Koronavírus adatok

2021. dec. 01.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Elza
3 °C
8 °C

Túl sokat kockáztattunk a világ legjobb kontracsapata ellen

2016.06.27. 09:15

Bernd Storck csapata azzal a Belgiummal csapott össze az Eb nyolcaddöntőjében, amelyet a magyar válogatott 1958 óta egyszer sem tudott legyőzni. Most ugyan mi érkeztünk csoportelsőként a meccsre – ki ne tudná, hogy Portugáliát és Izlandot megelőzve nyertük az F csoportot –, de ezzel együtt sem tűntünk esélyesebbnek az olaszok mögött második helyen továbbjutó, a világranglistán egyébként második belgáknál.

A Marc Wilmots által irányított ellenfél egy olaszok elleni, kínosan sima vereséggel kezdte a tornát, utána azonban meccsről meccsre fejlődött, és az írek, valamint a svédek elleni győzelemnél már kifejezetten biztató dolgokat is mutatott pl. támadásépítés címszó alatt. Ennek megfelelően nem is volt meglepetés a kezdőcsapatukban, a Meunier–Alderweireld–Vermaelen–Verthongen összeállítású védelem előtt Nainggolan és Witsel szűrt, a támadóharmadba pedig a kihagyhatatlan De Bruyne, Hazard, Lukaku tandem mellé ezúttal a Napoliban játszó Mertens került be az Atléticóval néhány hete BL-döntős Carrasco helyett.

Eredetileg Bernd Storck sem akart változtatni az alapcsapatán, de a sors közbeszólt: Kleinheisler László combizomhúzódást szenvedett, helyette Pintér Ádám került be a csapatba támadó középpályásként. Mögötte a Gera–Nagy-kettős feladata volt a labdakihozatalok biztosítása, és az Eb-n eddig végig zseniális Kádár is visszatért a kezdőbe a balhátvéd posztján.

13510979 10206501059825966 5336462007598721445 n
Fotó: Beregi István

Kleinheisler kiesése alapjaiban borította fel az előzetes magyar terveket. Nem tudni, hogy ennek köszönhetően-e, de a magyar válogatott már az első percektől kezdve nagyon zavartan játszott, a korábbi mérkőzésekre jellemző védekező stabilitásnak nyoma sem volt, a belgák könnyen nyomás alatt tudták tartani a védelmünket, ennek pedig – sajnos borzasztóan hamar – meg is lett az eredménye: a 10. percben egy szabadrúgást követően Alderweireld fejelt Király kapujába.

A csapat problémáit jól összegzi a fenti kép: a belgák labdás játékosát nem tudjuk nyomás alá helyezni, ezért rengeteg ideje van meghozni a helyes döntést a passz előtt. A középpályánk nem elég kompakt, ésszerűtlenül széles arcvonalon védekezünk. A játékosok között túl nagyok a távolságok, így az ellenfél könnyen fel tudja passzolni a labdát, ennek köszönhetően pedig – mivel rendre messze álltunk a labdát megkapó középpályásoktól – egy gyors forgatás után máris a széleken, lendületből (Hazard) támadhatták a védekezésünk utolsó vonalát. Az, hogy a magyar csapat túlságosan szélesen, a csapatrészek és a vonalban helyezkedő játékosok között is túl nagy távolságokat hagyva védekezett, az egész mérkőzésen jellemző maradt, és jelentősen megkönnyítette a technikailag kiváló és villámgyors belga játékosok dolgát a támadásépítéseknél.

A gyors vezető gól csak konzerválta a helyzetet: a magyar csapat kénytelen volt átvenni a kezdeményezést – a mérkőzést megelőzően Dárdai Pál nem hiába nyilatkozta, jó lenne elkerülni, hogy hátrányba kerüljünk –, ez viszont hatalmas területeket nyitott meg a kontrafocit amúgy is kedvelő belgák előtt.

Bernd Storck regnálása alatt a magyar válogatott passzjátéka rengeteget fejlődött. Még a Dárdai-korszakhoz képest is szembetűnő változás, hogy képesek vagyunk nyomás alatt megtartani a labdát, jól kombinálunk, és sokszor tudatosan visszaforgatjuk a játékot egészen hátra, ahelyett, hogy hosszú labdákat küldenénk a csatárok irányába. A belga vezető gólt követően nem volt meglepetés, hogy elkezdtük sokkal többet birtokolni a labdát, az viszont sajnos igen, hogy ezt nem elég hatékony formában tettük. A fenti kép jól összefoglalja a hibákat.

A spanyol–horvát csoportmeccs utáni elemzésben már előkerült, milyen fontos, hogy a játékosok megfelelő eloszlásban helyezkedjenek a pályán. A pozíciós játék alapelve azt mondja ki, hogy egy függőleges sávban – a képen fekete vonalakkal jelöltük – soha nem helyezkedhet háromnál több ember egyszerre, ekkor ugyanis egymás elől zárnák el a területeket és a passzsávokat, így megszűnne az összeköttetés a csapat szerkezetének két oldala között. A magyar válogatott ehhez képest nem egyszer 4-5 játékossal töltötte túl a függőleges zónákat, miközben középen csak egy ember biztosított. Ennek eredményeképp egyrészt megszűnt az összeköttetés a túloldallal (nem tudtuk hatékonyan átforgatni a játékot), másrészt rendkívül sebezhetővé is váltunk a belga kontrákkal szemben.

Tankönyvi példa a fentiekre: érkezik a felpassz Szalai felé, aki azonban nem tudja megszerezni a labdát. A lepattanó Nainggolanhoz kerül, aki egy keresztpasszal könnyedén megjátssza Mertenst, elsősorban annak köszönhetően, hogy a pálya középső harmadában szinte egyáltalán nincs magyar játékos. Megfelelő visszatámadásra a labda körül sincs esélyünk: olyan szintű kockázatot vállaltunk a támadások felvállalásával, hogy nem maradt erőnk biztosítani a védekezésben kulcsfontosságú területeket, így amikor támadásra rendeződve labdát vesztettünk, akkor a belgák szinte azonnal életveszélyes kontrákat voltak képesek vezetni. Elsősorban a villámgyors Hazard–De Bruyne–Mertens hármas lubickolt a megnyíló folyosókban, az első félidőben tulajdonképpen csak a szerencse és az ihletett formában védő Király mentett meg bennünket attól, hogy beleszaladjunk egy komolyabb verésbe.

Abban, hogy később stabilizálódott a helyzet, Bernd Storcknak is komoly szerep jutott. Egyrészt megcserélte Dzsudzsák és Lovrencsics helyét a pályán – mindketten tükörszélsőként kezdtek, azaz a lövőlábukkal ellentétes szélről indultak befelé –, aminek köszönhetően több egy az egy elleni szituációt tudtunk kialakítani, elsősorban a pálya baloldalán. Másrészt a félidőben becserélte Elek Ákost a látványosan elfáradó Gera Zoltán helyére, ezzel stabilizálva az első 45 percben nagyon ziláltnak tűnő magyar középpályát.

Utóbbi változtatáshoz igazodva a kapitány újra visszatette eredeti pozíciójába a Dzsudzsák–Lovrencsics-párost. Előbbi egyre többször lépett vissza a pálya jobb oldalán, hogy segítse a labdakihozatalt – erre Gera lecserélése miatt nagyon nagy szükségünk volt –, de mivel alig volt előtte megjátszható mélységi opció, ebben az új szerepkörben kevésbé tudott hatékony lenni. A képen újfent remekül láthatóak a hibáink: a jobboldal túltöltése játékosokkal elméletileg megnyitja a területet az ellenkező szélen, de mivel túl nagyok a távolságok a játékosaink között, csak nagyon lassan lehet átforgatni a labdát (Kádár és Lovrencsics is inkább széthúzza a formációt ahelyett, hogy mélységi passzopciót jelentene), ami kiszámíthatóvá teszi a magyar támadásépítést.

Ahogy egyre bátrabban mentünk előre támadásban – helyzeteink is akadtak a második félidő elején szép számmal –, úgy csúszott szét fokozatosan a védekezésünk is egyre inkább. A csapat elveszítette kompaktságát, túl széles arcvonalon védekezett, a játékosok között hatalmas területek nyíltak meg, ami azt jelentette, hogy passzokkal és egyéni játékkal is könnyen átjátszhatóvá váltunk a belgák számára. A képen is remekül látszik mindez, Hazard-nak nemcsak átvenni van ideje a labdát, de meg is tud fordulni, mielőtt bárki zavarná – egy ilyen minőségű játékosnak ekkora területet és ennyi időt adni pedig óriási luxus. Rá is fizettünk.

A Chelsea szélsője előbb Batsuhayival rúgatott gólt, majd maga is eredményes volt, végleg a padlóra küldve bennünket. Különösen utóbbi gól előtt érdemes megfigyelni, hogy szinte felajánlottuk a kontra lehetőségét a belgáknak (ugyanez volt a helyzet egyébként a negyedik találatot megelőzően is), amit ők persze köszöntek szépen, és könnyedén kihasználtak:

Alapvető elv, hogy támadás során a labdához két legközelebb lévő függőleges zónát biztosítani kell, így elkerülve a kontratámadások lehetőségét. Jelen esetben ez a pálya bal oldalát és a középső területet jelentené – illetve persze magát a labda környékét –, azonban a rossz struktúra szétcsúszást okoz, Carrasco zónáját senki sem biztosítja mélységben, nincs lehetőség visszatámadni, ennek köszönhetően pedig a belga játékosnak rengeteg terület áll rendelkezésükre a kontra megindításához.

Pillanatkép a negyedik gólt megelőzően: Nagy passza középen ellenfélhez pattan, aki egyből tudja a társat indítani. Hasonló problémák, mint a korábbi esetekben, a rossz támadó struktúra könnyű belga kontrákat eredményezett, a képen jelöltük is a területet, amit megint nem biztosít egyetlen magyar játékos sem. Tény, hogy ezen a meccsen csúnya vereséget szenvedtünk – az első félidő játékképét elnézve akár még a különbséget is tekinthetjük reálisnak –, de ezzel együtt kár lenne eltagadni az Eb pozitívumait – főleg, hogy ebből volt sokkal több, mint hibából.

A belga csapat egyelőre más szintet képvisel, mint a magyar, technikailag, taktikailag képzettebb, sokkal gyorsabb játékosok alkotják a keretüket, véletlenül sem szabad hozzájuk igazítani az alig két éve még Észak-Írország ellen is alulmaradó magyar válogatott mércéjét. Játékszervezésben és stratégiát illetően egyaránt rengeteget léptünk előre az utóbbi időszakban – Bernd Storck mellett természetesen Dárdai Pálnak is jár az elismerés emiatt –, a csapatnak pedig ma már van karaktere, játéka, felismerhető koncepciója. Védekezésben Dárdai, támadásban Storck adott hozzá rengeteget a korábbi alapokhoz, az ősszel kezdődő vb-selejtezőket megelőzően pedig már csak annyi a feladat, hogy ellenféltől függően sikerüljön jól kalibrálni a kettő egyensúlyát.

A szerző, Beregi István, mérkőzés-elemző, játékosmegfigyelő. Angol nyelvű blogján rendszeresen publikál elemzéseket a nemzetközi futballal kapcsolatban,Twitterén pedig videós és fényképes elemzéseket tesz közé.