vigye magával. Ám magyar szemszögből ennél sokkal fontosabb, amikor a korábbi kapitányokról beszélt. Mert ez sem megszokott. Mindenki elemzésről beszél, ha kell, ha nem, aztán nem tudunk meg semmit, csak közhelyeket kapunk.
Dárdai olyan meccsekről árult el titkokat, amik bennünk vannak, belénk ivódtak, a vereségek okainak egy részét legalább most feltárta valaki.
Személyes emlék: olyan szenvedéllyel, de olyan fájdalmas keserűséggel beszélt a 2003-as szeptemberi, 1-3-as rigai vereségről, mintha tegnap lett volna. Rémálma, hogy ott áll a gólvonalon, mindenki nagy elánnal támad, neki kellett visszazárnia, Verpakovskis azonban belőtte. A lettek kijutottak, a magyarok nem, pedig a Herthából, a bajnok Werderből, a Stuttgartból és a Benficából voltak játékosaink a fradisták mellett.
Örülök, hogy ezeket a régebbi sztorikat most a nyilvánosság előtt is felvállalta, nemcsak magánbeszélgetésben.
Az volt az érzésem, hogy most beállt a sorba. Huszti Szabolcs sem akart hallgatni, levelet írt, Szalai Ádám sem véletlenül állította az 1-8 után, mekkora a baj. Egyszerűbb volt ezt bagatellizálniuk az itthon lévőknek, az érintetteket elhitelteleníteni, megtámadni, mondván: ők is ebből a közegből jöttek.
Dárdait nem lehet hitelteleníteni, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ő is ennek a posványnak a terméke, mert egy olyan mentalitást örökölt, és olyan mentalitást igyekszik továbbadni, ami itthon hiánycikk. Hiszen volt itt kapitány, aki azt mondta a hazai, északírek elleni 1-2-es vereség után, hogy vele is meg lehetett volna a 7 pont. Ez a harapós kapitány állítólag nagyjából akkora, sok tízmilliós lelépési pénzt kapott, mint amennyi prémiumot Dárdai vett fel az öt sikeres, vereség nélküli tétmeccse után.
De vissza a könyvhöz, a kapitányokhoz, a meccsekhez.
Bukarest, 0-2, 1999.
Negyedóra elteltével már kettővel vezettek a románok. A kapitány hallott valamit az öltözőfolyosón, az utolsó pillanatban átszervezte a csapatot. „Nem mi voltunk beszarva, hanem az, aki a kezdés előtt változtatott” - ezt Mátyus mondta, amikor ment zuhanyozni.
A már említett Verpakovskis – ő volt az egyetlen épkézláb lett játékos - végigszáguldott a pályán, bevágta. „Arra speciel felhívhatta volna valaki a figyelmünket, hogy elég fürge a srác, ne hagyjunk helyet neki.”
Egy másik idézet erről a meccsről: „Percről percre fogyott a levegőnk, mert nyomás alatt tartottuk őket. Nyomtunk ész nélkül. Senki sem koppintott az orrunkra, hogy álljunk kicsit vissza.”
Svédország 1-2, 2009.
Tímár a félidőben megcsúszott melegítés közben, a svéd kispad dőlt a röhögéstől, nem szabadott volna becserélni. Koeman megtette, Tímár lyukat fejelt. A 94. percben a svédek megnyerték a meccset. Ha döntetlen, velük már nem kellett volna számolni a vb-selejtezőben.
- Az elsőhöz érmedes hozzátenni, hogy gyakoroltak valamit egész héten Tatán, amit hirtelen megváltoztatott Bicskei, pánikba esett. A mieink is zavarodott reagáltak, az első negyedóra képei, kisugárzása önmagáért beszélt.
- A másodikhoz érdemes hozzátenni, hogy Gelleinek kellett volna ismernie az egyetlen veszélyes lett csatárt. Részletesen feltérképezni, már csak azért is, mert itthon is okozott némi gondot már egyszer a védelemnek. És ha már a védelem. Dragóner volt a söprögető, mellette Juhár és Lipcsei volt a két emberfogó. Ilyen védelem mellett 3 csatárral játszani nem biztos, hogy üdvözítő, nem is lett az.
- A harmadikhoz nem kell hozzátenni semmit. Koeman érthetetlenül nyúlt a védőhöz, már a keretbe jelölése is inkább a közönségnek szólt, mint a játékos teljesítményének, még ha a Plymouthban akkoriban jó is volt.
Jó 10-15 éve az volt az érzésem, hogy egy igazán komoly szakember mennyi mindent kihozhatna abból az állományból. Ha akkor kaptak volna egy Dárdait, meggyőződésem, nincs 30 év várakozás. Dárdai ellenben értékelhető, topligás játékos nélkül épített valamit.
„Örömmel jöttem – de boldogan mentem vissza” - állapította meg Dárdai a válogatottbeli kötelezettsége után. A Herthában azt éreztették vele, hogy futballista, itthon azt, hogy bűnbak. Hogy kevesebbet, kevésbé harcol, mint kint, ezt terjesztették róla, amit most is határozottan cáfol.
„A szívem mindig hazahúzott, no de az eszem” - ez az idézet is tőle származik.
„A magyar foci más sportág, már a cicázásnál éreztem, amikor hazajöttem Berlinből."
Ekkor az jutott eszembe: hányszor hallottuk, ugyanazt csinálják, amit mi. Hát persze, hiszen nem találtak fel külföldön sem más sportágat. Csak a sebesség, az erő, a kitartás egészen más.
Illés Béla játékát is helyre teszi. A labdacipelés a hatvanas években még elment volna, de amikor ő a pályán volt, már több kellett volna.
Dárdainak volt még egy sztorija, amikor még nem volt kapitány, és elment Csányihoz. Az elnök ugyanis meghívta azokat egy háttérbeszélgetésre, akik elértek az utóbbi időben valamit külföldön. Kovács Zoltán és Lőw Zsolt beleállt abba, hogy az itthoni tudás semmit sem ér. Jött Dárdai, ő sem fogta vissza magát.
Csányi megemlítette, senkit sem hallott még így beszélni a magyar futballról, csak Paulo Sousát. Nyilván Csányi végiggondolta, ez nem lehet véletlen, hiszen egyik sem a magyar focin élősködik, hanem őszintén elmesélik, mi a valóság. És mindkettőjükben közös: nem akarnak itt ragadni.
Szóba kerül még a könyvben az is, amikor Várhidi Péter nem hívta meg a válogatottba, mert azt mantrázta, amit az akkori elnök Kisteleki István: minek hazahívni egy 30 éves játékost? Várhidiről tökéletes Dárdai megjegyzése, hogy „okosakat mond a tévében, csak amikor hallom, felteszem a kérdést magamnak, miért nem láttam ugyanazt a csapatán.”
Egy olimpiai bajnok pólós ugyanezt mondta Egervári Sándorról. Jól elmondja, mit kell tenni, mégse csinálja.
És még egy nagyon finom és tanulságos üzenet, amiből talán Csertői Aurél is megérti, miért nem jó azzal kérkedni, hogy ő tudna edzést vezetni a Barcelonának.
„Néhány magyar edző megvan győződve arról, ha kinyomtatja a Barcelona edzéstervét, és azt végrehajtja a futballistáival, csapata úgy futballozik, mint a Barca. Nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Nemhogy Magyarországon, de még a Herthánál sem lehetne olyan edzés, mint a katalánoknál. Olyat nem kérhetek a focistáimtól, amit nem tudnak végrehajtani. Vannak képességbeli különbségek” – fogalmazott a kötetben.
Kőkemény a véleménye Lothar Matthäusról is. „Magára figyelt, ahelyett, hogy megreformálta volna az egész magyar labdarúgást. A németek épp abban az időszakban húztak egy vonalat, ha valaki, ő átvehette volna és alkalmazhatta volna azokat a magyar futballban. De nem tette.”
Elmesélte még, hogy titokban felvette a finnek edzését, ezek után alakította ki a győztes hadrendet és győztes felfogást. Ez volt az a meccs, amikor szinte percre pontosan megmondta, mikor jön a gól.
„Nincs kamu, nincs alibi, amit mondunk az úgy is van.” Ez a legfontosabb mondat, üzenet is egyben. Ezért tettek meg neki mindent a játékosai itthon, és nyilván Berlinben is.