Júlia, Rita
13 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Megvan a Real új Raúlja

Egy Real-drukker mennyországa Cardiffban

2017-06-03T210835Z 139525715 MT1ACI14802288 RTRMADP 3 SOCCER-CHA
2017.06.04. 18:20
Negyedszer sírtam sporton életemben, de most, amikor élőben láttam a Real Madrid 12. Bajnokok Ligája-győzelmét, minden eddiginél jobban.

Gyerekkorom óta imádom a Real Madridot – Raúl visszavonulásakor már írtam arról, hogy az ő Ferencváros elleni játéka volt 1995-ben a kapudrog a csapathoz –, nagyjából azóta szerettem volna őket látni élőben, de valahogy mindig az volt az érzésem, hogy ez mondjuk egy őszi Málaga, vagy tavaszi Osasuna elleni bajnokin jön össze.

Arról nyilván álmodni sem mertem volna, hogy egy Bajnokok Ligája-döntőben láthatom majd először őket élőben, ráadásul azon a BL-döntőn, amiben kategóriákkal emelkedtek a világ többi klubja fölé – na nem mintha a rangsorban valaha is rosszul álltak volna.

Éppen ezért volt annyira szürreális, hogy egy utolsó pillanatban beeső lehetőségnek köszönhetően ott voltam a lelátón Cardiffban. Sokáig nem is sikerült felfogni a dolgot, egészen addig, amíg úgy egy órával a kezdés előtt le nem ültem a helyemre, előttem a melegítő madridi kapusokkal.

Rögtön az egyikükhöz, Keylor Navashoz fűződött a meccs első fordulópontja. Na nem ténylegesen, hanem nálam. A hatodik perces védéséig úgy voltam, hogy óriási dolog BL-döntőn lenni, óriási dolog élőben látni a Realt, mindegy, mi lesz, de Navas védésének pillanatában azért megjött a gyomorgörcs, hogy hát igen, azért mégis úgy lenne az igazi, ha megnyernék.

Rajta volt a jegyen, hogy a Real nyer

A döntő előtti podcastben jól leépítettem a Real esélyeit, mert hát mi az esélye, hogy nem hogy egyből BL-döntőben, hanem rögtön a történelmi BL-címvédésen történjen ez meg! Ilyen mázlim ugyanis tényleg nem lehet. (De nem is ez a legfontosabb, de erről kicsit később.) 

Aztán szombat reggel átvettem a jegyemet Londonban, a kis dobozkát kinyitva pedig már minden túl gyanús lett. Lilában játszik a Real, lila műanyag a jegy. Na ilyen már tényleg nincs, ez nem lehet véletlen.

Egészen addig úgy voltam, hogy erős a Juventus védelme, nagy a nyomás, bármi lehet, de amint megláttam a jegy színét, minden kétségem elszállt. Olyannyira, hogy egy régóta tartogatott lépésre is elszántam magam. Két Real-mezem van otthon, egy viszonylag klasszikus idegenbeli, fekete, és egy kék, Isco nevével és még a 23-as számával. Rögtön utána váltott 22-esre, de így még többet jelent nekem a mez, mert az első pillanattól éreztem, hogy mennyire különleges játékos, és hogy részben ő jelentheti a klub jövőjét.

Azzal viszont vártam, hogy vegyek egy fehéret is, a 10. BL-címnél igazából már kijárt volna nekik, de valahogy elmaradt. A lila jegy láttán viszont megelőlegeztem a bizalmat, és előre megvettem a fehér mezt. És nem is hozott balszerencsét.

Az eddigi legjobb Real

1995 óta elég sok szezont és korszakot láttam már a Madridnál, a mostani csapat viszont bőven mind fölött van, pedig nem akármilyen elődökről beszélünk: elég csak a Predrag Mijatovic, Davor Suker, vagy a Raúl, Fernando Morientes párosok csapataira gondolni – mindkettő a tökéletes csatárkettőst testesítette meg nekem –, hogy a nyilvánvaló Galáctico-éveket ne is említsem.

Mijatovicéknak óriási érdemük volt, 32 év után nyertek újra BL-t a Realnak 1998-ban, pont a Realnak. Az elő-Galactico is nyert 2000-ben, a galaktikusok 2002-ben, majd jött egy kis szünet, ami nem is csoda, elpusztíthatatlan és megállíthatatlan tankot kellett csinálni a szép, de sebezhető Lamborghiniből, ami az álomválogatott csapata volt.

Szinte mindenki úgy fog emlékezni erre a Realra, mint ami a modern Bajnokok Ligája történetében először megvédte a címét. Nekem viszont sokkal fontosabb, hogy az 1957-58-as csapat óta elsőként duplázott a mostani keret két nagy sikerrel, hiszen a bajnokság mellett a BL-t (vagy akkor még BEK-et) is megnyerték. Nem kis dolog ez sem, Puskás Ferencnek például nem is sikerült, ő pont a duplázás után került Madridba.

Akkor is egy olasz csapat ellen jött a kupagyőzelem, hosszabbítás után Paco Gento góljával verték 3-2-re a Milant. Most rosszabbul jártak az olaszok, a Real-játékosok viszont határozottan jobban. Gentóék idején 20 fontot kaptak a nőtlen, 29 fontot a házas játékosok bónuszként, Sergio Ramoséknak állítólag 1,5 millió euró járt a szombati győzelemért, ami elég szép összeg. A keret nagy részének is érezhetően komoly pénz ez, de nem ezért csinálták, egész egyszerűen ez a csapat jobban küzd, jobban együtt van, mint a korábbiak, és tényleg mindenre képesek egymásért a pályán.

Nem baj, hogy nem volt dráma

Amikor fentebb azt írtam, hogy a lila jegynél eldőlt, hogy a Real nyer, persze kicsit túloztam. Sőt, nem is kicsit. Mario Mandzukic egészen elképesztő egyenlítő gólja miatt nem ijedtem meg, Casemiro 64. perces, megpattanó lövése után viszont 2-1-es előnynél idegesebb voltam, mint 1-1-nél. Milliméterenként kezdtem elrágni a maradék körmeim, aztán Cristiano Ronaldo 3 perccel később megkegyelmezett a harmadik Real-góllal. Ha a 2-1-en még fél órát kellett volna izgulnom, valószínűleg ujjaim sem maradtak volna.

Ahogy a kegyelmet, úgy a katarzist is Cristiano Ronaldo hozta el: abban a pillanatban, ahogy Felix Brych lefújta a meccset, minden realos ünneplésbe kezdett, a cserekapus Kiko Casilla például a negyedik játékvezetőtől elvett táblára írta ki, hogy már 12 BL-győzelemnél járnak. Bár a cserék addigra már túl voltak pár piruetten amúgy is, az örömtánc az oldalvonalnál már percekkel előbb elkezdődött. Cristiano Ronaldo viszont nem ugrott a többiek nyakába, a Juventus térfelének közepén azonnal összerogyott, és szinte biztos, hogy sírva dolgozta fel az újabb sikert. Vele sírtam én is, mint már említettem, negyedszer, minden korábbinál jobban.

Három csapat van, amiért élek, halok, ebből kettő Amerikában játszik. 2012-ben élőben láthattam Londonban a New England Patriotsot Tom Bradyvel (1.), majd a 2014-es és a 2016-os szezont is bajnoki címmel zárták. Utóbbit történelmi, 28-3-ról fordítottak (2-3.). Aztán jött a szombat Cardiffban. (A harmadik csapat az Ohio State Buckeyes amerikaifoci-csapata, nekik még van hely a top 5-ben.)

Isco az új Raúl

Mégsem Cristiano Ronaldóé volt a legszebb pillanat Cardiffban, még úgy sem, hogy duplájával az első játékos lett, aki három BL-döntőben is betalált.

Hanem Iscóé, aki a Real új Raúlja (lehet). Na nem úgy, attól még messze van, hogy akkora klubikon legyen, hogy a neve összeforrjon a csapattal, ráadásul nem is teljesen saját nevelésű játékos, mint az egykori kiváló csatár volt. De a 25 éves középpályást már most annyira szereti a madridi közönség, mint egykor Raúlt. Nem véletlen, hogy egy csere volt, aminél a madridi tábor a lecserélt játékos nevét skandálta: a 82. percben, amikor Marco Asensio jött be Isco helyére. Ekkorra persze már túl voltunk jó pár Isco-rigmuson, bármit csinál ez az ember, a közönség csak örül neki.

És ebben minden benne van, onnantól kezdve, hogy ifiként senki nem bízott a görbelábú, lassúnak tartott játékosban, aki úgy lett közönségkedvenc Madridban, hogy több edzőnél is alig kapott lehetőséget. Sőt, ha nincs Gareth Bale sérülése, valószínűleg idén is többet ült volna a padon. De most kezdhetett, és élt a lehetőséggel, és az már rég látszik, hogy a következő fél évtized meghatározó Real-játékosáról van szó. A legfontosabb játékostársa a középpályán pedig pont a helyére állt be.

¡Hala Madrid y Nada Más! 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!