Ábrahám
17 °C
29 °C

A mai napig bánt a szovjetektől bekapott gól

4O5A8462
2016.06.23. 20:55 Módosítva: 2016-06-23 21:10:45
Az Európa-bajnokság előtt hónapokkal készítettük ezt az interjút a volt válogatott kapus Gelei Józseffel, aki a 66-os vb-n is védett. És micsoda alkalom most megmutatni önöknek, hiszen azon a vb-n pont a Portugálok ellen nem ő állt a kapuban, 3-1-re kikaptunk, viszont a brazilokat és a bolgárokat is elintézték Benéék. Ilyen, amikor a történelem összeér a jelennel.

Az Ománban tárgyaló magyar üzletemberek meglepődve tapasztalták, hogy amikor szóba került Magyarország, önről olyan tisztelettel és áhítattal beszéltek, mint Diego Maradonáról. Legalább olyan híres és népszerű magyar ott, mint Puskás Ferenc. Minek köszönhető ez?

Pályaív

Gelei József 1938. június 28-án született Kunmadarason, olimpiai bajnok (1964),
11-szeres válogatott kapus, emellett az olimpiai meccseket, a vidék- vagy ligaválogatottban játszott meccseket is számon tartja.

Három klubban klubban védett: MTK (1957–61), Vasas (1961–62) Tatabánya (1962–69)

Edzőként: Tatabánya (1970–75), Szolnok (1975–77), Vasas (1977–78), St. George, Ausztrália (1978–80), Szolnok (1980–82) MTK, technikai vezető (1982–84), Csepel (1984–87), India, szövetségi kapitány (1990–91), Oman Mascat (1992–94) En-Naszr (1995–96), Pécs (1996–97) El-Ittihad, Egyiptom (1997–98)

Omán is egy olyan ország, ahol munkát vállaltam. Előbb, még a hetvenes évek végén, Ausztráliában segítettem a futball terjesztésében, aztán Indiában teremtettem meg az alapjait, ott az egész koncepció rám volt bízva. Amikor onnan eljöttem, akkor kerültem Ománba. Nyugis hely, csodás tengerparti részekkel, az ország vezetőjével többször jattoltam akkoriban, és mivel még mindig ő az, előfordulhat, hogy emlékszik a nevemre. Két klubcsapatnál dolgoztam, viszonylag sikeresek voltunk, az ottani Bajnokok Ligájában másodikok is lettünk az Oman Mascattal. Innen a kapcsolat, ha röviden össze akarom foglalni. Egyiptomban is voltam pár évvel később, az aktív edzősködést ott fejeztem be.

Ahogy végignéztem a pályáját, szembetűnő, hogy Magyarországon edzőként nem találta a helyét. Miért?

Nincsen sértettség vagy meg nem értettség. Így alakult a véletlenek sokszoros és szerencsétlen összjátéka miatt. Egyszer úgy volt, hogy az MTK edzője leszek Verebes helyett, mert nem tudták teljesíteni az anyagi igényeit. Június 29-én úgy készültem, hogy neki egy nap múlva lejár a szerződése, és akkor jövök én. Már rakosgattam össze a csapatot a fejemben, terveztem a felkészülést, amikor másnap kiderült, hogy Jóska az utolsó pillanatban mégis igent mondott, vagyis hoppon maradtam, mert ő engedett. Ezer szállal kötődtem az MTK-hoz, voltam a klub ügyvezetője, az edzője nem tudtam lenni.

Egy másik alkalommal nem hagytam ott idény közben a Csepelt, pedig már tudtam, hogy bajban vannak, hogy a legjobbak el fognak menni. De a becsület úgy kívánta, hogy szezon közben nem vállaltam az átvételt. Tatabányán mint segédedző ettől még szép éveket töltöttem el. Lakat Károly volt az edző, amikor abbahagytam, kiválasztott maga mellé a háromfős stábjába. Ő egyébként megelőzte a korát, mert ő volt az első, aki stábot alakított ki, és ebben a stábban mindenkinek megvolt a maga részfeladata. A keze alá dolgoztunk nagy becsvággyal. Ha pedig azt mondtam neki, hogy van egy gyerek, akit szeretnék megnézni a Hajdúságban vagy a Nyírségben, inspirált, hogy persze, menjek. Így több későbbi válogatott került Tatabányára, például Csapó Károly.

1969-ben fejezte be. Akkoriban nem volt gyakori, hogy valaki 31 évesen abbahagyja a futballt. Mi vezetett eddig a döntésig?

Nem kerülhettem volna be a válogatottba, mert az NDK-ból hazatérő Sós Károly másban látta a fantáziát. Ismert engem, mert vb-selejtezőn játszottunk Lipcsében, gólt sem kaptam, tudta, ki vagyok, de azt súghatták neki, nem én leszek az ő embere. Ha akkor válogatott maradok, biztosan nagyobb kedvvel és lelkesedéssel vállalok még pár szezont, így viszont tanulni akartam. Edző akartam lenni. Saját pénzemen jártam külföldre szétnézni, Angliába, Hollandiába, vizsgáltam, hogy ők mit csinálnak, mert akkor már tudatosan készültem az edzői létre.

A felemásra sikerült 1966-os világbajnokság is közrejátszott ebben a hirtelen búcsúban?

Nem. Utána már csak egyszer voltam válogatott az igaz, de attól még a klubomban védtem.

Egy kicsit maradjunk még ennél a vb-nél. A portugálok elleni vereségkor nem ön állt a kapuban, hanem Szentmihályi Antal. Aztán a brazilok ellen már ön élvezte Baróti Lajos bizalmát, és a bolgárok, valamint a rosszul sikerült, szovjetek elleni meccsen is ön állt a kapuban. Milyen emlékek törnek elő erről a vb-ről? A győztes meccs vagy a vesztes?

A győztes. A brazilok ellen kimagaslóan játszottunk. Mivel kikaptunk a portugáloktól, pontosan tudtuk, meg kell nyerni a hátralévő két meccsünket, ha tovább akarunk jutni a csoportból. Az egy erős, jó szemléletű csapat volt, jól is játszottunk, Bene, Albert, Mészöly, Farkas mindenki jól játszott. Szepesi, aki egy kicsit miattam is került vissza az olimpiai döntős csapatba – Karcsi bácsinak azt mondtam, a gyors cseh szélsőt ő meg tudja állítani –, ugyancsak jól játszott, levette a pályáról Garrinchát.

A 3:1-es győzelemmel viszont még nem fejeztük be, mert meg kellett verni a bolgárokat is, akiknek nagyszerű centerük volt, Aszparuhov. 3:1 volt az a meccs is. Ha nincs a portugálok elleni kudarc, akkor első helyen megyünk tovább, és Észak-Korea vár ránk. A torna meglepetéscsapata volt az ázsiai csapat, de nekünk épp feküdt volna a stílusuk. Biztosan nem kezeltük volna le őket, mert az olaszokat megverték előtte. Ők a sorozatterhelést nem bírták volna annyira jól. Nem így lett, a szovjetek vártak ránk.

A 66-os világbajnokság mérkőzései

  • Magyarország–Portugália 1:3, G: Bene
  • Magyarország–Brazília 3:1, G: Bene, Farkas, Mészöly
  • Magyarország–Bulgária 3:1, G: Davidov (öngól) Bene, Mészöly
  • Magyarország–Szovjetunió, 1:2 G: Bene

Az a szovjet csapat, amelyiktől féltünk, tartottunk. Már a sorsolásnál megkönnyebbültünk, hogy nem kerültünk össze velük. Nem volt itt bunda, semmilyen megegyezés, egyszerűen fizikailag erősek voltak, de jól is cseleztek, a védelem magabiztos volt, és mögöttük állt a világ legjobb kapusa a gólvonalon, Lev Jasin.

A sors furcsasága, hogy Barótinak volt egy olyan megérzése, hogy Szentmihályinak kellene ismét védenie. El is mondta mindezt Illovszkynak, Rudi bácsi azonban a pártomat fogta. Ki tudja, ha akkor váltunk, minden másként alakul. Ilyen a futball. Én biztosan nem sértődtem volna meg, mert mi egymást segítettük, egymás sikerességét akartuk, nem rivalizáltunk alaptalanul és teljesen feleslegesen.

Nem alaptalanul tartottak tőlük.

Nem, és ráadásul megzavarta a fejeket, hogy az öltözőbe kevéssel a meccs előtt bejött a vezérkar, meggyőződésem, ilyenkor már nem szerencsés. Sok prémiumot kínáltak fel, az összegre már nem emlékszem, de ez már nem vitte előre a csapatot. És akkor az ötödik percben elkezdődött a balszerencse-sorozat. Mátrai úgy ütközött az egyik szovjettel, hogy a sunderlandi pálya melletti betonárokban kötött ki. Szó szerint megrémültünk, amikor láttuk az esését. Odacsődült mindenki, többen azt gondoltuk, hogy nagy baja van, talán még azt is, hogy meghalt. Olyan szörnyen nézett ki. Aztán kijött a gödörből, a bíró mindenkit a kapu elé zavart, mert szerette volna, ha folytatódik a meccs. Ezért nem reagáltunk kellő időben a kis szögletre. Innen pedig jött a személyes pechem, épp akkor nem láttam a labdát, amikor lövésre lendült a csatár lába. Kinéztem Káposzta mögül, de a rossz irányba. Lapos, ravasz lövés volt a rövid sarokra, későn vettem észre, amikor pedig kézzel nyúltam le érte – lábbal nem mertem –, átcsúszott rajtam, a hasam alatt, a berobbanó Csiszlenko pedig az üres kapuba vágta, Szepesi már nem tudta kivágni a gólvonalról a labdát.

Mindjárt a második félidő első percében egy beívelés után jött a második gól, akkor Mészöly belecsúsztatott a labdába – feleslegesen. Már nem érte el a homlokával, hagynia kellett volna, így viszont a feje tetejéről épp a csatár elé került a labda, akinek már nem volt nehéz dolga a kapuba juttatni.

Sokkal könnyebb helyzetben vagyok én, amikor beszélgetünk, mert fél órával korábban néztem meg a felvételeket. Ön viszont hajszálpontosan emlékszik minden apró részletre. Ötven év után ez elismerésre méltó. Ennyire önben él ez a meccs?

Hát hogy a fenébe ne. Életünk legnagyobb sikere lett volna, ha továbbjutunk. A nyugatnémetekkel játszhattunk volna a döntőért, akik nem voltak olyan félelmetesek, még ha Uruguaynak be is rámoltak egy négyest a negyeddöntőben.

A magyar futball mindig élen járt a bűnbakképzésben a hetvenes évektől. Mennyire hibáztatták ezért a bekapott gólért önt?

A csapattársak semennyire. Egy rossz szót nem kaptam senkitől. És ez a legfontosabb, ez nyugtatott meg. Mert az hozzátartozik, hogy sok helyzetet hagytunk ki a folytatásban. Albert egyszer sem tudott szembefordulni a kapuval, olyan jól és szorosan fogta Voronyin. Mészöly, aki a világ egyik legjobban fejelő játékosa volt, valamiért mellel átvett egy labdát, amikor kapura kellett volna bólintania. Az ötösön lyukat rúgott Rákosi a hajrában. És akkor még nem beszéltünk Jasinról, aki nagyon jól védett. Sipos szabadrúgása nagyon jól ment a sarokra, de Jasin odaért, és kiütötte. Sok összetevője volt ennek a vereségnek.

Egy magyar örülhetett csak, Szabó Jóska, aki a szovjetek középpályása volt, később ő lett az ukrán kapitány.

Azt ellenben tapasztaltam, hogy a laikusok hibáztattak engem. Amikor a balatoni nyaralómat építettem a rokonokkal, és megtudták a Tüzépben, hogy nekem kell az anyag, azonnal elintézték a dolgozók, már másnap megvolt a tégla. Hát a meccs után nem gyorsult fel az ügyintézés. Sőt, még gondolom egy-két cifrát is mondtak magukban, amikor rólam volt szó.

Sokáig kísértette ez a gól?

Igen, lelkiismeret-furdalásom volt. Bánt a mai napig. Rossz irányba néztem ki. De azért nem gondolok rá mindennap, csak ha szóba kerül a múltidézés.

Azt jól láttam, hogy gólt is lőtt az NB I.-ben?

Jól. De megfogadtam annál az alkalomnál, hogy soha többet nem lövök tizenegyest. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amíg a labda a kapuig ért. Rapp Imre volt a kapuban, szintén egy válogatott kapus, ismertük egymást, sokat rúgtunk egymásnak, és hát az utolsó pillanatig kivárt, el akart bizonytalanítani. Én pedig arra számítottam, hogy majd elmozdul valamerre, kinézi valamelyik irányt magának. Ő elmozdult a legvégén, én viszont azzal a lendülettel földbe rúgtam. Olyan gyengén ment a labda a kapu közepe felé, ha Imre nem csúszik meg, és fel tud állni, miután már elvetődött a sarokra, biztosan felkapja. De megcsúszott, így a labda éppen csak átdöcögött a vonalon. Akkor azt mondtam, nem bírom az ilyen feszültséget; és nagyon is átérzem, amikor egy sokkal nagyobb téttel bíró meccsen áll a tizenegyeshez oda valaki. Ezzel nyertünk amúgy 2:1-re, de leizzadtam.

Ön is annak a generációnak a tagja volt, amelyik az 1956-os forradalom idején Angliában játszott barátságos meccset. Ön azonban sokakkal ellentétben hazajött. Miért nem külföldön csinált karriert?

Nagyon egyszerű a válasz: beszéltem anyámmal kevéssel karácsony előtt. Elsírta magát a telefonban, ez volt az utolsó jel, hogy jönnöm kell. Bécsbe mentem, felszálltam a Honvéd buszára, és jöttem Budapestre. Szenteste már itthon voltam, átölelhettem anyámat, ahogy a hatéves öcsémet is.

Jó döntés volt?

Nagyon. Az Urania Genfhez mehettem volna, elő volt készítve a szerződésem, de nekem mégiscsak Magyarország jelentette a fejlődést és az előrelépést. Szalay Tibi, kiváló barátom, biztos jobban keresett a Sevillánál, vagy amikor pár év múlva a Barcelonához került. Sztáni Pista német bajnok lett a Frankfurttal, a Standard Liège is nagyon komoly csapat volt akkor, a belgáknál is bajnok lett. Utólag nehéz elmondani, mennyire vetette vissza a magyar futballt, hogy ők nem jöttek vissza, az 58-as vb-t is befolyásolhatta. A hosszú távú teljesítményen kevéssé érződött, mert sok jó játékos volt itthon. Én például Tatabányán lettem egy jó csapat tagja.

Nem utolsósorban a visszavonuló Grosics Gyula utóda. Az Aranycsapat kapusát váltotta le, nem lehetett kis feladat.

Nem is volt az. Gyuszi visszavonult, én jöttem, de ez nekem akkor természetesnek tűnt. A Wembley-ben volt az első válogatott meccsem 1965 márciusában, ahová nem szoktak mindennap betérni a magyarok. Kikaptunk 1:0-ra.

Pár hónappal korábban Tokióban megnyerte az olimpiát. Balszerencsés volt kicsit, mert a döntőn épp nem védett. Mi történt?

Törött kézzel felelőtlenség lett volna, ha beállok. Karcsi bácsi szerette volna, de nem tehettem. Tiszta a lelkiismeretem, nem kockáztathattam a csapat sikerét. Mert akkor még nem lehetett cserélni. Ha történik valami, a csapattal szúrok ki. Nagyon akartuk azt a győzelmet. És ezt mindenki elfogadta. Varga Zoli például kikerült centerből az első meccs után, Csernai került be a helyére, ha így kívánta a sikeresség. Én akkor is Szentmihályit váltottam, aki a 6:5-ös, jugoszlávok elleni meccs után kikerült a csapatból.

A románok ellen megfogtam a tizenegyest 1:0-nál, tíz perccel a vége előtt, akkor törött el a csontom. De vigasztalt, hogy az ellentámadásból gólt lőttünk. Ez a támadás pedig tőlem indult.

A tokiói olimpia mérkőzései

  • Magyarország–Marokkó 6:0, G: Bene 6
  • Magyarország–Jugoszlávia 6:5, G: Csernai 4, Bene és Farkas 1-1
  • Magyarország–Románia 2:0, G: Csernai 2
  • Magyarország–Egyesült Arab Köztársaság 6:0, G: Bene 4, Komora 2
  • Magyarország–Csehszlovákia 2:1, G: Bene, Weiss (öngól)

És az igaz, hogy 600 jenbe került önnek a Marokkó elleni siker, amikor Bene Ferenc hat gólt lőtt? Abban fogadtak ugyanis, hogy minden egyes gólért 100 jent fizet az újpesti csatárnak.

Ezeket a sztorikat nem szoktuk cáfolni. De már nem emlékszem, hogy valóban így történt-e. De jól hangzik, ugye?

Ám sokkal fontosabb volt, hogy összetartók voltunk. Amikor Tokióban jártunk ötven évvel a sikerünk után, akkor is sok emlék előtört belőlünk, még ha többen már nem is lehetnek itt köztünk. A döntőben a csehszlovákokat vertük, akiktől két évvel korábban a vb-negyeddöntőben kikaptunk, akkor lőtte Tichy azt a gólt, amit nem vett észre a bíró.

Ha az is volt a szabály, hogy az olimpián nem játszhattak azok, akik ott voltak az előző vb-n, annak a csehszlovák csapatnak is kifejezetten erős hátországa volt.

A magyar futballnak is erős hátországa volt, de fokozatosan mélypontra került, még a 87. helyen is volt a világranglistán. Könyveket írtak arról, mi volt a baj, ön viszont testközelből végigélte.

Amikor a viszonyok nagyon megváltoztak, és a vezetői dilettantizmus minden korábbinál nagyobb lett, nem kívántam részt venni benne. Annak természetesen örültem, hogy végre kint vagyunk egy Európa-bajnokságon, mert ez hitet adhat. Bár a futballnak még sok baja van.

Karcsi fiam mesélte, hogy az egyik tinédzser, amikor szerette volna beállítani a Budafokba, azt válaszolta neki, hogy nem ér rá meccsre menni, mert a kozmetikusnál van időpontja. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy van ilyen. Hogy egy fiatal visszautasítja, hogy a felnőttek között mérhesse meg magát.

Régebben az edzők összeültek, a kávéházakban megbeszélték a hétvégi fordulót, kritizáltak, dicsértek, volt információáramlás, tanácsokat adtak egymásnak, nem volt irigység, kíváncsiak voltak egymásra.

A futball szellemi játék, és nem csak akkor, amikor a kapusnak tanítják a kivárást a tizenegyesnél, és hogy figyelje a rúgójátékos minden mozdulatát, tekintetét, lábtartását. Az MTK-nak csodás szellemi hátországa volt, de említhetnék más csapatot is.

Az itthoni futballból hiányzik a munka, alig látok cseleket a pályákon, alig találják el a kaput egy bajnoki meccsen. Annyi gyógyír van, hogy az Eb-részvétellel rendbe lehetne tenni a lemaradást, meg lehetne változtatni a káros szemléletet, ha ehhez megfelelően bátrak vagyunk.