Felforgatott csapatunk is felvette a versenyt Ronaldóékkal

Bernd Storck eddig sem tartozott azok közé az edzők közé, akik foggal-körömmel egyetlen alapcsapathoz ragaszkodnak, de arra valószínűleg így sem sokan számítottak, hogy a német edző öt helyen is változtat majd csapatán az utolsó – számunkra szerencsére kvázi tét nélküli – csoportmeccsre.

Ő egyrészt nem kockáztatta meg, hogy a sárga lapos játékosaink összeszedjenek egy eltiltást a nyolcaddöntőre, másrészt azt is pontosan látta, kik azok, akiknek mentálisan és fizikálisan is szükségük van egy kis pihenőre az egyre komolyabb hajtás közepette.

A formáció maradt 4-1-4-1, a védelemben Kádár helyére a debreceni Korhut került, a középpályán szűrő, elnyűhetetlen Gera mellé pedig Elek és Pintér csatlakozott az eddig remeklő Nagy–Kleinheisler duó helyett. Dzsudzsák ezúttal eredeti posztján, balszélsőként kapott lehetőséget, míg a túloldalról a tornán eddig egyetlen percet sem játszó Lovrencsics támogatta az egy szem csatár Szalai Ádámot.

A portugáloknál a balhátvéd Raphael Guerreiro sérülése okozott kisebb gondot a kezdőcsapat összeállításakor – a Dortmundba igazoló fiatal játékos helyére Eliseu került –, ezen kívül mindössze Quaresma kimaradása számított meglepetésnek. Fernando Santos csapatában ezúttal is Joao Moutinho volt a karmester, mellette a 4-4-2 középpályás sorában Joao Mário és André Gomes a támadásépítésért, William Carvalho a labdaszerzésekért felelt, C. Ronaldo és Nani pedig ismételten csatárként futballoztak ahelyett, hogy eredeti posztjuknak megfelelően a szélről indultak volna.

Gera tehermentesítése volt a kulcs

A magyar szövetségi kapitány a mérkőzés lefújása után elárulta, komolyan elgondolkodott azon, hogy Gera Zoltán is pihenőt kapjon a találkozóra, de végül úgy ítélte meg, a 37 éves középpályás játékintelligenciájára nagy szüksége lesz a csapatnak a labdakihozataloknál. Storck nem tévedett, sőt, egy huszárvágással azt is megoldotta, hogy a Ferencváros játékosa a lehető legkisebb terhelést kapja: az eddigi meccsekkel ellentétben közvetlenül a védelem elé helyezte a pályán – ezen a poszton eddig a sárga lapja miatt az eltiltással kacérkodó Nagy Ádám játszott –, a védőmunka nagy részét, a letámadó mozgásokat pedig Pintér végezte el helyette.

Pintérnek más szempontból is megkerülhetetlen szerep jutott a meccsen. Mivel a portugál csapat játékának kulcsa a két mozgékony csatár (Nani és Ronaldo) bemozgása a védelem mögötti területekre, elképesztően fontos volt, hogy Guzmics és Juhász elég mélyen tudjon védekezni. Ehhez az kellett, hogy Gera és Pintér is visszalépjen a pályán, ne maradjon terület a védelem és a középpályánk között, a két középhátvédünk pedig emberfogással – ahogyan az a fenti képen is látszik – fel tudja venni a portugálok két legveszélyesebb játékosát.

Ennek következtében a portugálok kénytelenek voltak sokkal többet használni a pálya szélét: a két szélső hátvédjük nagyon magasan fellépett a támadásokkal, és igyekezett széthúzni a magyar védelem arcvonalát. Támadásban szinte 4-2-2-2-t formált a portugál csapat, a két szélső (Joao Mário és André Gomes) befelé, az ún. félterületbe – ez kvázi a korábbi összekötők felségterülete, vagyis a pálya középső és szélső területei közötti húzódó, a játéktér mindkét oldalának teljes vonalán végighaladó sáv – lépett, mögöttük pedig a vonal mellett zárkóztak a szélső hátvédek (ezt nevezi a szakma angolul overlapnek), így próbálva megbontani a magyar védekezést.

A fenti képen remekül látható, hogy a magyar válogatott főleg emberfogással próbált védekezni a taktika ellen: Joao Máriót, Moutinhót, és Williamet is egy az egyben fogjuk, miközben a fentebb már részletezett módon Nanin és Ronaldón is lóg két védő. Ez ugyan egy életképes ötlet a hasonló rendszerek ellen, de egy-egy csellel, egyéni improvizatív megoldással könnyen átjátszható, így volt kockázat az alkalmazásában. Storck viszont úgy sakkozott, hogy ha területet védünk, akkor csak túl mélyen, a saját kapunkhoz közel tudunk labdát szerezni, a Pintér–Elek kettős pedig nem elég labdabiztos ahhoz, hogy onnan is sikerrel érjünk fel az ellenfél kapuja elé a labdakihozatalainkkal. Gólt akartunk lőni, nem pedig a vereséget elkerülni.
Gera gólja és az 1-0-s vezetésünk után ennek megfelelően jött is a váltás: a középpályán a magyar csapat területvédekezésre állt át, a csapat kompaktan, egy 25 méteres sugarú körön belül védekezett, kvázi feladva a pálya szélét:

Kevés szerzett labda, kiszámítható labdakihozatalok

Ezzel a váltással ugyan nagyrészt sikerült elkerülni, hogy a magyar játékosokat megverjék egy-egy csellel, viszont a csapat nagyon kevés labdát szerzett a meccs további részében. Jellemzően hátulról volt kénytelen építkezni a magyar válogatott, mert az ellenfél védőharmadában mindössze kétszer sikerült megszereznie a labdát.

Labdakihozatalokra szinte csak a baloldalon voltunk képesek – a csapat jobb oldala, ahogyan a korábbi meccseken is sokszor, nagyon elszigetelődött –, itt Dzsudzsák szerepét kell kiemelni: Korhut felfutásával és Guzmics előrelépésével párhuzamosan ő befelé lépett, hogy az így megnyíló passzfolyosóban kaphassa meg a labdákat – lásd az alábbi képen.

Nagy Ádám és Kleinheisler hiányában a pálya közepén csak nagyon rövid ideig tudtuk megtartani a labdát, Elek és Pintér is keveset volt játékban, de Gera sem igazán tudta betölteni a mélységi irányító szerepét. A passztérképünk – alább – jól mutatja, hogy a passzjátékunk ezúttal nem volt olyan acélos, mint a korábbi meccseken, de ez jórészt tudatos vállalás volt a kapitány részéről.

A félidei váltás miatt lett nagyon nyílt a meccs

Az első 45 percben jórészt meg tudtuk szűrni a portugál támadásokat – fölényben voltak ugyan, de a nyomásuk nem volt túl erős –, egyetlen apró kihagyásból született az egyenlítő góljuk. A második félidőre ebben változás állt be, Bernd Storck ugyanis lecserélte Gera Zoltánt, hogy a helyére az alig tízpercnyi válogatott rutinnal rendelkező Bese Barnabást dobja be, a csapat pedig átálljon 3-5-2-es felállásra.

A cél alighanem az volt, hogy három robusztus védővel (Lang, Juhász, Guzmics) megszálljuk a tizenhatos belsejét, így kihúzva a portugál szélsők beadásainak méregfogát, de ebből nem sok valósult meg. Korhutnak és Besének rendszeresen túl magasan kellett helyezkednie ahhoz, hogy sikerüljön kihozni a labdát a saját térfelünkről – máshol ugyanis továbbra sem szereztük meg –, így viszont hatalmas területek nyíltak meg mögöttük, amit főleg Joao Mário tudott rendszeresen kihasználni. A lenti kép néhány pillanattal Ronaldo első, sarokkal szerzett gólja előtt készült, és jól foglalja össze a magyar csapat problémáját:

Ezzel együtt ne feledjük, ez a meccs nem nekünk volt fontos. Bernd Storck bátran kísérletezhetett, a második félidei nyílt játék leginkább annak tudható be, hogy a csapat olyan formációban és összeállításban volt kénytelen játszani, amiben korábban egyszer sem. Jól látszott, hogy Gera, Kleinheisler és Nagy nélkül a csapat a pálya középső részén komoly gondba tud kerülni, de Dzsudzsák parádés pontrúgás utáni megoldásai ennek ellenére örömünneppé változtatták a meccset. Amikor pedig nagyjából 70 perc után nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét csapat csak felesleges kockázatok árán tudna változtatni a döntetlenen, ölni is kiválóan tudtuk a játékot azzal, hogy stabilizáltuk a védekezésünket.

A magyar válogatott a döntetlennel megszerezte a csoport első helyét, ami azt jelenti, hogy a folytatásban Belgiummal kell játszania a legjobb nyolc közé jutásért. Marc Wilmots csapata remek játékosokból áll, de sem a tornán, sem az elmúlt néhány évben nem sikerült meggyőző futballt produkálnia, főleg szerkezeti és nagyon komoly taktikai problémái miatt. Talán kijelenthető: ha a csoportban nyújtott teljesítményünket tudjuk hozni ellenük is, akkor bőven nem vagyunk esélytelenek.

A szerző Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket. A pozsonyi Új Szó 'Focitipp' című állandó rovatának külsős szerzője, és az angol futballal foglalkozó Cold Rainy Nights in Britannia blogalapító-főszerkesztője.