Alajos, Leila
20 °C
36 °C

A meccs, amelyen utoljára kijutottunk a futballvébére

Labdarugas 1985-1539917559  pages161-161
Benedek Szabolcs
2020.03.02. 11:21
Idén áprilisban lesz 35 éve, hogy a magyar futballválogatott utoljára kiharcolta a világbajnoki részvételt. Mezey György aranycsapata Bécsben verte az osztrákokat, és kijutott az 1986-os mexikói vb-re. A csapat történetéről Benedek Szabolcs József Attila-díjas író – az Index tárcarovatának állandó szerzője – írt könyvet Ballada egy csapatról – a ’86-os válogatott története címmel. Ebből a hamarosan megjelenő kötetből – aminek a bemutatója március 17-én lesz – közlünk az alábbiakban egy részletet a szerző és a kiadó engedélyével.

Az invázió ezúttal nem a felszabadulás ünnepére, hanem két héttel későbbre, 1985. április 17-ére esett. Ezen a napon a magyarok ismét bevenni készültek Bécset. A Hanappi-stadion 21 ezres férőhelyéből hivatalosan 3000 jutott a magyaroknak, akik a kék útlevélnek köszönhetően éltek is a lehetőséggel: hajnalban ezrek kerekedtek föl, hogy napközben alaposan bevásároljanak a Mariahilferen, este pedig megnézzék, ahogyan – legalábbis a remények szerint – a magyar labdarúgó-válogatott kiharcolja a következő évi mexikói világbajnokságon való részvételt. Akiknek nem jutott hivatalos belépő, azok úgy voltak vele, majd Bécsben szereznek.

20200204 135946
Fotó: Helikon Kiadó

Mezey György kerete nem okozott meglepetést. A szövetségi kapitány azokat hívta össze, akik a korábbi találkozókon bizonyítottak. A válogatott Budapesten, a Megyeri úti stadionban zárt kapus mérkőzést játszott az Újpesti Dózsával. Olyannyira zártat, hogy eredményét nem is jegyezték föl az annalesek. A mérkőzésre pár magyar újságíró bemehetett, a lelátóról viszont elküldtek egy úriembert, aki fotókat készített – később kiderült, hogy egy valahogy betévedt érdeklődő az illető, aki csupán emléket szeretett volna a kedvenceiről magának. Utána a tatai edzőtáborban nagyon ügyeltek arra, hogy az illetékeseken kívül a legföljebb a kerítés fölött átrepülő madarak közelíthessék meg az edzőtábort, azok is csak akkor, ha nem visznek magukkal fényképezőgépet és jegyzetfüzetet. A bécsi sajtó azonnal tele is lett fölháborodott beszámolókkal arról, hogyan nem engedték Tatán az újságíróikat a magyar válogatott közelébe, és mekkora elánnal titkolóznak. Holott veszítenivalójuk igazából a pótselejtezőre ácsingózó osztrákoknak lenne, nem pedig a selejtezőcsoportot magabiztosan és fölényesen vezető magyaroknak.

Erre mintegy válaszul a Népsport lehozott egy cikket arról, hogy bizony őket se engedték be az osztrákok a maguk edzőtáborába.

„Nem akarunk itt mi semmi különöset csinálni – nyilatkozta Mezey a magyar sportnapilapban. – Eszünkbe sem jutott, hogy csak így lehet elkerülni az osztrák »kémeket«, mert jól néznénk ki, ha most kellene a taktikát iskolázni. Egyszerűen nyugodt körülmények között akarjuk megtartani az utolsó kétkapus edzésünket, hogy ne számítson az, ki hány gólt rúg és kap, és hogy mennyi helyzet marad kihasználatlanul. Mert jó lenne, ha egy se. De most nem ezen van a hangsúly, hanem a helyezkedésen, a játék ritmusának a diktálásán Azon, hogy mindenki állandóan mozgásban legyen, és bátran kockáztasson is. Az ilyesmi pedig nemigen megy, ha közönség van, és köztük ül néhány olyan ember is, aki mindent úgy kommentál, hogy ne a játékos, ne a játék, hanem ő álljon az érdeklődés középpontjában.”

Ráhangolódásképpen április 16-án Bécsben a magyar utánpótlás-válogatott Eb-selejtezőn 2–1-re verte az osztrák fiatalokat. Kovács Kálmánéknak hivatalból jegyük volt a másnapi találkozóra, és a stadionban kikerekedett szemekkel bámulták a tömött sorokban érkező, éneklő, nemzeti trikolórt lengető magyar drukkereket (odahaza utóbbit a hatóságok még meccseken se nézték jó szemmel). Történelmi pillanat volt, azelőtt idegenben soha ennyi magyar nem szurkolt a futballválogatottnak, a vasfüggöny leereszkedése után ez évtizedekig elképzelhetetlen lett volna.

A Hanappi-stadion nézőterének harmadát tehát a (vagy hivatalosan, vagy furfanggal jegyhez jutott) magyarok foglalták el, amikor 1985. április 17-én este fél nyolckor a svájci Baumann sípjelére a két válogatott egymásnak feszült.

Ausztria: Koncilia – Lainer, Weber, Pezzey, Degeorgi (Türmer) – Hörmann, Prohaska, Jara, Oberacher (Polster) – Schachner, Krankl

Magyarország: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A., Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy

Az osztrákoknál kimaradt a kezdőből az ifjú Polster, ott volt viszont a Rapid Wien veterán csillaga, Hans Krankl, akinek játéka sérülés miatt sokáig kérdéses volt. Némi pikantériát jelentett az Austria Wien közönségkedvencének, Nyilasinak a szereplése, akinek szoktatnia kellett magát a gondolathoz, hogy amikor labdához ér, most kivételesen nem éljenezni, hanem pfujolni fog a bécsi publikum.

A napközbeni eső estére elállt, a hideg szél azonban nem csillapodott. A hatalmas hangorkánban szokatlanul megilletődve kezdett a magyar csapat, az első percekben kereste önmagát, a 8. percben például Krankl elől csak nehezen hárítottak a magyar védők, majd Schachner került helyzetbe. Négy perccel később viszont Esterházy a jobb kapufát találta el. Innentől egy csapat volt a pályán.

Az egyre látványosabb magyar fölény a 21. percben érett góllá. Kiprich az osztrák térfél közepéről indult, és mintha csak valamelyik tiroli síparadicsomban szlalomozna, végigkígyózott a védőkön, majd arra is maradt lendülete, hogy Koncilia mellett magabiztosan a kapu bal alsó sarkába helyezze a labdát.

„Fantasztikus gólt lő Kiprich!” – lelkesedett a mérkőzést közvetítő Knézy Jenő, a mondat pedig bekerült a korszak népszerű televíziós krimi-vígjáték sorozatába, a Lindába is. Egy perccel rá ismét a tatabányai jobbszélső tört kapura, Degeorgi csak sárga lap árán tudta megállítani. A 30. percben Kardos átadását követően pedig Kiprich mesteri labdát tálalt Esterházy elé, akinek lövését Koncilia a felső lécre pofozta.

A 34. percben azonban megint csak nem volt kegyelem. Esterházy ezúttal a jobb szélen tűnt föl, talán mert a századelős Bécs vurstlihangulatát akarta megidézni, ringlispílbe ültette a rátámadó osztrák védőket, majd mintha meghallotta volna Knézy Jenő türelmetlen sürgetését („De kár érte, be kéne adni, Marci!”), a szögletzászlótól középre ívelt, a berobbanó Nyilasi fejesét Koncilia még lábbal hárította, ám a labda pont Kiprich elé került, aki a jobb alsó sarokba bombázott.

Eldőlt a meccs. Magyarország 2–0-ra vezetett, de a piros mezesek fölénye ennél is nyomasztóbb volt. A magyar csapat uralta a pályát, az a taktika, amelyet Mezey több mint egy esztendeje sulykolt beléjük, és amelyhez a kapitány makacs elszántsággal kereste és találta meg az embereit, most minden korábbinál látványosabban megmutatkozott. A magyar válogatott lendületesen, agresszíven rohamozott, ha valamelyik osztráknál volt a labda, azt azonnal legalább két magyar letámadta, hogy aztán néhány gyors átadással és meglepetésekben nem bővelkedő húzással villámgyorsan az ellenfél kapuja előtt teremjenek, és alakítsák ki sorra a gólhelyzeteket.

A lendület a második félidőre sem fogyott el. A 48. percben Esterházy ezúttal szokott helyén, a bal oldalon robogott el, majd mértani pontossággal középre ívelt, ahol Détári három védő gyűrűjében várta a labdát, akik Konciliával egyetemben arra számítottak, hogy a szőke középpályás azonnal kapura fog lőni. Ő azonban egy lövőcselt mutatott be, aminek következtében két védő háromfelé dőlt, a harmadik pedig kiszaladt a szögletzászlóig. A Honvéd karmesterének ezután már csak annyi dolga maradt, hogy a rémült Koncilia mellett a hálóba vágja a labdát.

Détári itt sem akart lemaradni Kiprich mögött – odahaza, a bajnokságban szoros versenyben voltak a gólkirályi címért.

A lelátó valósággal felrobbant. Igaz, a magyar drukkerek már az első félidő közepétől eksztázisban tombolták végig a mérkőzést. Az 1985. március 6-i, 1–1-re végződött Austria Wien–Liverpool BEK-meccsen kitört verekedés nyomán az osztrák hatóságok betiltották az alkoholos italok árusítását a Hanappi tribünjein, ám most önmagában az a tény megrészegítette a vasfüggöny keleti oldaláról átrándulókat, hogy a magyar csapat imponáló magabiztossággal 3–0-ra vezetett Bécsben.

Ráadásképpen bizonyos momentumok egyesekben az Aranycsapatot idézték.

Akkor már lehetett az ötvenes évekről és az akkori magyar futballról a korábbiakhoz képest nyíltabban beszélni. Volt idő, amikor az '56-os forradalom után külföldre távozott Puskás és társai nevét le sem írták a magyar lapok. Mintha mindenestül ki akarták volna törölni az emlékezetből azt a korszakot, amelynek magyar válogatottját a világ legerősebb csapataként tartották számon nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Hiába rúgott Puskás máig egyedülálló módon négy gólt az 1960-as BEK-döntőn, a magyar sajtóban az eredmény megjelent, az ő neve azonban nem. Aztán ahogy a néppel kiegyezni igyekvő hatalom megbocsátani látszott az egykori disszidenseknek, a hallgatás lassacskán megtört, sőt 1981-ben, 25 év távollét után Puskás hazatért, és egy öregfiúkmeccsen ismét elkápráztatta a Népstadion közönségét. A hajdani szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv megírta az emlékeit, Hámori Tibor pedig az első magyar nyelvű Puskás-életrajzot, s ezt sorra követték a többi játékosról szóló könyvek. 1983 novemberében, a 30. évfordulón a Képes Sport emlékszámmal idézte föl a londoni 6:3-at, a népszerű történelmi folyóirat, a História pedig a futball kapcsán az ötvenes évek viszonyairól értekezett.

1985. április 17-én Détári találata szinte lekopírozta Puskásnak az évszázad mérkőzésén a Wembley-ben szerzett egyik gólját. Ugyanaz a pozíció, hasonló lövőcsel, ugyanolyan bombaerős lövés a végén. Mindezek tetejébe Mezey csapata ugyanúgy hengerelt, ahogy annak idején Puskásék. Az osztrákok később úgy emlékeztek vissza, hogy képtelenek voltak követni a játékot, a magyarok ördögökként rohamoztak, és hol itt, hol ott bukkantak föl teljesen kiszámíthatatlanul.

A hátralévő idő az örömfociról szólt. A magyarok ez idő alatt is folyamatosan robogtak, és sorra veszélyeztették Koncilia kapuját. A lelátókon sok ezer magyar torokból zúgott a „Mexikó! Mexikó!”. Több gól már nem esett, Mezey pedig a 90 perc során egyszer sem cserélt – miért is cserélt volna? A mérkőzés végét jelző hármas sípszó azt is jelentette, hogy a selejtezőcsoportban még hátralévő mérkőzések eredményeitől függetlenül Magyarország kijutott az 1986-os világbajnokságra. A világon negyedikként: a házigazda Mexikó, a címvédő Olaszország, valamint a továbbjutást valamivel korábban kiharcoló Uruguay után.

De úgy is lehet mondani, hogy Európából elsőként. Ráadásképpen ez volt a magyar válogatott zsinórban hatodik győzelme, amiből négyet idegenben ért el.

(Borítókép: A magyar válogatott a tiszteletkör után a győzelmet ünnepli a Hanappi stadionban. Forrás: Labdarúgás, 1985. április, 4. szám / Arcanum adatbázis Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár)