Aliz
5 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Újhullám és új jelszó az olasz fociban: támadás!

GettyImages-1133049352
2019.09.13. 20:09 Módosítva: 2019.09.13. 23:10

Az olasz válogatott 2017 őszén elbukta a svédek elleni pótselejtezőt, ezzel hatvan év után második alkalommal maradt le egy világbajnokságról.

A válogatott játéka siralmas volt, a kiesést jelentő milánói 0-0 után visszavonult a keret utolsó két olyan játékosa (Gianluigi Buffon és Andrea Barzagli), akik ott voltak a 2006-os világbajnokságon aranyérmet szerző csapatban. Az olaszoknak fél évig szövetségi kapitányuk sem volt, az ideiglenesen kinevezett Luigi Di Biagio helyét Robert Mancini vette át 2018 májusában.

Történelmi mélységek és csúcsok

Ínséges idők következtek: a Squadra Azzurra az elbukott pótselejtezőt követő első nyolc mérkőzéséből mindössze egyet nyert meg – Szaúd-Arábia ellen. 2018 augusztusában az olasz szurkolók minden idők legrosszabb FIFA-világranglista helyezésével szembesültek (21.), a válogatott pedig a Nemzetek Ligájában is csak a lengyelek elleni, utolsó percben kiharcolt idegenbeli győzelemnek köszönhette, hogy nem esett ki az A divízióból.

A teljes tanácstalanságra jellemző, hogy a csapat négy Nemzetek Ligája-mérkőzésén Mancini összesen 28 játékost küldött pályára.

Azóta alig egy év telt el, és az olasz csapat gyakorlatilag Eb-résztvevőnek tekinthető,

miután mind a hat mérkőzését megnyerte selejtezőcsoportjában – ilyen jó rajtot az olasz futballválogatott a története során még egyetlen kvalifikációs sorozatban sem vett. Mi változott?

A kérdésre pofonegyszerű választ adhatunk: a szemlélet. Mert az olaszok most nemcsak nyernek, hanem szép játékkal nyernek. Roberto Mancini a fiatalítás mellett támadó szellemű, attraktív futballal előrukkoló csapatot ígért, és egyelőre tartja a szavát.

Persze a változás nem most kezdődött. A hetvenes-nyolcvanas évek catenacciója egyre inkább a múlté, már Marcello Lippi vb-győztes csapata sem csak betonozott, és a vébét követően is mindig akkor értek el viszonylagos sikereket az olaszok, amikor proaktív módon próbáltak futballozni – a 2012-es Európa-bajnokságon (ezüstérem) Cesare Prandelli, négy évvel később (negyeddöntő) Antonio Conte irányításával másfajta olasz válogatottat láthattunk a pályán, mint az azt megelőző évtizedekben.

Roberto Mancini ezen az úton jár tovább. Olaszország szombaton úgy győzte le idegenben 2-1-re Finnországot, hogy az olasz játékosok összesen 25 (!) alkalommal próbálkoztak kapura lövéssel. Ez nem kivételes eset, az UEFA statisztikái szerint az olaszoknál (126) csak az oroszok (129) és a spanyolok kísérleteztek (149) többet az eddigi Eb-selejtezőkön, és a meccsenkénti átlag alapján is ugyanez a sorrend a csapatok között (az olaszoknál 21 lövés/mérkőzés).

A kritikusok mondhatják, hogy ezek az Eb-selejtezők nem valódi értékmérők, amiben sok igazság van, most azonban nem az eredményről beszélünk, hanem a stílusról. Akik évtizedek óta követi az olasz futballt és az olasz válogatott mérkőzéseit, azok számára nyilvánvaló a hangsúlyeltolódás.

A támadófoci visszatérését az olasz futballba sokan Maurizio Sarri hatásának tulajdonítják, aki példaképéhez, Arrigo Sacchihoz hasonlóan a semmiből küzdötte fel magát a topedzők közé Európában. A Sarriball lényegi elemeit (labdabirtoklás, rövid passzos játék, háromszögelések, folyamatos mozgás labda nélkül, labdavesztés utáni agresszív visszatámadás) a 60 éves exbankár a Napoli élén mutatta meg a világnak, és rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Pep Guardiola (Sarri rendszerét direktebb működése miatt vertikális tikitakának is nevezik).

Semmiből az élbolyba

De nem Sarri az egyetlen olasz edző, aki szakított a catenaccióval és a cinikus, célracionális focival. Eusebio Di Francesco a Sassuolót vezette a semmiből az Európa Liga csoportkörébe 2016-ban, Simone Inzaghi Laziója évek óta mutat izgalmas támadófutballt, Gian Piero Gasperini pedig 2019 tavaszán tette fel a koronát bergamói működésére azzal, hogy az Atalantával bronzérmet szerzett a Serie A-ban, ezzel bejuttatva csapatát a Bajnokok Ligája csoportkörébe (mindezt a város néhány napja díszpolgári címmel honorálta). Jellemző, hogy tavaly az Atalanta lőtte a legtöbb gólt a bajnokságban (77), többet, mint a Cristiano Ronaldóval és sztárok sokaságával felálló Juventus (70).

Kevésbé közismert, de a maga nemében sikeresen ötvözte a látványosságot és az eredményességet az előző szezonban a B ligából feljutó Lecce (Fabio Liverani), hasonló stílusban futballozik az élvonalbeli SPAL, és aki látta a Bologna őszi és tavaszi mérkőzéseit, az nem lepődött meg a fordulaton, Szinisa Mihajlovics azzal lehelt életet Nagy Ádám csapatába, hogy egyszerűen minden ellenfelének nekirontott – és végül simán bent is maradt az élvonalban.

Maradva a számoknál: az olasz bajnoksággal azonosított gólaszály is a múlté. Az előző öt idény adatainak összevetése alapján kiderül, hogy a hagyományosan gólgazdag Bundesliga utáni sorrend a topligák között kiegyenlítődött: ez idő alatt az egyaránt 20-20 csapatos Primera Ligában 5177, a Serie A-ban 5160, a Premier League-ben 5155 gól született. Idén ráadásul az olaszok bekezdtek: a Milan fásult mérkőzéseit leszámítva egymást követték a gólgazdag, fordulatos, látványos meccsek. Még csak két fordulón vagyunk túl a ligában, de már láttunk egy Fiorentina–Napolit (3-4), egy Roma–Genoát (3-3), egy parádés Juventus–Napolit (4-3) és hosszú évek után végre egy római derbit is, ami bár „csak” 1-1, de az első félidőben összesen 5 kapufát lőttek a csapatok. A bajnoki gólátlag egyelőre kiugró: 3,25/meccs.

Ezekből a számokból, persze, egyelőre nem következnek a sikerek. A nemzetközi kupaporondon az olasz klubok továbbra is jelentős lemaradásban vannak a spanyol és angol egyesületekhez képest, az Európa-liga play off körében a Wolverhampton például augusztus végén kettős győzelemmel búcsúztatta a Torinót.

Már nem az öregecskedő játékosok Mekkája

Az irány azonban már nemcsak a válogatottnál látszik, hanem a klubfutballban is. Aligha véletlen, hogy a Juventusnál tavaly leigazolták Cristiano Ronaldót, idén pedig Maurizio Sarrit nevezték ki a csapat edzőjének: azt várják tőle, hogy a Juve – amely kivételes erősségű kerete és a klubot körülvevő profizmus révén jelenleg az egyetlen, BL-ben is versenyképesnek tűnő olasz egyesület – végre ne csak nyerjen, hanem futballozzon látványosan is. A Juventus játékosai nem győzik hangsúlyozni, hogy Sarri megközelítése milyen izgalmas kihívást jelent a számukra, szokniuk kell, nehéz.

Az Internél is pozitív irányba léptek Antonio Conte szerződtetésével. A rutinos tréner renoméja a legnagyobb sztárokat is megfékezi (Icardi máris Párizsig repült), a futballról alkotott filozófiájáról pedig árulkodik, hogy rögtön az Interhez csábította a két legtehetségesebb olasz középpályást, Stefano Sensit és Nicolo Barellát. A Roma is meglepő húzással rukkolt elő nyáron: azt a Paulo Fonsecát ültették a kispadra, aki a Sahtar Donyecknél tette le névjegyét.

Ha az ukrán (brazil) csapat agresszív, gyors játékstílusa lenne a Roma jövője, azzal nem csak a farkasok szurkolói lennének elégedettek. A kivétel talán csak a Milan, amely ugyancsak egy újhullámos edzővel próbálja megújítani magát, de a Sampdoriánál agilis csapatot építő Marco Giampaolo és a Milan kerete – amely továbbra is méltatlannak tűnik a klub tradícióihoz– egyelőre mintha csak ismerkedne egymással.

A Serie A felzárkózásának reményét és látványosabb meccseket ígér a topcsapatok átigazolási politikája is. Az elmúlt években több klub is csődöt mondott ezen a téren, főleg a Roma, a Milan és az Inter dobálta ki az ablakon a százmillió eurókat. Idén változott a helyzet.

Egyszerre érkeztek Olaszországba befutott vagy pályájuk egy pontján megrekedt sztárok, illetve a jövő nagy ígéretei.

Alexis Sánchez, Franck Ribéry, Romelu Lukaku, Aaron Ramsey, Adrien Rabiot, Ruszlan Malinovszkij, Mario Balotelli, Matthijs De Ligt, Henrik Mhitarjan – csak néhány név a sok közül. Azok után, hogy a Serie A az elmúlt években egyértelműen az angol és a spanyol bajnokság lerakata, az öregecskedő játékosok Mekkája lett, ez előrelépés.

És ha már a játékosokat soroljuk: a futballban mégis csak ők a legfontosabbak, és a trendeket is ők töltik meg tartalommal, nincs karakteres támadófutball karakteres játékosok nélkül. Márpedig az újjáépülni, önmagát újraértelmezni látszó olasz fociban új típusú futballisták jelentek meg. Ez az átalakulás főleg a középpályát érinti, ahol az Inter által idén nyáron megszerzett Sensi (24) és Barella (22) játékstílusa mintaadó. Alacsony, robbanékony, labdabiztos, masszív, kapura is veszélyes középpályásokról beszélünk, akik fiatal koruk ellenére hihetetlen sokoldalúságot mutatnak. Hol vannak már a megbízható, ugyanakkor végtelenül statikus Cristiano Zanettik és Thiago Mották? Emlékszik még valaki a Filippini ikrekre?

A Mancini által vezérelt olasz válogatott centruma egy kreatív, védekezésben és labdatartásban egyaránt erős középpályás sor (az Eb-selejtezős mezőnyben az olaszok 4. helyen állnak a labdabirtoklási arányt tekintve), amelyben ezek a fiatal focisták egészítik ki a rutinosabb Jorginho (27) és Marco Verratti (26) által képzett tengelyt. És van még tartalékuk bőven: 2019 tavaszán robbant be az európai futballba Nicolo Zaniolo (20), a Roma támadó középpályása, egy igazi jolly joker, tökéletes fizikai adottságokkal, technikai tudással és szemtelenséggel. A titkos ász pedig az új Pirlónak kikiáltott, fantasztikus játékintelligenciával és mozgáskultúrával rendelkező, Pirlóhoz hasonlóan a Bresciából induló Sandro Tonali (19).

A támadóknál árnyaltabb a helyzet. Nincs új Giannini–Vialli–Mancini vagy Totti–Del Piero–Vieri háromszög, az új csatártípus a középpályásokhoz hasonlóan sokoldalúságot mutat. A két legnagyobb ígéret Federico Chiesa (21) és Moise Kean (19): mindkettejüket egyszerre jellemzi az angolos fizikum és sebesség (Kean jelenleg az Evertonban játszik), valamint az olaszos technika. De már mások is kopogtatnak az ajtón: Pinamonti, Sottil – érdemes ezeket a neveket is megjegyezni.

Furcsa, de jelenleg az olasz foci leginkább megbízható védők tekintetében deficites, már ami az utánpótlást illeti. A válogatottban Mancini a lassan már kiöregedő Leonardo Bonucci (32) mellett hol Alessio Romagnolival (24), hol Franceso Acerbivel (31) próbálkozik – nem egyöntetű sikerrel. A fiatalok közül Daniele Rugani (25) képtelen volt bizonyítani, Gianluca Mancini (23) lehet a következő, aki megkapja az esélyt (egyelőre a Romában). Jelenleg álomnak tűnik egy Baresi–Costacurta vagy Cannavaro–Nesta belső kettős, pedig igény volna rá. A kapuban minden oké, Gianluigi Donnarumma még csak húszéves, de már 14-szeres válogatott, az ő posztja nagyjából másfél évtizedre le van rendezve.

Fiatalság, nem bolondság

Donnarumma példája egyébként is szimbolikus. Öt-tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy a Milan kapuját egy 16 éves srácra bízzák, és az edzők a klubcsapatokban is inkább a kipróbált, rutinos, taktikailag érettebb játékosokban bíztak. Az újhullámos trénerek azonban nyitottabbak a fiatalok irányába, és ez kezdi megváltoztatni az olasz futball karakterét.

A két évvel ezelőtti vb-kudarc után az olaszok kényszerűségből kezdtek fiatalítani, de szemmel láthatóan kezd bejönni nekik. A csapat Eb-selejtezőin egy pillanatra sem volt megállás, a Liechtenstein elleni hazai meccsen (6-0) még a mérkőzés végén is teljes sebességgel rohantak előre a fiatal olasz futballisták. Most már nincs kegyelem az ellenfélnek, a görögök elleni idegenbeli 3-0 után Roberto Mancini azon dühöngött, hogy játékosai a második félidőben leálltak – az olasz fociszurkolók nem ilyen jeleneteken nőttek fel. Hány dögunalmas, pár villanáson kívül semmi mást nem hozó 2-0-s meccset néztünk már végig Málta és Grúzia szintű csapatok ellen?

Persze mindez nem jelenti azt, hogy a Squadra Azzurra csodacsapat lenne: Verratti és társai Bosznia ellen hosszú percekre ki tudták vonni a labdát a forgalomból, kérdés, hogy ezt Anglia vagy Franciaország ellen is képesek lennének-e megtenni. Az olasz futball intézményrendszere, infrastrukturális állapota, a közeg morális nívója sem javult fel hirtelen, ráadásul Európa nagy gazdaságai közül az olasz az, amelyik évtizedek óta gyengélkedik, a politikai klíma pedig szeszélyesebb, mint egy átlagos AS Roma-bajnoki. A mentalitás, a futballfelfogás azonban végre változni látszik, és mindennek ez az alapja.

A nagy áttörést alighanem az hozná meg, ha a milánói és a római topcsapatok végre valódi versenytársai lennének a Juventusnak (a focipályán és gazdasági értelemben egyaránt) – néhány területen vannak arra utaló jelek, hogy ez hamarosan bekövetkezhet. Az út és az irány biztató, kíváncsian várjuk, ezúttal végigmennek-e rajta az olaszok, képes lesz-e megújulni az olasz futball.

Borítókép: Olaszország - Liechtenstein (6-0) Fotó: Valerio Pennicino/Getty Images